Olyan volt, mint a család alkoholista nagybácsija, Béla bácsi, aki folyton megígéri, hogy a jövő hónapban (a Malév esetében az éppen esedékes 5 éves üzleti terv utolsó két évében) visszafizeti a pénzt. Persze soha nem adta vissza, de mindig kapott újra, mert Béla bácsi jó fej, szeretjük, a miénk, mert a Malévet is szeretjük, mert a miénk. Egy vállalat éppen úgy képtelen leszokni az ingyen pénzről mint egy alkoholista az alkoholról, mert a vállalat szervezete éppen úgy hozzászokik a pénzhez mind az alkoholista szervezete az alkoholhoz.

Nagyon találó metafora, ezért is húztam be ide.

Vajon tényleg ilyen volt a Malév? Alighanem igen. Hallgassuk erről Rogán Antalt, az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottságának elnökét :

Ha lefejtjük a szokásos fordulatokat a mondanivalóról, vajon nem egy kész, univerzális stratégiát kapunk-e mindarra, hogy mi várható hasonló helyzetekben mostantól?

Vajon mennyiben más a helyzet mondjuk a MÁV-nál, vagy a BKV-nál, amelyek szintén a család fekete bárányai, az egyik Pista bácsi, aki tudatmódosító szerek , a másik pedig Józsi bácsi, a szerencsejátékok rabja?

Gyógyíthatatlanok mind, és ha lefejtjük róluk a maszlagot (a Malév esetében a magyar légiutasok rajongását a magyar légitársaságért), akkor bizony két választás marad:

1. Elvonóra küldeni őket, netán gyógyszeres kezelésre rávenni őket, amivel sikerül ezektől a káros szenvedélyektől megszabadulni és együttélni velük.

2. Veszni hagyni őket, kitagadni a család fekete bárányait, sorsukra hagyni és elfeledni őket.

Az ember kegyetlen tud lenni, így bármelyik verzió elképzelhető, sőt ennél még meredekebbek is.

A metaforánál maradva, úgy néz ki, a Malévnál megpróbálták az első verziót félig-meddig alkalmazni, csak ott vétették el a dolgot, hogy miközben Béla bácsi szépen javult, átverte a gazdáit és megint elkezdett tütükézni. Ezt pedig a szomszédok már nem nézték jószemmel, mert az ő kárukra vetített.

Így született az az EU Bizottsági beadvány, amely a Wizzair, a Travel Service és más versenytársakhoz fűződik és amelyből eredő vizsgálat következményeképpen Béla bácsinak vissza kellett volna fizetni a családtól kapott pénzeket.

Hát így lett Béla bácsi ámokfutásának vége. Zárt osztály, elektrosokk, függöny.

Vajon sorra kerül a család többi fekete báránya is?

A finanszírozásáról a katasztrófális anyagi helyzetet öröklő főváros és a vidékkel összekacsintgató kormány részvételével zajló tárgyalások vajon mikor jutnak oda, amikor azt mondják: Pista bácsi (BKV zéerté), ennyi volt.

A fenti interjú második részében neki is szegezi a kérdést a riporter Rogán Antalnak:

Vajon nem lehet-e hasonló analógiával bedönteni a BKV-t is, hogy egy elegáns mozdulattal állami vagy kormányközeli beruházók részvételével, megszabadulva a tehertől egy új vállalkozást hozzunk létre?

Vajon meg fogja-e tudni a közvélemény egy állami vagy magánvállalatról valaha is, hogy nem gazdálkodik jól?

Vajon van-e erre jelen pillanatban pénze az országnak? Mert az nem is kérdés, hogy a csődbe ment cégek tartozását valakinek át kell vállalni.

Vajon melyik kerül többe, a kezelés vagy a pótlás?

Ráadásul a piac azonnal lecsapott a keletkezett piaci résre. A Ryanair két héten belül visszatér Budapestre, szinte valamennyi légiközlekedési vállalat plusz járatokat indít és betöltik a Malév helyén keletkező úrt.

Erről (is) szól a videó, illetve új megvilágításba helyezi a Malév-sztorit az alábbi videó:

Vajon mi következik?

BKV, MÁV?

Vajon hány szégyellnivaló nagybácsi kavar a porondon, akiket vagy meg lehet menteni, vagy már nem érdemes?!

Kezdjük gyerekkori emlékekkel, a nyolcvanas évek végén volt az a reklám, ami annyira meghatározta mind a mai napig a Malév arculatát. Egy olyan zene, amelynek hallatán még az is tudta, miről van szó, aki sosem ült repülőn.

Az alábbi reklám (az egyik legjobb, ami fellelhető) a Malév Pristina járatának megnyitására készült. Tessék!

Tovább is van…

Szóval, alapvetően nem sokszor repültem, de utaztam néhányszor Malév géppel, úgyhogy voltak élményeim. Az igazi élmények azonban a Malév nyilvános szereplései voltak az augusztus 20-i Red Bull Air Race-n.

2006-ban a Malév Boeing 737-800NG és az azóta szintén csődbe ment magyar érdekeltségű fapados légitársaság, a Sky Europe Boeing 737-300 repülőgépei voltak a rendezvény vendégei. Két ekkora repülőgép ilyen közel egymáshoz  ilyen alacsonyan egy város közepén (figyeld a Sky Europe gép árnyékát a Parlamenten!)  – talán sosem láthattunk ilyet és azóta sem. Sajnos egyéb elfoglaltságok miatt nem voltunk ott, de íme egy nagyon komoly videó az eseményről:

2007-ben már ott voltunk az RBAR-en, méghozzá, ha jól emlékszem, bringával voltunk. Ezen a rendezvényen a Malév büszkesége, a 767-es Boeing volt a sztárvendég. Ez volt a Malév utolsó éveinek egyik nagy éve, még megvoltak a 767-esei (pontosabban lízingelte), amelyeket később visszaadott egy kivételével, amelyik ma is a ferihegyi hangár előtt álldogál egy CRJ-200ER-rel együtt.

A 767-es sokkal nagyobb, mint a 737, igazi nagygép, ezekkel teljesítette a Budapest-New York, Budapest-Thaiföld irányokat. Következzék egy amatőr videó erről a 2007-es áthúzásról:

Háromszor húzott el a Duna felett, először kiengedett kerekekkel, nagyon lassan, aztán kétszer behúzott kerekekkel, egyre magasabban és gyorsabban. Mindenesetre gigantikus látvány volt, én így láttam a rakpartról, ahogy behelyezkedik a Citadella mellett(!):

A következő évben nem is volt kérdés, hogy ott volt a helyünk megint az RBAR-en, amikor már egy kisebb gép vett részt az áthúzáson.

2008-ban egy Boeing 737-600 repült el a nézők feje felett, ekkor készült az alábbi fotóm:

Úgy ránézésre olyan 80 méternél magasabban aligha lehetett…

2009-ben is ott voltunk az RBAR-en, amikor a HA-LOS lajtsromú Boeing 737-800 NG repült el az ünneplő tömeg előtt a Duna felett. Egy kicsit magasabban, mint a korábbi években, de azért ott volt.

Az RBAR után magasba csapó budapesti politikai viták miatt és több helyszín lemondása miatt a Red Bull többet nem rendezett Air Race-t, amit én személy szerint nagyon sajnáltam, ettől függetlenül azonban 2009-ben láthattunk Budapest felett parádézó Malév gépet (ha jól tudom).

2010-ben sem maradtam azért malév-élmény nélkül, ugyanis egy céges útra Berlinbe Malév géppel mentünk, a felszállás során készült videó aláfestő zenéjeként pedig felcsendültek a régi, jól ismert zene hangjai:

2012. február 3-án reggel hat órakor érkezett a hír, hogy leállt a Malév, mivel Izraelben már nem akarták megtankolni a járatot, félve, hogy nem fog fizetni. Ennek okán azonnal leállították a járatokat, a gépek egy kivétellel a földön maradtak (az utolsó gép Helsinkiből jött vissza délelőtt).

A helyzet komolyságára jellemző, hogy este háromnegyed hétkor elindult a 14 gép Budapestről utolsó útjára, amelyet Malév hívójel alatt teljesít. Az alábbi screenshot mutatja, ahogy a gépek szépen sorban haladva mentek az írországi Shannonba, ahol a Malévnek lízingbe adó cég, az ILFS székhelye van.

A gépeket a Malév pilóták vitték, két fős személyzet. Őket másnap a Malév retro festésű Bombardier Q400-asa hozta vissza.

Végezetül álljon itt egy kép a shannoni betonon álló Malév flottáról!

Fotó: Malcolm Nason

RIP Malév.

Pedig csak halot láttam, méghozzá Hold-halot, amit a magasban húzódó, jégkristályokból álló cirrostratus felhőzeten visszaverődő holdfény hozza létre.

Láttunk már 2010-ben Nap-halot, akkor le is írtam, mi ez az egész.

Sajnos az állvány nem volt nálam, úgyhogy ennyi lett belőle.

A bábakoktél egy nemhivatalos eljárás, az élettani hatásai egyértelműek, bár hatásai kétségesek, ráadásul nem is működik mindenkinél, mindenesetre a 2 deci barackléhez adni kell egy adag ricinusolajat (ezért 30 kilométert kocsikáztam vasárnap) és egy kanál pálinkát (esetünk mézesbarackot, mi mást?), és ezt kell meginni. Ettől a heves bélösszehúzódások miatt beindul a méhizmok összehúzódása, vagyis megindul a szülés 10-12 óra múlva. (Bővebben itt lehet olvasni róla.)

Nos, ez nálunk nem jött be, a vasárnap délben bevett koktélnek nem lett meg a közvetlen, gyors hatása.

Hétfőn voltunk bent a kórházban ellenőrzésen, a CTG-n már látszódtak a fájások, ami Móni szerint apró szúrás-szerű érzés volt. Hogy ez a bábakoktélnek köszönhető-e, azt nem lehet tudni.

Dr.P. nem izgult egyáltalán, mondta, hogy ő elutazik szerdán, de akkor sincs semmi baj, van helyettesítője, maga az osztályvezető főorvos, úgyhogy gond nem lesz. De azért hozzátette, hogy nem lepődne meg, ha ezekből a fájásokból hamar lenne valami…

Szépen hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát, én meg bementem a munkahelyemre (bár néhány kollégám szerint minek?), persze otthon hagytam a laptopot (tudom, van az az idegi együttállás, amikor ez megtörténik, pl. ez ilyen volt), úgyhogy kettőkor el is jöttem.

Itthon Móni fogadott, hogy jönnek a fájások, apró szúrások, de nem olyanok, mint amit meséltek, úgyhogy most mi van? Hát én meg mondtam, hogy fogalmam sincs, de ne aggódjon.

A fájások pedig erősödtek, egyre inkább, mértük az időket, 7-8 percenként egy rövidebb fájdalom volt, de ez már fájt. Eltelt az este, szépen lementünk 5 perc közelébe, a fájások meg egy percig tartottak. Éjfél körül Móni kiadta az ukázt, nem kínlódik tovább, bemegyünk a kórházba.

Fél egy után értünk be a kórházba, ahol felvették az adatokat, és elfoglaltuk a Tauffer Vilmos Szülőszobát. Kicsoda Tauffer Vilmos? Erről később.

Szóval, jöttek a fájások, persze hiába voltunk a relaxiációs órán, mivel nem gyakoroltuk be, úgyhogy Móni úgy küzdött, ahogy tudott, néma magányos harcosként, befelé üvöltve.

Persze, ott voltunk vele, M. irányította a cselekményt, én is segítettem, ahogy tudtam, masszíroztam, beszéltem vele, hogy ne zuhanjon a fájdalom mély kútjába.

Aztán megérkezett dr.P. fél három körül, átvette a “hidat” egy “ugye mondtam, hogy lesz ebből valami” statement-tel, de ettől a pillanattól egyértelműen nyugodtabbak voltunk.

Az események is felgyorsultak, jöttek az egyre erősebb fájások, amiket később Móni úgy jellemzett, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire fáj, és fokozódott az izgalom.

A végkifejlet fél öt előtt következett be, Móni megfogta a térdénél a felhúzott lábát, M. megfogta Misike fejét, dr.P. rátenyerelt Móni hasára, én tartottam Móni fejét és egy nagy levegővel nyomtuk a gyereket. Négy-öt ilyen erőteljes nyomás után kibuggyant Misike feje, majd hirtelen kibújt teljesen.

Ezzel véget ért Móni szenvedése és elkezdődött Misike élete 2012. január 31-én 4:35 perckor. A könnyeivel küzdő apuka elvágta a köldökzsinórt.

Misikét egyből odaadták Móninak, ez szokás ebben a baba-barát kórházban.

Móni ellátása után kimentünk az első fürdésre, súlymérésre, aminél elkészült az első publikus fénykép:

Itt pont nem látszik, de 4020 grammot mutatott a mérleg. Érdekes módon itt magasságot nem mértek. Később, amíg vártunk az ágyra, elkértem az ott lógó mérőszalagot, de nem sikerült jól megmérnem. Később, az első gyerekorvosi vizsgálat után 62 centit írtak a névjegykártyájára.

Ekkor lettek értesítve a kollégák, rokonok, barátok, igazi webkettes baba lett Misike, a Facebookon igazi lájk-áradat érte el a mobilról feltöltött első képeket.

A szülőszobában vártunk olyan 8 óráig kb., amikor jöttek és levittek minket a földszintre és megkaptuk az ágyat.

Nemsoká érkezett Misike is, pirospozsgásan.

Ez a legnagyobb boldogság a világon. Nincs más ehhez fogható. – de erről majd később.

Tíz óra után hazaindultam, mert kezdtem érezni, hogy kezd kifogyni az erőm. És tényleg az utolsó pillanatban értem haza, útközben egyszer-kétszer keresztbe állt a szemem. Megettem egy mekis menüt és beájultam.

Háromnegyed négykor riadtam fel (beállítottam az órát, csak nem aktiváltam a csörgést), kocsiba vágtam magam, megvettem az aznapi újságokat (hogy eltegyük emlékbe), és mentem be a kórházba, ahol már vártak.

Kipakoltunk, Móni lezuhanyozott és gyönyörködtünk Misikében. Békésen aludt, álmodott valamit, néha grimaszolt, mozgott – nagyon nagy csoda.

Szőke, kékszemű szívtipró – ez az igazság!

A szüleit biztosan elbűvölte teljesen. Móni teljesen kivirult.  Mi vagyunk a világ legboldogabb emberei.

Ott voltam este nyolcig, hazajöttem és nekiestem a fotóknak, amelyek hamarosan megtekinthetőek (a Flickr-en már most is)! A fotók után elájultam és reggelig aludtam…

Hozzávalók:

• 30 dkg lencse
• 1 ½ evőkanál olaj
• kb. 2 dkg liszt
• 1 gerezd fokhagyma
• ételízesítő
• 3-4 db babérlevél
• citromhéj
• 1 db hagyma
• pirospaprika
• só

A lencsét kiválogatjuk, szűrőkanálban megmossuk, majd egy fazékban, vagy edényben kétszer annyi vízben beáztatjuk. Kb. ½ óra múlva feltesszük főzni.

Teszünk még bele sót, 1 gerezd fokhagymát, ételízesítőt, 3-4 db babérlevelet, citromhéjat. Ezekkel puhára főzzük. (kb. 1 óra vagy kicsit több) Ha a leve elfő, utána töltjük. Ha megfőtt a lencse, egy kis lábasban olajon 1 főzőkanálnyi lisztet világosra pirítunk, majd apróra vágott vöröshagymával pirítjuk tovább.

Tűzről levéve teszünk bele még pirospaprikát, ezzel összekeverjük és felöntjük vízzel. (hideg legyen a víz!) Az egészet a lencséhez öntve összeforraljuk. Ha kell még hozzá víz, öntünk bele és ha ízetlen még sót vagy ételízesítőt is teszünk bele. Ízlés szerint ízesíthetjük még egy pici ecettel és cukorral vagy tejföllel.

Levesbetét:

1 kiflit vagy zsömlét felkockázunk és serpenyőben kis olajon megpirítunk. Tányérra téve rámerjük a levest.

Jó étvágyat!

Idő: 2012. január

Két szürkeruhás, szürkehajú köztisztviselő hajol a szürke asztal fölé. Lábuk a szürke PVC-padlón. Ja, szürke székeken ülnek – leértékelés volt az AbszurdIKEA-ban.

Egyes: – Azt üzente az EU, hogy növelni kell a Minisztérium bevételeit.

Kettes: – De ez mit jelent?

Egyes: – Növelni kell a bevételeket!

Kettes: – Számlával kell igazolni?

Egyes: – Naná, mit gondoltál!

Kettes: – De hogyan növeljük az árbevételt? Megpróbáltuk ezzel az egykulcsos adóval, de nem történt semmi! Próbáltunk gyerekkedvezményt adni, de ez sem segített. A magánnyugdíjakat se engedték rendesen lekönyvelni!

Egyes: – De milyen jól jártunk vele! Abból az eltőzsdézett reálhozamból mekkorát nyaraltunk Balin!

Kettes: – Az mondjuk igaz. Hármaska is abból vette meg a Rábát.

Mutat a háta mögött egy szürke priccsen hánykolódó szürkeruhásra.

Egyes: Mi baja Hármaskának?

Kettes: Rémálmai vannak. Neki azt üzente az EU, hogy csökkenteni kell a kiadásokat!

Egyes: Hát, neki sem könnyű! Node, mi mihez kezdjünk? Szinte minden egyszerű pénzforrás elapadt.

Kettes: Azért nem minden! Van itt egy lehetőség!

Egyes félig felemelkedik a székről izgalmában.

Kettes: Cseréljük le a rendszámokat! Az durván 12 milliárd árbevételt jelentene!

Egyes: No de mennyibe kerülne?

Kettes: Azt kit érdekel! Majd elkönyveljük továbbképzésnek! Vagy megpályázunk egy EU-s környezetvédelmi pályázatot! Abbl úgyis annyi van, senki sem érti, minek!

Egyes: Jól hangzik!

Kettes: Köszönöm, akkor keltsük fel négyeskét, hogy szivárogtatassa ki a MagyarNemzettel, hogy ne érje váratlanul a  zembereket!

Egyes: Jó, menjünk! Igazán örülök, hogy ezt ilyen gyorsan megoldottuk!

Kettes: Egyetértek, szép munka volt, igazi férfias feladatmegoldás!

Ezzel távoznak a színről, otthagyva Hármaskát, az ágyon hánykolódva….

Nem titok, hogy ez elsősorban azért érint, mert több, mint 7 évet dolgoztam a Kodaknál, amely az első igazi multinacionális munkahelyem volt, ráadásul nem is akármilyen, hanem nagyon kemény a maga nemében.

Jó volt ott dolgozni, bár érkezésem után (vagy talán valamivel előtte) a magyar leányvállalat is túl volt a csúcson. Volt még néhány jó éve, aztán volt néhány kevésbé jó.

Szakmai szempontból mindenképpen jó volt, megtanított rendszerben gondolkodni, globális hatásokat figyelembe venni. Nagyon jó volt látni közelről, hogy működik egy amerikai multi az európai környezetben – voltak pozitív/negatív vadhajtások egyaránt.

A Kodak globális vesztét az okozta, hogy megváltozott a világ és nem tudott vele változni. Az analóg filmes világban 40+% körüli haszonnal szárnyaló óriáscég nem tudta magát összehúzni egy digitális szórakoztató-eletronikai gyártóvá a maga tisztességes -5-10 százalékos haszonkulcsával.

Nem tudtak működő üzleti modellt kitalálni ebben a változó világban.

A Kodak fénykora Magyarországon 2006. végén fejeződött be, csak a mozifilmes és a szkenneres üzletág maradt, mára nem tudom, létezik-e még egyáltalán bármelyik is.

Mindenesetre a csőd magával ránthatja a még működő sikeresebb üzletágakat is (ha vannak még ilyenek).

A végére álljon itt egy személyes emlék, az utolsó karácsonyi vacsorán készült kép némileg módosított változata…

Bye-bye, Kodak!

Sokan szeretnék, hogy a fotóriporterek csináljanak videókat is. Ez nem is baj, mert tanuljanak csak meg videózni. Viszont a kettőt együtt nem lehet. Egész egyszerűen más a felszerelés. Tudom, terjednek a videós DSLR-ek is, de azzal egy csomó dologra nem lehet koncentrálni, és például a hanggal is állandó problémák vannak. A képe amúgy gyönyörű. A videózás egy másfajta gondolkodást igényel.