A tavalyi ablakcsere után ráfért a renoválás az erkélyre, amelyet több lépcsőben csináltam.
Először a glettelés és festés, kijavítottam az ablakkeret körüli réseket és szép simára gletteltem mindenhol. Elég jó lett.
Az új műfű-takaró ezután került lerakásra, illetve ki lett cserélve a madárháló is.
Aztán jött az idén elég későre hagyott lomtalanítás (amiről most nem is írnék, csak annyit, hogy a szél az fújt az időponttól függetlenül, de korrekt módon összetakarítottak utána), megszabadultunk minden szükségtelen lomtól.
Végül Móni menedzselte a virágokat, a benti telelésből kikerültek a széles párkányra a virágok, vettünk muskátlikat is, meg egy nagy lila csüngőt.
Így a hétvégén már semmi akadálya nem volt, hogy kint fotózkodjunk a virágoskertünkben. Az alábbi képen Misike bal szemében a muskátlik tükröződnek.
Magyarországon az 1960-as 1970-es években hajtották végre a legtöbb abortuszt. A meglévő adatok csak a legális művi terhességmegszakításokra vonatkoznak, nem számolva bele a törvénytelen beavatkozásokat és a spirál, valamint gyógyszeres abortív hatást előidéző szereket. Az abortuszok száma 1956-ban nőtt meg, ekkor (1956. június 4-én) engedélyezték államilag, miután a Ratkó-törvényt feloldották. 1957-1966 között 1 642 417 abortuszt végeztek, az évenkénti átlagos szám 140-180 ezer közötti volt. Az abortuszok száma ezen a magas szinten állandósult 1973-ig, majd a fogamzásgátlók hatására csökkent és 1977-től a teherbeesés elleni védekezésnek a hormonális fogamzásgátlók szedésével történő gyakorlata terjedt el. 1967-1976 közötti tíz évben az abortusz 1 616 787 volt. Ebben az időszakban voltak évek, amikor az abortuszok száma kétszázezer fölé emelkedett, majd 1974-től a terhességmegszakítások száma folyamatosan csökkent.
1956 és 1990 között megközelítőleg 4,5 millió abortusz, terhességmegszakítás történt. Az azóta eltelt közel 21 évben újabb megközelítőleg 1,2 millió, ami persze csak a „legálist” jelenti. Óvatos becslések szerint is, 1956 óta a mai napig, az „illegális” úton elvégzettekkel együtt immár 6 millió terhességmegszakításról van szó. Az abortuszok száma csökkenést mutat ugyan, de ugyancsak csökkenő népesség mellett. Az abortuszon egyszer, vagy többször átesettek gyakrabbanvetélnek el, hoznak halott magzatokat világra. A művi terhességmegszakítások aránya a teljes népesség tükrében Magyarországon az egyik legmagasabb a régióban.
Remélem, mindenki figyelmesen elolvasta. És most következzék Czeizel professzorral az interjú, amit annak is érdemes végignézni, aki abortusz-ellenes. Most abba ne menjünk bele, hogy én mit gondolok, de maradjunk annyiban, ha már sor kerül az abortuszra legálisan, akkor jobbnak látom a tablettát.
Azt pedig, hogy az ebortuszról mit mond a törvény, ami ugye leképezi a társadalom véleményét, nos, ezt a társadalomnak kell megítélnie, nem pedig egy kimutathatatlan támogatottságú “pártnak”.
Azt kell mondanom, hogy Czeizel professzor minden szavával teljes mértékben egyetértek. És nem értem miért van ebben az országban minden fordítva.
Már a múltkor is megemlékeztem az HBO egyik remek traileréről, amikor két filmből (A király beszéde ill. az A félszemű) ollóztak össze egy vicces párbeszédet, és most megint az HBO szállította a szellemi táplálékot.
Mondhatná erre persze Vasbányai tanár úr, hogy milyen ember az, aki a tévéből kultúrálódik, dehát ez egy ilyen kor, ez ma az átlagos.
Szóval, nem tudom, milyen film ez a Sucker Punch (a trailer alapján egy Gothica-ba oltott Matrix némi Viharszigettel és Gyűrűk urával ), könnyen lehet, hogy egy vacak (bár Carla Gugino miatt talán megéri belenézni ), de a trailere alatt szóló Vivaldi-feldolgozás megragadta a figyelmemet.
Persze erre meg Noseda-tanár úr mondaná azt, hogy ez egy fos – dehát ilyen korban élünk.
Mindenesetre nekem tetszik, de mit lehet egy olyan embertől várni, akinek a klasszikusok diszkóritmusban is tetszett? Annyit sikerült a zenéről kinyomoznom, hogy egy KPM Music nevű angol “csapat” csinálja, de hogy van-e lemezük, vagy beszerezhető-e valahol, azt nem találtam, úgyhogy marad a Youtube és a rajongói playlist.
Hétvégén megint készült egy sorozat Misikével, egy spontán pihenőszékes, amiben olyan arcokat mutatott Misike, hogy azóta is csak ezeket a fotókat nézzük.
Kezdjük is rögtön azzal, hogy most már rám is mosolyog, amikor meglát, így üdvözlésképpen kezdjük egy ilyen képpel!
Ezután Misike nézett egy nagyot, amiről nekem az jutott eszembe, hogy nem tudom, hogy kinek van a családban ilyen nagy szeme. Mindenesetre gyönyörű kék szemek, kell is mutogatni!
Persze erre apja elkezd olvadozni, de Misike nem hagy sokáig ezen filózni, megmutatja milyen az, amikor ő mókázik! A képen egyébként jól látható, hogy anyukája gondját viseli, nincs nyoma sem szájpenésznek.
Ezek után Misike megelégelt, kicsit elkalandozott.
Végül persze visszatért a figyelme és belekapaszkodott a fényképezőgép pántjába, amit éppen előző nap raktam vissza a masinára. Amikor lefotóztam, utána alig akarta elengedni. Lehet, hogy így próbálta jelezni, hogy szívesen megnyomkodná ő azt a fekete csattogó dobozt?
Hát, ennyi volt a vasárnapi sorozat, nagyobb méretben megtekinthetőek az alábbi linken!
Megint beszippantott a net, úgyhogy most bemutatnám az eredményét, néhány csengőhangot, amelyet a linkekre kattintva bárki ingyenesen letölthet (mp3 és m4r formátumban).
Először is itt van ez, amelyet egyik kollégámnak ajánlanék sok szeretettel, mert már unjuk a mostani csengőhangját (amit szintén én csináltam).
Aztán van itt másik kettő, amiket egy másik kollégámnak ajánlanék, neki ezek a kedvencei: Benny Hill és Austin Powers. (Bár ezeket lehet, hogy nem is én csináltam…)
Megy a tévében ez az alábbi reklám, egészen egyszerűen számomra érthetetlen. És most ne is beszéljünk a másikról, aminek a zenéjétől egyszerűen kedvem támad lerágni a lábam…
A reklám két mottója (mert egy mottó már nem elég):
Hét légzsák, ötcsillagos törésteszt.
Igazi magyar. És japán.
Namost elmondom, mi a bajom ezzel a reklámmal:
Duna Plaza parkolóházának tetején érkezik a kis család, háttérben monoton panelház. Apuka harcsabajusza teljesen hiteltelen. A napfényből ítélve kora reggeli felvétel. Boltban voltak korán reggel?
Beülnek, sóhajtoznak. Mi bajuk?
Hátsó ülésen ül egy törpesumó ruha nélkül. Japánul magyaráz a gyereknek. Namost, egyrészt hogy kerül oda? Miért nem öltözött fel? Arról nem is beszélve, hogy a Austin Powers 3 óta tudjuk, hogy egy szumó nem feltétlenül higiénikus…
Apuka indítógombbal indít, hát persze, szériatartozék, nem? Szumós neki is magyaráz, ezen már Anyuka is nevet… Ebben a családban mindenki ért japánul?
Valaki árulja már el, hogy mi köze ennek a biztonsághoz, vagy hogy rávegyen, hogy ilyen autót kell vennem?
Az egyetlen pozitívum, hogy bekötik a biztonsági övet a kicsit katatón szülők…
Ma sikerült majdnem egy ámokfutó áldozatává válnom a Megyeri-hídra vezető “halálkanyarban”.
Történt, hogy szépen haladtam hazafelé a Megyeri-híd irányába Budáról Pestre. Aki ismeri a helyszínt, azt tudja, hogy egy 50-es sebességhatárú kanyarkombináció visz fel a körforgalom szintjéről a töltés szintjére, ahol a nyolcvanas szakasz kezdődik.
A kék nyomvonalon a szélső sávban haladtam, betartva az ötvenes tempót, ugyanis esett az eső. Nem nagyon esett, de elég tréfás az a kanyar ahhoz, hogy ne versenyezzek benne esőben. Amúgy is, a hazaérés a cél nem az utazás.
No, ehhez képest a körforgalomból kivágódott egy sötétkék Passat kombi, a kései kilencvenes évekből, és nagy tempóban előzött meg és lódult a domb teteje felé. Ő a piros nyomvonalon érkezett.
A kanyar azon pontján, ahol élessé válik, valami történt az autóval, nem tudom, mi, lement az útról vagy elvesztette a tapadását a kanyar ívének változása miatt, mindenesetre az autó bal első kereke mentén megfordul a tengelye körül, feldobott egy nagy adag földet az útra, orrával kicsit végigsimította a szalagkorlátot, majd orral a forgalommal szemben megállt.
Persze én is megálltam, mint ahogy megállt az egész felhajtó. Néztük egymást egy rövid ideig.
A fickó nyilván az eset hatása alá kerülhetett, mert nem igazán tudott megfodulni, úgyhogy elmentem mellette és otthagytam, ahogy sokan mások is tették ezt a mögöttem jövők.
Szerencsére nem sérült meg senki, de őszintén szólva csak azon múlt, hogy senki más nem lépte túl sem a sebességhatárt, sem az útviszonyoknak megfelelő sebességet, kivéve a pórul járt autóst.
2008-ban (huh, de régen volt) már írtam az amerikai űrsiklókat a leszállási hely és Cape Canaveral között szállító Boeing rendszerről. Az akkor ismertetett szállítási rendszer a minap ismét főszerephez jutott, amikor az űrben utoljára járt űrsiklót a végső nyughelyére, a Washington D.C. közelében lévő repülési múzeumba szállította.
Az űrsikló fenekére először rátették azt az aerodinamikai elemet, amely csökkenti az örvényképződést a jármű mögött, majd egy daruval felemelték a földről. Ezután alávontatták a Boeing hordozórepülőt és ráengedték.
Persze ez most egy kicsit más volt, hiszen a Discovery-t már kitakarították, a hajtóanyagokat leengedték a tartályokból, ráadásul a Boeing-nek nem kellett táplálnia sem az űrsiklót, hogy a rendszereket működtesse és az űrbéli tesztek eredményeit óvja.
Ez most csak egy sima repülés volt. Így indultak Floridából:
A Boeingre szerelt Discovery űrsikló és a mellettük repülő T-38 kísérőgép többször átrepült Florida és a Kennedy Űrközpont felett, így búcsúzva az űrközponttól.
A Discovery űrrepülőgépről
A Discovery a harmadik volt az amerikai űrrepülőgépek sorában a Columbia és a Challenger után (sajátos módon ez a kettő pusztult el a program során). Szóval, a Discovery tulajdonképpen a legöregebb űrben is járt űrsikló (nála az Enterprise öregebb csak, amelyet a légköri siklási kísérletekhez használták).
Nevét több híres felfedező hajójáról kapta, hiszen Discovery volt James Cook hajója harmadik nagy útján, Henry Hudson hajója, amikor az északnyugati átjárót kereste és megalapította az első angol települést, Jamestownt, illetve Robert Scott 1901-1904 közötti expedíciójának hajója.
A Discovery-t 1983-ban szállították le a NASA-nak, majd 1984. augusztus 30-án emelkedett először a magasba. Az előtte készített űrsiklók gyártása során szerzett tapasztalatok alapján a Discovery 3120 kilóval könnyebb volt elődeinél, ami a hasznos teher növelését tette lehetővé.
Összesen 39-szer járt az űrben, 365 napot 22 órát és 39 percet töltve az űrben, 5830-szor megkerülve a Földet, megtéve eközben 238 539 663 kilométert.
31 űreszközt indítottak a fedélzetéről, ezek közül talán leghíresebb a Hubble Űrteleszkóp. A Mirhez egyszer, az ISS-hez 13-szor dokkolt.
Valamennyi űrsiklónál többet repült, nevéhez fűződik mindkét katasztrófa utáni tesztút, 1988-ban a Challenger, 2005-ben pedig a Columbia utáni.
1985-ben négyszer járt az űrben, ami önmagában is szép teljesítmény. 1998. október a fedélzetén tért vissza az űrbe John Glenn, az első amerikai űrhajós, aki ezzel beállította a legöregebb űrben járt ember rekordját, ugyanis 77 éves volt akkor.
Az utolsó útjára 2011. február 24-én indult.
Eközben már meg is érkezett Washington D.C. légterébe, ahol egy, a kísérőgépen elhelyezett kamera szemszögéből láthatjuk, ahogy elhúz az amerikai szövetségi főváros nevezetességei (Capitolium, Fehér Ház, stb) felett.
A szállítórepülő végül a Washingtoni Dulles repülőtéren szállt le, ahonnan ma (19-én) átrepül a Smithsonian Múzeumba, ahol a gyanúsan magyar hangzású Steven F. Udvar-Hazy Centerbe viszik, ahol az Enterprise sikló helyén fogják kiállítani.
Leszállás a Washingtoni repülőtéren:
A Felfedező végre megpihen.
—
A NASA fotói természetesen elérhetőek a Flickr-en, érdemes ezeket is átpörgetni:
), de a trailere alatt szóló Vivaldi-feldolgozás megragadta a figyelmemet.
