Megy a tévében ez az alábbi reklám, egészen egyszerűen számomra érthetetlen. És most ne is beszéljünk a másikról, aminek a zenéjétől egyszerűen kedvem támad lerágni a lábam…
A reklám két mottója (mert egy mottó már nem elég):
Hét légzsák, ötcsillagos törésteszt.
Igazi magyar. És japán.
Namost elmondom, mi a bajom ezzel a reklámmal:
Duna Plaza parkolóházának tetején érkezik a kis család, háttérben monoton panelház. Apuka harcsabajusza teljesen hiteltelen. A napfényből ítélve kora reggeli felvétel. Boltban voltak korán reggel?
Beülnek, sóhajtoznak. Mi bajuk?
Hátsó ülésen ül egy törpesumó ruha nélkül. Japánul magyaráz a gyereknek. Namost, egyrészt hogy kerül oda? Miért nem öltözött fel? Arról nem is beszélve, hogy a Austin Powers 3 óta tudjuk, hogy egy szumó nem feltétlenül higiénikus…
Apuka indítógombbal indít, hát persze, szériatartozék, nem? Szumós neki is magyaráz, ezen már Anyuka is nevet… Ebben a családban mindenki ért japánul?
Valaki árulja már el, hogy mi köze ennek a biztonsághoz, vagy hogy rávegyen, hogy ilyen autót kell vennem?
Az egyetlen pozitívum, hogy bekötik a biztonsági övet a kicsit katatón szülők…
Aki rendszeres olvasója a blogomnak, annak ismerősen hangozhat a cím. Nos, a számot kicserélve adtam a címet ennek a blogbejegyzésnek, hiszen az Air France 296-os járatának esetéről 2008-ban írtam, nem is sejtve, hogy sok szempontból hasonló esetről írhatok évekkel később.
A tényekről:
Az Air France 447-es járata 2009. június elsején zuhant az Atlanti-óceánba egy menetrend szerinti Rio De Janeiro (GIG) – Párizs (CDG) repülőúton. A fedélzeten tartózkodó valamennyi ember, a 216 utas és a 12 főnyi személyzet életét vesztette.
Ez volt a legtöbb halálos áldozatot követelő repülőgép-szerencsétlenség az American Airline 587-es járatának 2001-es new yorki lezuhanása óta. Ez volt a francia repülés legtöbb halálos áldozattal járó, illetve a típus, az Airbus A330 első tragédiája.
A hatóságok, az Air France és az Airbus értetlenül állt az eset előtt. Az okok pontos feltárását megnehezítette az, hogy a roncsok a kontinenstől nagy távolságra voltak. A helyszínre érkezéskor pedig kiderült, hogy néhány töredéken kívül a repülőgép elsüllyedt a több ezer méter mély óceánba.
Ma sikerült majdnem egy ámokfutó áldozatává válnom a Megyeri-hídra vezető “halálkanyarban”.
Történt, hogy szépen haladtam hazafelé a Megyeri-híd irányába Budáról Pestre. Aki ismeri a helyszínt, azt tudja, hogy egy 50-es sebességhatárú kanyarkombináció visz fel a körforgalom szintjéről a töltés szintjére, ahol a nyolcvanas szakasz kezdődik.
A kék nyomvonalon a szélső sávban haladtam, betartva az ötvenes tempót, ugyanis esett az eső. Nem nagyon esett, de elég tréfás az a kanyar ahhoz, hogy ne versenyezzek benne esőben. Amúgy is, a hazaérés a cél nem az utazás.
No, ehhez képest a körforgalomból kivágódott egy sötétkék Passat kombi, a kései kilencvenes évekből, és nagy tempóban előzött meg és lódult a domb teteje felé. Ő a piros nyomvonalon érkezett.
A kanyar azon pontján, ahol élessé válik, valami történt az autóval, nem tudom, mi, lement az útról vagy elvesztette a tapadását a kanyar ívének változása miatt, mindenesetre az autó bal első kereke mentén megfordul a tengelye körül, feldobott egy nagy adag földet az útra, orrával kicsit végigsimította a szalagkorlátot, majd orral a forgalommal szemben megállt.
Persze én is megálltam, mint ahogy megállt az egész felhajtó. Néztük egymást egy rövid ideig.
A fickó nyilván az eset hatása alá kerülhetett, mert nem igazán tudott megfodulni, úgyhogy elmentem mellette és otthagytam, ahogy sokan mások is tették ezt a mögöttem jövők.
Szerencsére nem sérült meg senki, de őszintén szólva csak azon múlt, hogy senki más nem lépte túl sem a sebességhatárt, sem az útviszonyoknak megfelelő sebességet, kivéve a pórul járt autóst.
2008-ban (huh, de régen volt) már írtam az amerikai űrsiklókat a leszállási hely és Cape Canaveral között szállító Boeing rendszerről. Az akkor ismertetett szállítási rendszer a minap ismét főszerephez jutott, amikor az űrben utoljára járt űrsiklót a végső nyughelyére, a Washington D.C. közelében lévő repülési múzeumba szállította.
Az űrsikló fenekére először rátették azt az aerodinamikai elemet, amely csökkenti az örvényképződést a jármű mögött, majd egy daruval felemelték a földről. Ezután alávontatták a Boeing hordozórepülőt és ráengedték.
Persze ez most egy kicsit más volt, hiszen a Discovery-t már kitakarították, a hajtóanyagokat leengedték a tartályokból, ráadásul a Boeing-nek nem kellett táplálnia sem az űrsiklót, hogy a rendszereket működtesse és az űrbéli tesztek eredményeit óvja.
Ez most csak egy sima repülés volt. Így indultak Floridából:
A Boeingre szerelt Discovery űrsikló és a mellettük repülő T-38 kísérőgép többször átrepült Florida és a Kennedy Űrközpont felett, így búcsúzva az űrközponttól.
A Discovery űrrepülőgépről
A Discovery a harmadik volt az amerikai űrrepülőgépek sorában a Columbia és a Challenger után (sajátos módon ez a kettő pusztult el a program során). Szóval, a Discovery tulajdonképpen a legöregebb űrben is járt űrsikló (nála az Enterprise öregebb csak, amelyet a légköri siklási kísérletekhez használták).
Nevét több híres felfedező hajójáról kapta, hiszen Discovery volt James Cook hajója harmadik nagy útján, Henry Hudson hajója, amikor az északnyugati átjárót kereste és megalapította az első angol települést, Jamestownt, illetve Robert Scott 1901-1904 közötti expedíciójának hajója.
A Discovery-t 1983-ban szállították le a NASA-nak, majd 1984. augusztus 30-án emelkedett először a magasba. Az előtte készített űrsiklók gyártása során szerzett tapasztalatok alapján a Discovery 3120 kilóval könnyebb volt elődeinél, ami a hasznos teher növelését tette lehetővé.
Összesen 39-szer járt az űrben, 365 napot 22 órát és 39 percet töltve az űrben, 5830-szor megkerülve a Földet, megtéve eközben 238 539 663 kilométert.
31 űreszközt indítottak a fedélzetéről, ezek közül talán leghíresebb a Hubble Űrteleszkóp. A Mirhez egyszer, az ISS-hez 13-szor dokkolt.
Valamennyi űrsiklónál többet repült, nevéhez fűződik mindkét katasztrófa utáni tesztút, 1988-ban a Challenger, 2005-ben pedig a Columbia utáni.
1985-ben négyszer járt az űrben, ami önmagában is szép teljesítmény. 1998. október a fedélzetén tért vissza az űrbe John Glenn, az első amerikai űrhajós, aki ezzel beállította a legöregebb űrben járt ember rekordját, ugyanis 77 éves volt akkor.
Az utolsó útjára 2011. február 24-én indult.
Eközben már meg is érkezett Washington D.C. légterébe, ahol egy, a kísérőgépen elhelyezett kamera szemszögéből láthatjuk, ahogy elhúz az amerikai szövetségi főváros nevezetességei (Capitolium, Fehér Ház, stb) felett.
A szállítórepülő végül a Washingtoni Dulles repülőtéren szállt le, ahonnan ma (19-én) átrepül a Smithsonian Múzeumba, ahol a gyanúsan magyar hangzású Steven F. Udvar-Hazy Centerbe viszik, ahol az Enterprise sikló helyén fogják kiállítani.
Leszállás a Washingtoni repülőtéren:
A Felfedező végre megpihen.
—
A NASA fotói természetesen elérhetőek a Flickr-en, érdemes ezeket is átpörgetni:
Bár Misikének fut a saját oldala, ahol minden kép és információ elérhető, azért engedtessék meg, hogy néhány képet kiemeljek itt is, hiszen annyira jól sikerült egy-két pillanatot elkapni, hogy igazán elégedett vagyok!
Tegnap már nem bírtam magammal, előszedtem a régi masinát (milyen jól jött ismét), aztán fotózgattam egy kicsit Misikét, aki nagyon szépen fejlődik, igazi egyéniség már.
Az első kép egy tegnapi eseményhez fűződik, ugyanis Móni szólt, hogy Misike elkezdte vizslatni a saját kezét. Eddig csak a mi kezünket figyelte, de tegnap úgy tűnt, felfedezte a sajátját, ami ráadásul szót is fogad neki…
Ettől azért beájultunk!
Misike azonban jókedvű volt, úgyhogy nekiállt mókázni velünk.
Aztán nekiállt tévézni, úgyhogy odahívtam Mónit, hogy vonja el a figyelmét. Ahogy meglátta az anyját, megváltozott az arckifejezése is egy pillanat alatt.
Aztán ha szól is hozzá Anya, akkor pedig az maga a gyönyörűség!
Végszóra pedig ma megkaptam az sms-t, hogy készen van az A55V, két nap híjján három hét alatt sikerült megjáratni Párizsba és vissza, hogy beállítsák a fókuszt. Remélem, sikerült nekik!
Egyrészt a vodpod.comot beolvasztotta magába egy másik oldal, ami viszont nem nagyon akar működni, úgyhogy némi kutakodás után rájöttem, hogy a wordpress.com blog megkajálja a Flickr slideshow-t, úgyhogy nem kell a 3rd party beszállító bizonytalansága…
A kutakodás közben ráakadtam a formokra is, úgyhogy mostantól újra üzemel az “Írj nekem!” oldal, Pali, megírhatod az emailcímed, mert anélkül nem tudok neked képeket küldeni!
Hát, sajnos be kellett látnom, hogy nemcsak az a baj az új fényképezőgépemmel, hogy nincs egy nagy fényerejű objektívem, hanem az, hogy bizony elég rendesen mellélő az autófókusz.
Ekkor el is végeztem a tesztet és egyértelműen meg kellett állapítanom az alábbiakat:
az A200 teljesen tűélesre van állítva (ez nem csoda, figyelembe véve, hogy volt szervizben)
az A55 a back focus nevű szindrómában szenved
több objektívvel is.
Tekintettel arra, hogy ebben a modellben nincs olyan állítási lehetőség, mint a fejlettebb modellekben (pl. A77), ezért ilyenkor bizony nem marad más, mint a szerviz.
Ma nem bírtam magammal, még egy kicsit tovább kutakodtam és megtaláltam a fenti úriember 1.2-es tesztlapját, amely még korrektebb képet adott, de az eredmény szempontjából nagyjából ugyanaz lett. Íme:
Az élességteszt eredménye: kattintva eredeti méretre nagyítható!
A képet felnagyítva látszik, hogy bizony-bizony egy jó 10 mm-rel az autófókusz által megállapított távolság mögé állítja a fókuszt. A fenti kép természetesen állványról, időzítéssel, kikapcsolt képstabilizátorral, és Mr. Jackson által javasolt beállításokkal készült. Megmutatom oldalról is, hogy hogyan néz ki ez a tesztlap:
A ferde fókuszfelület és a tengelyek ábrázolása segít a pontos beállításban, elkerülve így a tévedést a diagnosztizálás során.
Mindenesetre ma beszéltem a Sony-val, a Budafoki úton lévő céghez kell bevinnem a gépet, amit csütörtökön meg is teszek, kiváncsi vagyok, sikerül-e megcsinálni. A tesztlapot mindenesetre eltettem, hogy utána is elvégezhessem az ellenőrzést.
Noshát, erre vártunk már mióta! 2012-ben végre eljött a HD Formula1 közvetítés Magyarországra is! Itt volt az ideje!
Azt nem tudom, hogy miért nem lépte meg az RTL Klub már évekkel ezelőtt ezt a technikai szinvonalat.
Azt sem tudom, hogy miért kell a helyszínre utaztatni 4-5 fős stábot.
Azt azonban tudom, hogy ennek éppen itt volt az ideje. Azt nem tudom, hogy miért közszolgálatilag kell ezt megvalósítani, de úgy tűnik, ebben a fejjel lefelé országban így sikerül Formula1-t nézni 2012-ben HD-ben.
A közvetítés minősége tökéletes, Mezei Dánielnek még nagyon sokat kell fejlődnie, de remélhetőleg belejön értelmesen, nem kiabálva, mint elődei.
A stúdióbeszélgetés kicsit még szögletes, talán ebbe is belejönnek. A helyszíni riportoknak is kell még egy kis idő, mire megismerik/ismerősként üdvözlik a riportereket a szakemberek.
A híresztelésekkel ellentétben vannak benne reklámok, de a németeknél ritkább split-screen-werbung, ami sokkal jobb, mint egy reklámblokk, leszámítva, hogy olyan hirdetők hirdetései vannak benne kb., mintha a nyolcvanas évek elején lennénk. No mindegy.
Első nekifutásra jó volt, biztató kezdet HD-ben, csak így tovább, jó lesz ez végül! Most már csak a futamot kellene lezsírozni, mielőtt valamelyik feltörekvő kis tigris lenyúlja előlünk…
