Hatodszor ment az egyesület március 15-én Isaszegre, az 1848-as emlékműhöz, egyfajta megemlékezésként, én nem tudom hányadszor (3-4?). Az időjárás jónak ígérkezett, ezért bátran otthon hagytam a kamáslikat – ez egyértelműen rossz döntésnek bizonyult utólag. Moira alsóruházat is szekrényben maradt, szerintem az jó döntés volt.

Szóval, utunk extrém eseménytelenül telt, igazán a középmezőnyből navigáltam ki a csapatot a városból. Bátrak elöl mennek és nem tudják merre kellene. Láttunk már ilyet, nagy ügy!

Igazából fülesbe ment az ipod, jóság az nagyon, nem túl hangosan. Amikor lejárt a lemez, akkor átváltottam shuffle-ba (négy kattintás), olyan számokat is hallottam, amiket nem is ismerek… Jó dolog ez. Beszélgetni úgysem lehet menet közben, egymás mellett bringázni szabálytalan. Igaz?

Már majdnem kiértünk, amikor Éva hívott, lekésték a vonatot, nem jönnek. Fent a placcon igazából mintha kisebb lett volna a felhajtás a korábbi évekhez képest. Ráadásul még tartott az ünnepély, ami azért érdekes, mert vége szokott lenni, mire kiérünk.

Mi volt még? Hazafelé csepp-csepp, aztán Nagytarcsa térségében elkapott minket a zuháré, nem volt benne köszönet. Mire beértünk ‘pestre, már szépen esett, a tócsák megálltak a nyomvályúkban, korrekt kenést adtak. Visszafelé még kevésbé volt beszédes a csapat, tekertünk rendületlenül.

Megállás nélküli leválós búcsúzást tartottunk, mindenki tepert hazafelé.

Őszintén szólva jól látszott, hogy gyenge vagyok, mint a szar, talán csak a slick gumik adtak némi önbizalmat, de az persze édeskevés. Évek óta tartó lejtőn újabb mélypontra keveredtem, alighanem innen csak felfelé vezet az út. Mármint a hegy tetejére…