A boszniai háború története

(a Wikipédia átírata)

A boszniai háború története

A boszniai háború (vagy hívhatjuk inkább egy háborúnak Boszniában és Hercegovinában) egy 1992. márciusa és 1995 decembere között lezajlott nemzetközi fegyveres konfliktus összefoglaló neve. A konfliktus három országot érintett: Boszniát, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Szerbia&Montenegro) és Horvátországot. Szerbia katonai és pénzügyi segítséget nyújtott a szerb erőknek, a későbbi Boszniai Szerb Köztársaság Hadseregének, amely egyk. azonos volt a szerb Néphadsereggel; mint ahogy a szerbiai Belügminisztérium is hasonlóan tett a boszniai szerb hatóságok irányában. Horvátország katonai támogatást nyújtott a horvát erőknek, amelyek kikiáltották a Herceg-Bosniai horvátok közösségét. A bosnyák kormányzat pedig a bosznia-hercegovinai köztársasági hadsereget vezette. Ezek voltak a fő résztvevők, amelyeknek összetétele illetve szövetségük a háború különböző fázisaiban gyakorta változtak.

Tekintettel arra, hogy a boszniai háború a teljes térség, a korábbi Jugoszlávia instabillá válásának következménye volt, illetve tekintettel arra, hogy a háború folyamán a szomszédos országok (Horvátország és Serbia-Montenegro) is belefolytak, hosszas vita folyt arról, hogy a háború polgárháború volt vagy egy fegyveres agresszió. A legtöbb bosnyák és sok horvát meggyőződése, hogy a háború horvát és szerb agresszió volt, míg a szerbek általában polgárháborúnak tartják. Bosznia-Hercegovina állam a nemzetközi bíróságon tett beadványa alapján Szerbiát vádolta népirtással, azonban a bíróság végül felmentette a szerb államot, és a felelősséget a boszniai szerb köztársaság szerb erőire hárította. Szerbia természetesen védte a szövetségeseit, ez azonban nem vezetett eredményre. A szerb vezetők felelősségre vonása azonban mind a mai napig nem történt meg.

Annak ellenére, hogy bizonyítékok állnak rendelkezésre a rengeteg gyilkosságról, városok lerombolásáról, tömeges nemi erőszakról, etnikai tisztogatásokról és kínzásokról több koncentrációs, gyűjtőtáborban, különösen Prijedorban, Zvornikban, Banja Lukában és Foca-ban, a nemzetközi bíróság állásfoglalása szerint a boszniai muszlim lakosság szisztematikus kiírtására irányuló tevékenységre csak Srebrenicaban és Kelet-Boszniában találtak bizonyítékot.

Később, Montenegro függetlenné válása után a bíróság kinyilvánította, hogy a háborús bűnökért kizárólag Szerbia, a szerb állam a felelős. A CIA 1995 közzétett elemzése szerint a háborús bűnök 90%-át szerbek követték el.

A háború áldozatai 100-110 ezerre tehetőek a különböző források alapján, és 1.8 millióra tehető az elvándoroltak száma. A dokumentált 97.207 katonai és civil áldozat 65 %-a bosnyák, 25%-a szerb és 8%-a horvát. A polgári áldozatok 83%-a bosnyák, 10% szerb és 5% horvát.

De lássuk, hogyan is történt!

Jugoszlávia szétesése

A boszniai háború Jugoszlávia szétesésének következménye. 1989-ben Slobodan Milosevics lett Szerbia elnöke. A hidegháború végén járunk, a kommunista rendszer meggyengült, a Szovjetunió (az örök szövetséges orosz nép dicső államának) összeomlása a küszöbön áll. Jugoszláviában a kommunista párt, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elveszítette ideológiai potenciálját, miközben a nacionalista és szeparatista ideológia egyre népszerűbbé vált a nyolcvanas évek végén. Ez jellemezte különösen Szerbiát, Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát, kevésbé Szlovéniát és Macedóniát.

1989 márciusában a válság elmélyült, amikor módosították a szerb alkotmányt, megfosztva Koszovót és a Vajdaságot az autonómiától. Az eddig független tartományok, akik a jugoszláv szövetségi rendszerben egy-egy szavazattal rendelkeztek, elvesztették azt, így Slobodan Milosevics szerb elnök három szavazattal rendelkezett a nyolcból. Montenegro hű szavazatával képes volt a szövetségi szinten a döntéseket befolyásolni.

Ez a két dolog ahhoz vezetett, hogy a legtöbb szövetségi köztársaságban elkezdtek gondolkodni Jugoszlávia, a délszláv szövetségi rendszer megreformálásán.

1990. január 20-án kezdődött a Jugoszláv Kommunista Párt 14., rendkívüli kongresszusa, amelyen a szövetségi köztársaságok képviselői nem tudtak megegyezni  a jugoszláv föderáció fő kérdéseiről (sem). Ennek eredményeképpen a szlovén és a horvát küldöttek kivonultak a kongresszusról. A szlovén delegáció vezetője, Milan Kucsan demokratikus változásokat követelt és lazább föderációt, míg Milosevics ellenezte ezt.

Ez volt Jugoszlávia széthullásának kezdete.

A különböző köztársaságokban megerősödtek a nacionalisták. Az egyik legprominensebb képviselőjük a Franjo Tudjman vezette Horvát Demokratikus Unió pártja. 1990. december 22-én a horvát parlament elfogadta az új alkotmányt, elvéve bizonyos jogosítványokat a szerbektől, amelyeket még az előző, kommunista alkotmány biztosított nekik. Már ez is a szerbek elleni nacionalista demonstrációkhoz, akciókhoz vezetett, azonban Szlovénia és Horvátország megindult a függetlenség rögös útján. Szlovénia néhány apróbb incidenstől eltekintve megúszta, a kivont jugoszláv haderők azonban totális háborúra készültek, hogy megvédjék a jelentős horvátországi szerb kisebbséget.

Karagyorgye-paktum

1991. márciusában zárták le azokat a titkos tárgyalásokat Franjo Tudjman horvát és Milosevics szerb elnök között arra vonatkozóan, hogy felosszák Boszniát Horvátország és Szerbia között. A boszniai függetlenség kikiáltása után gyk. ennek a paktumnak a fő elvei mentén tört ki a háború. Szerbia meg kívánta védeni a boszniai szerbeket, míg Horvátország a horvátokat. A boszniai kormányzathoz egyedül hűséges bosnyákok könnyű prédának bizonyultak, tekintettel arra, hogy a bosnyák fegyveres erők gyengén voltak felszerelve illetve hogy felkészületlenül érte őket a háború.

Bosznia a háború előtt

Bosznia-Hercegovina egy multi-etnikumú ország volt mindig is. 1990-ben a lakosság 43%-a bosnyák, 31%-a szerb és 17%-a horvát volt. Az első többpárti szavazásokon 1990 novemberében a három legnagyobb etnikai támogatottságú párt nyert: a bosnyák Demokratikus Akciópárt, a szerb demokratikus párt és a horvát demokratikus unió pártja. A pártok elosztották egymás között a közjogi méltóságokat súlyuknak megfelelően, a boszniai szocialista köztársaság elnöke bosnyák, a parlament elnöke szerb, a kormányfő pedig horvát volt.

A bosznia szerb köztársaság kikiáltása

A parlament szerb képviselői (nagyrészt a fenti párt, kisebb részt más szerb pártok képviselői) elhagyták a szarajevói parlamentet és 1991. október 24-én létrehozták a Boszniai és Hercegovinai szerbek gyűlését, véget vetve a három nemzetiség kormányzásának. Ez a gyűlés kiáltotta ki 1992. január 9-én a Bosznia és Hercegovina Szerb Köztársaságot, amely 1992. augusztusában a Republika Srpska névre változtattak, amelynek alkotmánya a jugoszláv föderáció által védett területté nyilvánította magát.

A Herzeg-Bosnia-i horvát közösség megalapítása

A boszniai h
orvátoknak az anyaország jelentős támogatást nyújtottak, így 1991. november 18-án létrehozták a fenti társulást, elkülönült politikai, kulturális, gazdasági és területi egységként, de Bosznia-Hercegovina területén.

Bosznia és Hercegovina függetlenségi népszavazás
Szlovénia függetlenné válása után Bosznia is népszavazást akart tartani. A döntést a szerb képviselők kivonulása után hozta meg a parlament, a szerb képviselők ezután bojkottra szólították fel a szerb lakosságot a 1992. február 29-re és március 1-re kiírt népszavazással kapcsolatosan. Az eredmény – 67%-os részvételi arány mellett – 99.43% -os igen a függetlenség mellett. A népszavazást okolva a szerb politikai vezetők tüntetéseket szerveztek és úttorlaszokat építettek. A függetlenség kikiáltása 1992. március 5-én történt meg a parlamentben.

A HÁBORÚ

A jugoszláv Néphadsereg (JNA) hivatalosan 1992. május 12-én hagyta el Bosznia-Hercegovinát, alig két hónappal a függetlenség kikiáltása után. A legtöbb fegyver, lőszer és katonai vezető (beleértve Ratko Mladic-t is) azonban Boszniában maradt és a REpublika Srpska hadseregének része lett. A horvátok katonai védelmi formációkat hoztak létre, a horvát védelmi tanács (HVO) vezetésével, az általuk kikiáltott Herzeg-Bosnia megvédésére. A bosnyákok nagyrészt a boszniai állami fegyveres erőkben voltak (Armija RBiH), amelyeknek a 25%-a nem bosnyák volt. A boszniai hadsereg helyettes vezetője például Jovan Divjak tábornok volt, aki a legmagasabb rangú szerb  katona volt a boszniai hadseregben.Sztyepan Siber, a második helyettes pedig egy horvát nemzetiségű katona volt.

Több paramilitáns csoport is részt vett a harcokban, mint amilyen a szerb fehér sasok, Arkan Tigrisei, a szerb önkéntes gárda, a bosnyák hazafias liga és a zöldsapkások. A szerbek és a horvátok szerbiai és horvátországi önkénteseket vetettek be egyaránt. A szerb és a horvát titkos rendőrségek is aktívan részt vettek.

A szerbek kaptak segítséget a keresztény szláv erőktől olyan országokból, mint pl. Oroszország. Görög önkéntesek is részt vettek Srebrenica környéki mészárlásokban, miközben a bosnyákokat mudzsahedinek, az iszlám szent harcosai és néhány száz iráni forradalmi gárdista is segítették.

Elsőként a szerb erők támadták a nem-szerb lakosságot Kelet-Boszniában. Amint egy falut vagy egy várost elfoglaltak a szerb katonák, rendőrök, milicisták, néha maguk a szerb lakosok, mindig ugyanazt csinálták;  bosnyákok házait és lakásait szisztematikusan lerombolták, felégették, gyakran megsebesítve vagy megölve a polgári lakosságot az eljárás során. A férfiakat és a nőket szétválogatták, a férfiakat táborokba vitték, a nőket pedig olyan sátor-táborban tartották embertelen higiéniai körülmények között, ahová gyakran érkeztek szerb férfiak, akik megerőszakolták a nőket.

A szerbek erőssége a jugoszlávoktól kapott tüzérség volt, ezért sikerült sikereket elérniük a kisebb létszám ellenére. A többségben szerbek lakta területek nagy részét sikerült ellenőrzésük alá vonni. Szarajevo 44 hónapon át tartó ostromának célja az volt, hogy minél nagyobb kínokat okozzanak a polgári lakosságnak, elérve, hogy a fővárosban székelő bosnyák vezetés engedjen a szerbek követeléseinek.

KRONOLÓGIA

1992.
Vasárnap délután szerb lakodalmas menet tartott a szarajevói muszlim negyed közepén álló pravoszláv templomba szerb egyházi zászlókat lobogtatva, szerb dalokat énekelve, amikor a muzulmánok szóváltásba keveredtek az ünneplőkkel, egy muzulmán fiatalember pedig, miután el akarta venni az egyik zászlót, lelőtte a vőlegény édesapját, Nikola Gardovicsot. Ő volt az első szarajevói áldozat, sokan innen számítják a boszniai háború kezdetét.

A szerbek válaszul barikádokat emeltek a városban és megsebesítettek öt óvatlan járókelőt is. A tömegközlekedés leállt, a boltok bezártak, a repülőgépek és a vonatok nem jártak.

A boszniai szerbek vezére, bizonyos Radovan Karadzsics az eset után így nyilatkozott:

“A szarajevói merénylet megmutatta, mi vár a szerbekre a független Boszniában.”

Egy nap múlva a szerbek felszámolták a blokádot, de már mindenki tudta, a háborút nem ússzák meg.

Március-április-május folyamán jelentős csapat-mozgások során ellenőrzésük alá vonták Bosznia keleti részét, amelynek segítségével képesek voltak az ország 70%-án hadmozdulatokat végezni. Mivel jobban fel voltak fegyverezve és jobban voltak szervezettek, mint a bosnyák és a horvát haderők, ezért bárhol lecsaphattak, akár vegyes etnikumú településeken is. Így sikeresen támadták a következő városokat: Doboj, Foča, Rogatica, Vlasenica, Bratunac, Zvornik, Prijedor, Sanski Most, Kljuc, Brcko, Derventa, Modrica, Bosanska Krupa, Bosanski Brod, Bosanski Novi,Glamoc, Bosanski Petrovac, Cajnice, Bijeljina, Višegrad, and parts of Sarajevo are all areas where Serbs established control and expelled Bosniaks and Croats.

Also areas in which were more ethnically homogeneous and were spared from major fighting such as Banja Luka, Bosanska Dubica, Bosanska Gradiska, Bileca, Gacko, Han Pijesak, Kalinovik, Nevesinje, Trebinje, Rudo saw their non-Serb populations expelled. Similarly, the regions of central Bosnia and Herzegovina (Sarajevo, Zenica, Maglaj, Zavidovici, Bugojno, Mostar, Konjic, etc.) saw the flight of its Serb population, migrating to the Serb-held areas of Bosnia and Herzegovina.

1992 júniusában az eredetileg Horvátországba vezényelt UNPROFOR csapatok megkapták a mandátumuk kiterjesztését Boszniára is, elsősorban a szarajevói repülőtér megvédésére és üzemeltetésére, amelynek segítségével a Vörös Kereszt segélyei végre eljuthattak a háború dúlta országba.

A horvátok június 20-án Gornji Vakuf-t és Novi Travnik városokat támadták sikertelenül. A horvátok megosztottak voltak abban a tekintetben, hogy fenntartsák-e szövetségüket a bosnyákokkal, vagy maguk próbálják elérni a többségében horvátok-lakta területek Horvátországhoz csatolását.

Szeptember 19-én a JNA extra erőket mozgosított  Mostar környékén, kiváltva ezzel a helyi lakosság felháborodását. 1991. október 13-án Radovan Karadzsics úgy nyilatkozott, hogy már csak napok kérdése, hogy Szarajevot elsöpörjék a föld színéről, egy hónap pedig a muszlimok eltűnnek Boszniából.

1992 októberében a szerbek elfoglalták Jajcét, elüldözve a horvát és a bosnyák lakosságot. A veszteség komolyan rombolta a két vesztes szövetségének erejét.

1993.
1993. január 8-án a szerbek megölték Hakija Turaljicot, Bosznia miniszterelnök-helyettesét, miután a reptérről jövet megállították az őt szállító ENSZ-konvojt.
Májusban a szerbek 96%-a elutasította a Vance-Owen tervet (2. térkép), amely az országot három etnikailag homogén területre osztotta volna. Ez a béketerv volt a közvetett kirobbantója a horvátok és a bosnyákok közötti konfliktusnak.

1993 nagy része a bosnyák-horvát konfliktusról szólt. Az egyik szégyenletes tettük a Lasva-völgyi etnikai tisztogatás volt, melynek során a bosnyák lakosságot megfélemlítették majd elüldözték szülőföldjükről, elpusztítva kultúrális értékeiket és magántulajdonukat. Sokakat táborokban kínoztak, a nőket megerőszakolták és tömeges kivégzéseket hajtottak végre. Ez a hadművelet 1992 májusa és 1993 áprilisa között tartott.

A Herzeg-Bosnia-i horvát közösségben sok helyen eltávolították a nem-horvát származású helyi vezetőket, horvátokat ültetve a helyükre. A horvát jelképeket, pénzt, nyelvoktatást vezették be az iskolákban. A humanitárius segélyekből gyakran nem részesültek a nem-horvát nemzetiségűek.
A bosnyák-horvát szövetség felfüggesztése miatt Bihac környékén a szerb hadsereg ért el sikereket, akárcsak északon Bosanska Posavina városánál, ami további etnikai enklávék kialakulásához vezetett, valamint későbbi vérengzésekhez.

Mostart körülzárta a horvát hadsereg kilenc hónapra, és a történelmi városrészt részben elpusztították. Ekkor pusztult el az Öreg-híd is.

A bosnyák kormány “Neretva 93″ néven katonai akciót indított a horvát szövetség ellen Mostar blokádjának felszabadítására és Hercegovina bizonyos területeinek elfoglalására, azonban a kormány leállította a hadjáratot, amikor kiderült, hogy a katonák horvát civileket bántalmaztak Grabovicaban és Uzdol városában.

A civilek megvédése felértékelődött, amelyhez az UNPROFOR biztosította a katonai erőket az olyan biztonságos városokban, mint Szarajevo, Gorazsde, Srebrenica, Tuzla, Zepa és Bihac.

1994.
A NATO aktívabbá vált, amikor 1994. február 28-án lelőttek 4 szerb repülőgépet a repülési-tilalmi zónában .A bosnyák-horvát háború 1994. február 23-án fejeződött be, a harcoló felek Zágrábban tűzszünetet kötöttek, majd 1994. márciusában tető alá hozták a Washingtoni szerződést, amelynek értelmében a vitás területeket  horvát és bosnyák fennhatóság alatt tíz kantonra osztják, létrehozva a Bosznia és Hercegovina Föderációt. Ezzel zárult le a háború a bosnyákok és a horvátok között, amellyel a harcoló felek száma  kettőre csökkent.

1995.
A háború azonban folytatódott, és 1995. július 11-én  a szerb csapatok elfoglalták Srebrenicát.
Srebrenica tragikus története akkor kezdődött, mikor a boszniai háború kirobbanása után, az ENSZ a várost védett övezetté nyilvánította. A szerb katonai, és félkatonai alakulatok elüldözték a szerbiai-boszniai határ menti vidékek bosnyák lakosságát, akik a védett városba menekültek. A korábban szerbek és bosnyákok lakta városban tökéletesen felborult az etnikai egyensúly, 1995-ig negyvenezer bosnyák menekült érkezett a kisvárosba, míg a szerb lakosság elhagyta a területet. Az ENSZ békefenntartói közül mintegy nyolcszáz holland kéksisakos szolgált a városban és környékén. 1994-től kezdve a szerb erők fokozatosan nyomultak a város felé. A kéksisakosokat magaslatról magaslatra, házról-házra szorították vissza.

A holland katonáknak nem volt felhatalmazásuk fegyverhasználatra, csak önvédelem esetére és a szerb parancsnok, Vladko Mladic kínosan ügyelt arra, hogy katonái egyetlen kéksisakoséletét se veszélyeztessék. A lassú előrehaladásnak megvolt az a hatalmas előnye, hogy sem a sajtó, sem a békefenntartók parancsnoksága nem vette észre: Srebrenica ostromlott város, nem menedék, hanem fortélyos, hideg ésszel kimódolt csapda.

1995. július 11-én a város Mladic tábornok 6000 katonájával szemben elesett. A srebrenicai menekültek védelmezésére kiküldött holland békefenntartók ekkor mindössze 450-en voltak. Nem voltak nehéz fegyvereik, kevés volt az üzemanyaguk és nem voltak egyértelműen felhatalmazva az ellentámadásra.

Srebrenica elestével 15 ezer férfi menekült el a városból a környező hegyekbe. Körülbelül 25 ezer pánikba esett civil lakos indult útnak a 3 kilométerre, Potocariban lévő holland menekülttábor felé. Mindegyikük tudta, mit jelent, ha szerb kézre kerülnek. Nem számított, hogy az ember katona vagy civil. Ha egyszer a szerbek kezébe került, túlélési esélyei egyenlők voltak a nullával. Az első pár órában emberek ezrei özönlöttek a holland táborba. Nem sokkal később azonban a tábor megtelt, és a mintegy 20 ezer kinnrekedt embernek a környező gyárakban és épületekben kellett menedéket találnia.

Mladic nyugalomra intette a menekülteket

Közben Mladić is megérkezett a városba, és nyugalomra intette a bosnyákokat, sőt megígérte, hogy senkinek nem lesz bántódása, mi több, a menekülőknek buszokat ígért. A békefenntartók francia parancsnokát megnyugtatta, hogy csapatai korrekt módon bánnak majd a menekülő civilekkel és a fogoly katonákkal.

A Mladić tábornok vezette erők a “menekülés megszervezése” ürügyén különítették el a férfiakat. Egyszerűen nem engedték őket felszállni az odavezényelt teherautókra és buszokra, hanem más járművekre toloncolták őket. A környéken hallatszott ugyan a puskaropogás, de néhány kivétellel minden ember abban a hitben ringatta magát, hogy még mindig harcok zajlanak a város körül. Pedig akkorra már minden ellenállás véget ért. A puskalövések és gépfegyversorozatok már a fegyvertelen civilek és hadifoglyok lemészárlásának jelei voltak.

Zeleni Jadar vadasparkja a háború előtt kedvelt turistacélpont volt, közel Srebrenicához. A háború végére csak egy lett a több száz Boszniában lévő tömegsír közül. 1995. októberének egyik éjjelén teherautók érkeztek a vadasparkba, hogy borzalmas rakományukat egy kiásott gödörbe vessék. A srebrenicai rémtettek során boszniai szerb katonák több mint 8000 fegyvertelen boszniai muzulmánt, főleg 12 és 80 év közötti férfiakat végeztek ki.

De a srebrenicai vérengzések nem várt hatást váltottak ki a világból. Bármennyire is ügyeltek a szerb katonák, a brit haderő felderítői megneszelték a vérengzések tényét és mikor kipattant az ügy, az egész világ megdöbbenve figyelte a Holocaust újjáéledését. A közhangulat a szerbek ellen fordult, a világ rádöbbent arra, hogy az ENSZ kéksisakosai nem elegendőek a veszélyeztetett életek megóvásához. Az ENSZ felkérésére a srebrenicai vérengzések közvetett hatására a NATO először hajtott végre légicsapásokat a volt Jugoszlávia területén, a népirtás bűnöseit és felelőseit pedig fáradhatatlanul keresik, és Vladko Mladic kivételével többségüket már el is fogták.

Eközben a horvát-bosnyák szerződésnek megfelelően horvátország Nyugat-Boszniában megindította a Vihar elnevezésű hadjáratot, melynek során elfoglalták a horvátországi Szerb-Krajinát, elérve, hogy a nyugat-boszniai szerb főváros, Banja Luka közvetlen fenyegetettség alá került.

Szeptemberben a NATO közvetlen légicsapásokat hajtott végre 400 repülőgép bevonásával boszniai szerb állások, egységek és infrastruktúrális objektumok ellen megfékezve a további öldöklést. Az olasz bázisokról és az Adriai tengeren állomásozó USS Theodore Roosevel és a USS America repülőgéphordozók kulcsfontosságú létesítmények elpusztításával akadályozták meg a szerb erők további előrenyomulását és bírták jobb belátásra Jugoszlávia vezetőit a béketárgyalások megkezdésére.

MIlosevic, Tudjman és Izetbegovics 1995. november 21-én békeszerződés írt alá Daytonban, majd a végső változatot 1995. december 14-én írták alá Párizsban.

ÁLDOZATOK

2007. júniusában jelent meg egy jelentés, a legteljesebb dokumentáció a boszniai háború áldozatairól. A jelentés 97207 nevet tartalmaz. A civil áldozatok 83%-a bosnyák, 10 %-a szerb, 5%-a horvát volt, valamint albán, román és egyéb nemzetiségekkel.

asualty figures according to the Demographic Unit at the ICTY
Total
102,622
Bosniaks & Croats c. 72,000
Serbs c. 30,700
Total civilians
55,261
Bosniaks & Croats c. 38,000
Serbs c. 16,700
Total soldiers
47,360
Bosniaks c. 28,000
Serbs c. 14,000
Croats c. 6,000
Casualty figures according to RDC
(as reported in March 2006)
Total
96,175
Bosniaks 63,994 66.5%
Serbs 24,206 25.2%
Croats 7,338 7.6%
other 637 0.7%
Total civilians
38,645
Bosniaks 32,723 84.7%
Serbs 3,555 9.2%
Croats 1,899 4.9%
others 466 1.2%
Total soldiers
57,529
Bosniaks 31,270 54.4%
Serbs 20,649 35.9%
Croats 5,439 9.5%
others 171 0.3%
unconfirmed 4,000

A boszniai háború története” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Visszajelzés: AZso.hu: 2009 számokban | AZso.hu 2.0

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s