Olyan volt, mint a család alkoholista nagybácsija, Béla bácsi, aki folyton megígéri, hogy a jövő hónapban (a Malév esetében az éppen esedékes 5 éves üzleti terv utolsó két évében) visszafizeti a pénzt. Persze soha nem adta vissza, de mindig kapott újra, mert Béla bácsi jó fej, szeretjük, a miénk, mert a Malévet is szeretjük, mert a miénk. Egy vállalat éppen úgy képtelen leszokni az ingyen pénzről mint egy alkoholista az alkoholról, mert a vállalat szervezete éppen úgy hozzászokik a pénzhez mind az alkoholista szervezete az alkoholhoz.

Nagyon találó metafora, ezért is húztam be ide.

Vajon tényleg ilyen volt a Malév? Alighanem igen. Hallgassuk erről Rogán Antalt, az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottságának elnökét :

Ha lefejtjük a szokásos fordulatokat a mondanivalóról, vajon nem egy kész, univerzális stratégiát kapunk-e mindarra, hogy mi várható hasonló helyzetekben mostantól?

Vajon mennyiben más a helyzet mondjuk a MÁV-nál, vagy a BKV-nál, amelyek szintén a család fekete bárányai, az egyik Pista bácsi, aki tudatmódosító szerek , a másik pedig Józsi bácsi, a szerencsejátékok rabja?

Gyógyíthatatlanok mind, és ha lefejtjük róluk a maszlagot (a Malév esetében a magyar légiutasok rajongását a magyar légitársaságért), akkor bizony két választás marad:

1. Elvonóra küldeni őket, netán gyógyszeres kezelésre rávenni őket, amivel sikerül ezektől a káros szenvedélyektől megszabadulni és együttélni velük.

2. Veszni hagyni őket, kitagadni a család fekete bárányait, sorsukra hagyni és elfeledni őket.

Az ember kegyetlen tud lenni, így bármelyik verzió elképzelhető, sőt ennél még meredekebbek is.

A metaforánál maradva, úgy néz ki, a Malévnál megpróbálták az első verziót félig-meddig alkalmazni, csak ott vétették el a dolgot, hogy miközben Béla bácsi szépen javult, átverte a gazdáit és megint elkezdett tütükézni. Ezt pedig a szomszédok már nem nézték jószemmel, mert az ő kárukra vetített.

Így született az az EU Bizottsági beadvány, amely a Wizzair, a Travel Service és más versenytársakhoz fűződik és amelyből eredő vizsgálat következményeképpen Béla bácsinak vissza kellett volna fizetni a családtól kapott pénzeket.

Hát így lett Béla bácsi ámokfutásának vége. Zárt osztály, elektrosokk, függöny.

Vajon sorra kerül a család többi fekete báránya is?

A finanszírozásáról a katasztrófális anyagi helyzetet öröklő főváros és a vidékkel összekacsintgató kormány részvételével zajló tárgyalások vajon mikor jutnak oda, amikor azt mondják: Pista bácsi (BKV zéerté), ennyi volt.

A fenti interjú második részében neki is szegezi a kérdést a riporter Rogán Antalnak:

Vajon nem lehet-e hasonló analógiával bedönteni a BKV-t is, hogy egy elegáns mozdulattal állami vagy kormányközeli beruházók részvételével, megszabadulva a tehertől egy új vállalkozást hozzunk létre?

Vajon meg fogja-e tudni a közvélemény egy állami vagy magánvállalatról valaha is, hogy nem gazdálkodik jól?

Vajon van-e erre jelen pillanatban pénze az országnak? Mert az nem is kérdés, hogy a csődbe ment cégek tartozását valakinek át kell vállalni.

Vajon melyik kerül többe, a kezelés vagy a pótlás?

Ráadásul a piac azonnal lecsapott a keletkezett piaci résre. A Ryanair két héten belül visszatér Budapestre, szinte valamennyi légiközlekedési vállalat plusz járatokat indít és betöltik a Malév helyén keletkező úrt.

Erről (is) szól a videó, illetve új megvilágításba helyezi a Malév-sztorit az alábbi videó:

Vajon mi következik?

BKV, MÁV?

Vajon hány szégyellnivaló nagybácsi kavar a porondon, akiket vagy meg lehet menteni, vagy már nem érdemes?!

Kezdjük gyerekkori emlékekkel, a nyolcvanas évek végén volt az a reklám, ami annyira meghatározta mind a mai napig a Malév arculatát. Egy olyan zene, amelynek hallatán még az is tudta, miről van szó, aki sosem ült repülőn.

Az alábbi reklám (az egyik legjobb, ami fellelhető) a Malév Pristina járatának megnyitására készült. Tessék!

Tovább is van…

Szóval, alapvetően nem sokszor repültem, de utaztam néhányszor Malév géppel, úgyhogy voltak élményeim. Az igazi élmények azonban a Malév nyilvános szereplései voltak az augusztus 20-i Red Bull Air Race-n.

2006-ban a Malév Boeing 737-800NG és az azóta szintén csődbe ment magyar érdekeltségű fapados légitársaság, a Sky Europe Boeing 737-300 repülőgépei voltak a rendezvény vendégei. Két ekkora repülőgép ilyen közel egymáshoz  ilyen alacsonyan egy város közepén (figyeld a Sky Europe gép árnyékát a Parlamenten!)  – talán sosem láthattunk ilyet és azóta sem. Sajnos egyéb elfoglaltságok miatt nem voltunk ott, de íme egy nagyon komoly videó az eseményről:

2007-ben már ott voltunk az RBAR-en, méghozzá, ha jól emlékszem, bringával voltunk. Ezen a rendezvényen a Malév büszkesége, a 767-es Boeing volt a sztárvendég. Ez volt a Malév utolsó éveinek egyik nagy éve, még megvoltak a 767-esei (pontosabban lízingelte), amelyeket később visszaadott egy kivételével, amelyik ma is a ferihegyi hangár előtt álldogál egy CRJ-200ER-rel együtt.

A 767-es sokkal nagyobb, mint a 737, igazi nagygép, ezekkel teljesítette a Budapest-New York, Budapest-Thaiföld irányokat. Következzék egy amatőr videó erről a 2007-es áthúzásról:

Háromszor húzott el a Duna felett, először kiengedett kerekekkel, nagyon lassan, aztán kétszer behúzott kerekekkel, egyre magasabban és gyorsabban. Mindenesetre gigantikus látvány volt, én így láttam a rakpartról, ahogy behelyezkedik a Citadella mellett(!):

A következő évben nem is volt kérdés, hogy ott volt a helyünk megint az RBAR-en, amikor már egy kisebb gép vett részt az áthúzáson.

2008-ban egy Boeing 737-600 repült el a nézők feje felett, ekkor készült az alábbi fotóm:

Úgy ránézésre olyan 80 méternél magasabban aligha lehetett…

2009-ben is ott voltunk az RBAR-en, amikor a HA-LOS lajtsromú Boeing 737-800 NG repült el az ünneplő tömeg előtt a Duna felett. Egy kicsit magasabban, mint a korábbi években, de azért ott volt.

Az RBAR után magasba csapó budapesti politikai viták miatt és több helyszín lemondása miatt a Red Bull többet nem rendezett Air Race-t, amit én személy szerint nagyon sajnáltam, ettől függetlenül azonban 2009-ben láthattunk Budapest felett parádézó Malév gépet (ha jól tudom).

2010-ben sem maradtam azért malév-élmény nélkül, ugyanis egy céges útra Berlinbe Malév géppel mentünk, a felszállás során készült videó aláfestő zenéjeként pedig felcsendültek a régi, jól ismert zene hangjai:

2012. február 3-án reggel hat órakor érkezett a hír, hogy leállt a Malév, mivel Izraelben már nem akarták megtankolni a járatot, félve, hogy nem fog fizetni. Ennek okán azonnal leállították a járatokat, a gépek egy kivétellel a földön maradtak (az utolsó gép Helsinkiből jött vissza délelőtt).

A helyzet komolyságára jellemző, hogy este háromnegyed hétkor elindult a 14 gép Budapestről utolsó útjára, amelyet Malév hívójel alatt teljesít. Az alábbi screenshot mutatja, ahogy a gépek szépen sorban haladva mentek az írországi Shannonba, ahol a Malévnek lízingbe adó cég, az ILFS székhelye van.

A gépeket a Malév pilóták vitték, két fős személyzet. Őket másnap a Malév retro festésű Bombardier Q400-asa hozta vissza.

Végezetül álljon itt egy kép a shannoni betonon álló Malév flottáról!

Fotó: Malcolm Nason

RIP Malév.

A bábakoktél egy nemhivatalos eljárás, az élettani hatásai egyértelműek, bár hatásai kétségesek, ráadásul nem is működik mindenkinél, mindenesetre a 2 deci barackléhez adni kell egy adag ricinusolajat (ezért 30 kilométert kocsikáztam vasárnap) és egy kanál pálinkát (esetünk mézesbarackot, mi mást?), és ezt kell meginni. Ettől a heves bélösszehúzódások miatt beindul a méhizmok összehúzódása, vagyis megindul a szülés 10-12 óra múlva. (Bővebben itt lehet olvasni róla.)

Nos, ez nálunk nem jött be, a vasárnap délben bevett koktélnek nem lett meg a közvetlen, gyors hatása.

Hétfőn voltunk bent a kórházban ellenőrzésen, a CTG-n már látszódtak a fájások, ami Móni szerint apró szúrás-szerű érzés volt. Hogy ez a bábakoktélnek köszönhető-e, azt nem lehet tudni.

Dr.P. nem izgult egyáltalán, mondta, hogy ő elutazik szerdán, de akkor sincs semmi baj, van helyettesítője, maga az osztályvezető főorvos, úgyhogy gond nem lesz. De azért hozzátette, hogy nem lepődne meg, ha ezekből a fájásokból hamar lenne valami…

Szépen hazamentünk, mint aki jól végezte dolgát, én meg bementem a munkahelyemre (bár néhány kollégám szerint minek?), persze otthon hagytam a laptopot (tudom, van az az idegi együttállás, amikor ez megtörténik, pl. ez ilyen volt), úgyhogy kettőkor el is jöttem.

Itthon Móni fogadott, hogy jönnek a fájások, apró szúrások, de nem olyanok, mint amit meséltek, úgyhogy most mi van? Hát én meg mondtam, hogy fogalmam sincs, de ne aggódjon.

A fájások pedig erősödtek, egyre inkább, mértük az időket, 7-8 percenként egy rövidebb fájdalom volt, de ez már fájt. Eltelt az este, szépen lementünk 5 perc közelébe, a fájások meg egy percig tartottak. Éjfél körül Móni kiadta az ukázt, nem kínlódik tovább, bemegyünk a kórházba.

Fél egy után értünk be a kórházba, ahol felvették az adatokat, és elfoglaltuk a Tauffer Vilmos Szülőszobát. Kicsoda Tauffer Vilmos? Erről később.

Szóval, jöttek a fájások, persze hiába voltunk a relaxiációs órán, mivel nem gyakoroltuk be, úgyhogy Móni úgy küzdött, ahogy tudott, néma magányos harcosként, befelé üvöltve.

Persze, ott voltunk vele, M. irányította a cselekményt, én is segítettem, ahogy tudtam, masszíroztam, beszéltem vele, hogy ne zuhanjon a fájdalom mély kútjába.

Aztán megérkezett dr.P. fél három körül, átvette a “hidat” egy “ugye mondtam, hogy lesz ebből valami” statement-tel, de ettől a pillanattól egyértelműen nyugodtabbak voltunk.

Az események is felgyorsultak, jöttek az egyre erősebb fájások, amiket később Móni úgy jellemzett, hogy nem gondolta volna, hogy ennyire fáj, és fokozódott az izgalom.

A végkifejlet fél öt előtt következett be, Móni megfogta a térdénél a felhúzott lábát, M. megfogta Misike fejét, dr.P. rátenyerelt Móni hasára, én tartottam Móni fejét és egy nagy levegővel nyomtuk a gyereket. Négy-öt ilyen erőteljes nyomás után kibuggyant Misike feje, majd hirtelen kibújt teljesen.

Ezzel véget ért Móni szenvedése és elkezdődött Misike élete 2012. január 31-én 4:35 perckor. A könnyeivel küzdő apuka elvágta a köldökzsinórt.

Misikét egyből odaadták Móninak, ez szokás ebben a baba-barát kórházban.

Móni ellátása után kimentünk az első fürdésre, súlymérésre, aminél elkészült az első publikus fénykép:

Itt pont nem látszik, de 4020 grammot mutatott a mérleg. Érdekes módon itt magasságot nem mértek. Később, amíg vártunk az ágyra, elkértem az ott lógó mérőszalagot, de nem sikerült jól megmérnem. Később, az első gyerekorvosi vizsgálat után 62 centit írtak a névjegykártyájára.

Ekkor lettek értesítve a kollégák, rokonok, barátok, igazi webkettes baba lett Misike, a Facebookon igazi lájk-áradat érte el a mobilról feltöltött első képeket.

A szülőszobában vártunk olyan 8 óráig kb., amikor jöttek és levittek minket a földszintre és megkaptuk az ágyat.

Nemsoká érkezett Misike is, pirospozsgásan.

Ez a legnagyobb boldogság a világon. Nincs más ehhez fogható. – de erről majd később.

Tíz óra után hazaindultam, mert kezdtem érezni, hogy kezd kifogyni az erőm. És tényleg az utolsó pillanatban értem haza, útközben egyszer-kétszer keresztbe állt a szemem. Megettem egy mekis menüt és beájultam.

Háromnegyed négykor riadtam fel (beállítottam az órát, csak nem aktiváltam a csörgést), kocsiba vágtam magam, megvettem az aznapi újságokat (hogy eltegyük emlékbe), és mentem be a kórházba, ahol már vártak.

Kipakoltunk, Móni lezuhanyozott és gyönyörködtünk Misikében. Békésen aludt, álmodott valamit, néha grimaszolt, mozgott – nagyon nagy csoda.

Szőke, kékszemű szívtipró – ez az igazság!

A szüleit biztosan elbűvölte teljesen. Móni teljesen kivirult.  Mi vagyunk a világ legboldogabb emberei.

Ott voltam este nyolcig, hazajöttem és nekiestem a fotóknak, amelyek hamarosan megtekinthetőek (a Flickr-en már most is)! A fotók után elájultam és reggelig aludtam…

Idő: 2012. január

Két szürkeruhás, szürkehajú köztisztviselő hajol a szürke asztal fölé. Lábuk a szürke PVC-padlón. Ja, szürke székeken ülnek – leértékelés volt az AbszurdIKEA-ban.

Egyes: – Azt üzente az EU, hogy növelni kell a Minisztérium bevételeit.

Kettes: – De ez mit jelent?

Egyes: – Növelni kell a bevételeket!

Kettes: – Számlával kell igazolni?

Egyes: – Naná, mit gondoltál!

Kettes: – De hogyan növeljük az árbevételt? Megpróbáltuk ezzel az egykulcsos adóval, de nem történt semmi! Próbáltunk gyerekkedvezményt adni, de ez sem segített. A magánnyugdíjakat se engedték rendesen lekönyvelni!

Egyes: – De milyen jól jártunk vele! Abból az eltőzsdézett reálhozamból mekkorát nyaraltunk Balin!

Kettes: – Az mondjuk igaz. Hármaska is abból vette meg a Rábát.

Mutat a háta mögött egy szürke priccsen hánykolódó szürkeruhásra.

Egyes: Mi baja Hármaskának?

Kettes: Rémálmai vannak. Neki azt üzente az EU, hogy csökkenteni kell a kiadásokat!

Egyes: Hát, neki sem könnyű! Node, mi mihez kezdjünk? Szinte minden egyszerű pénzforrás elapadt.

Kettes: Azért nem minden! Van itt egy lehetőség!

Egyes félig felemelkedik a székről izgalmában.

Kettes: Cseréljük le a rendszámokat! Az durván 12 milliárd árbevételt jelentene!

Egyes: No de mennyibe kerülne?

Kettes: Azt kit érdekel! Majd elkönyveljük továbbképzésnek! Vagy megpályázunk egy EU-s környezetvédelmi pályázatot! Abbl úgyis annyi van, senki sem érti, minek!

Egyes: Jól hangzik!

Kettes: Köszönöm, akkor keltsük fel négyeskét, hogy szivárogtatassa ki a MagyarNemzettel, hogy ne érje váratlanul a  zembereket!

Egyes: Jó, menjünk! Igazán örülök, hogy ezt ilyen gyorsan megoldottuk!

Kettes: Egyetértek, szép munka volt, igazi férfias feladatmegoldás!

Ezzel távoznak a színről, otthagyva Hármaskát, az ágyon hánykolódva….

Nem titok, hogy ez elsősorban azért érint, mert több, mint 7 évet dolgoztam a Kodaknál, amely az első igazi multinacionális munkahelyem volt, ráadásul nem is akármilyen, hanem nagyon kemény a maga nemében.

Jó volt ott dolgozni, bár érkezésem után (vagy talán valamivel előtte) a magyar leányvállalat is túl volt a csúcson. Volt még néhány jó éve, aztán volt néhány kevésbé jó.

Szakmai szempontból mindenképpen jó volt, megtanított rendszerben gondolkodni, globális hatásokat figyelembe venni. Nagyon jó volt látni közelről, hogy működik egy amerikai multi az európai környezetben – voltak pozitív/negatív vadhajtások egyaránt.

A Kodak globális vesztét az okozta, hogy megváltozott a világ és nem tudott vele változni. Az analóg filmes világban 40+% körüli haszonnal szárnyaló óriáscég nem tudta magát összehúzni egy digitális szórakoztató-eletronikai gyártóvá a maga tisztességes -5-10 százalékos haszonkulcsával.

Nem tudtak működő üzleti modellt kitalálni ebben a változó világban.

A Kodak fénykora Magyarországon 2006. végén fejeződött be, csak a mozifilmes és a szkenneres üzletág maradt, mára nem tudom, létezik-e még egyáltalán bármelyik is.

Mindenesetre a csőd magával ránthatja a még működő sikeresebb üzletágakat is (ha vannak még ilyenek).

A végére álljon itt egy személyes emlék, az utolsó karácsonyi vacsorán készült kép némileg módosított változata…

Bye-bye, Kodak!

A gyereksarok megtelt tartalommal, úgyhogy ezzel is gyakorlatilag készen állunk a gyermek érkezésére.

Az első fotó-menet egy vasárnap este volt, és bár +5 fok volt, valahogy olyan szeles volt, hogy elég rendesen átfáztam. Már az elején látszott, hogy az új fényképezőgép fotó és videó funkciójával fejben összeveszek.  Nehéz eldönteni, hogy egy adott pillanatban fotózni vagy videózni érdemes. Ráadásul egyszerre a kettőt nehéz összeegyeztetni, mert a beállítások üthetik egymást.

No mindegy. A lényeg, hogy az első menet december 18-án a Kossuth téren volt, ahol készült egy két fotó a háttérben a Mátyás-templommal meg az Országházzal – szerintem festői hátterek, illetve egy hosszabb snitt a téren végigsüvítő villamosról, illetve a Duna-partról berobogó villamosról, így lett meg a fotó és a videó egyensúlya.

Azt hiszem, talán két (de max három) kört vártam meg, aztán húztam haza átfagyva.

A második menet a fényvillamos egyik pénteki különjárata volt, a december 23-i, amely Káposztásmegyerre látogatott. Napközben eléggé kedvetlen voltam, ahogy a híreket olvastam, akkor volt az odaláncolós tüntetés a Kossuth téren, ilyenkor nem szeretek a városban bóklászni.

Estére azonban elcsendesedett a város, úgyhogy kimentem a végállomásra. Beállítottam a fényképet, ahogy várható volt, hogy be fog jönni a végállomásra. Ott álltam vagy fél órát, az összes villamosvezetővel sikerült szóba elegyedni, de természetesen amikor jött a villamos, akkor megállt kívül, mivel bent állt a végállomáson a menetrend szerinti járat, úgyhogy buktam a hosszú bejövős fényképet.

Így mire odakocogtam a villamoshoz, leszállt róla az összes fotós meg rajongó, úgyhogy a fenti kép lett az egyetlen értékelhető kép a végállomásról.

Aztán ahogy elhúzott a villamos, elszaladtam a lakótelepen álló autóhoz és nyomtam neki egy kövér gázt. Mire utolértem, már a Fóti útnál járt a villamos (ment mint a bolond és sehol sem állt meg), megpróbáltam megelőzni, de elém jött egy busz, eh, már tudtam, hogy esélytelen. Mire odaértem az újpesti városházához, éppen szálltam volna ki a kocsiból, amikor a visszapillantó tükörben megjelent a fényárban úszó villamos. Így újra kövér gáz, egészen a Chinoin utcáig tapostam, ahol a járdára felállva gyorsan előkaptam az állványt, és itt készült az a hosszabb snitt, amikor elmegy a villamos mellettem.

Ezután újra autó, látom ám, hogy a villamos megállt a Gyöngyösi úti aluljáró után (még jó, hogy nem oda mentem fotózni), ott fotózták a sötétben. Ekkor húztam tovább, a Domusnál gondoltam megállni, de az nem volt túl jó. Utána a Lehel tér előtt találtam meg a tuti helyet, mentem egy kört a piac körül, de találtam egy parkolót, innen futás és ott sikerült a tavalyi év legsikeresebb fotóját elsütni, amelyről korábban részletesen írtam.

Ezután még a Lehel téren fotóztam, itt jutott eszembe, hogy tulajdonképpen az iPhone-t is használhatnám videózásra, úgyhogy így is tettem (ezek a videók lettek olyan barnásak – arra még nem jöttem rá, hogy egy videó fehéregyensúlyát hogyan lehet állítani utólag).

Ez egy elég intenzív és jól sikerült futam volt.

Karácsony második napján (dec. 26.) – már kóros mozgáshiányban szenvedve, újra elindultam, hétfő lévén a klasszikus 61-es vonalra. Megvoltak az ötleteim, vittem a vadonatúj mikrofont is, azonban sajnos két körülmény megzavarta ezt a futamot. Az egyik a halványan csepergő eső, amely nincs jó hatással a fényképezőgépre, a másik  pedig, hogy otthon hagytam az állvány-adaptert, úgyhogy nem tudtam rögzíteni a gépet. Így a fotózás gyakorlatilag lehetetlenné vált, kivéve az egyetlen alábbi képet.

A videóanyag viszont szépen gyűlt, az Alkotás utcán végigzúgó snittől egészen a Jóska környékén jövő-menő villamost megörökítő snittekig.

Az utolsó előtti futamra Újév másnapján (jan. 2.) került sor, egy kihalt hétfő estén, amelyen megint a 61-es vonalon kavartam. Először a Moszkva téren kezdtem, ahol az Ostrom utca irányából próbáltam összehozni valamit, de ez elég rossz lett, úgyhogy lementem a térre, ahol próbáltam a beálló/várakozó/kiálló villamost fotózni. Ez a villamosvezető mintha nem szerette volna, ha fotózzák a z ő drágaságát, úgyhogy eléggé elítélendő módon először vagy öt méterrel előrébb állt meg a végállomáson, majd pedig kifelé menet is megállt a váltóknál, úgyhogy ezek a fotók korlátozottan sikerültek. Ezután autóba pattantam és visszatértem a Villányi útra, ahol készítettem állvánnyal fotót/videót vegyesen. Az alábbi darab ott készült, bár itt is többfelé nehézséggel küzdöttem (túl sok volt az egyéb villamos pl.).

Elsőre az instagram ugrik be, ha egy ilyen képet meglátok, de ez egy másik “iskola”, a Picnik.com szerkesztési lehetőségeit illusztrálja.

Következett aztán az utolsó nap, másnap (január 3.). A Márvány/Királyhágó/Alkotás utcák találkozásánál leparkoltam és ott próbálkoztam. Itt a békaperspektíva egyértelműen rossz volt, de sajnos nincsenek felüljárók vagy egyéb magaslatok, vagy egy lakás, aminek az erkélyére ki lehet jutni, úgyhogy ezeken a fotókon sajnos eléggé sok egyéb fény bezavar. Ráadásul az Alkotás utca túlságosan ki van világítva, szinte nem is érvényesül a fényvillamos fénye. A polár szűrővel próbáltam sötétíteni a képet, de itt valójában jól jött volna egy ND8 szűrő, netalán egy ND1000 (el is határoztam, hogy egy ilyet fogok venni hamarosan). Ennek a résznek a nekem legjobban tetsző képe lett a dombról lecsúszó fényöv (tudom, a kígyó csúszik le, de a fénykígyó címet egy másik képnek adtam):

Ezt a helyszínt kivesézve eggyel  lejjebb ereszkedtem, kihasználva a villamos ötven perces követési rendjét. A Nagyenyed utcánál berendezkedtem a járdaszigeten és vártam a villamost.  Itt vegyesen készült videó és fotó egyaránt, innen egészen jól ellátni a Moszkva téri alagútig, sajnos túl nagy a fény és túl sok a villamos, így a fényvillamos nem érvényesült eléggé. Egyébként a sarki épület egyik magasabban lévő erkélyéről remek fotókat (és videókat) lehetne csinálni,  de sajnos erre szintén nem volt mód. Így lett a videón egy olyan pillanat, ahogy közelít a fényvillamos és bemegy a kamera elé egy 61-es, eltakarva teljesen. Mindegy, így is nagyon hangulatos volt, egy kanyart vártam meg, lett elég anyag, úgyhogy ezzel be is fejeztem a fotózást.

Ezzel ért véget a fényvillamos 2011/2012-es szezonja és annak fotózása is.

A tavalyi nagy siker kicsit másképp, de újra megismétlődött, lett egy majdnem Explore-kép, amely ebben a pillanatban 1942 view-nál tart, azaz a legnézettebb fényképem. Lett egy csomó más jó fotó, a poszt végén megtekinthetőek diavetítés-gyanánt (direkt link itt).

Készült egy hosszú videó is (van még mit gyakorolni), de jó tippeket adott városképek videózásához pro és kontra egyaránt. Ez volt a fényvillamos-szezon idén.

A fényvillamos idén péntekenként különjáratként bejárta Budapest vágányait (mindjárt indul az utolsó), amelyen néha meg-megáll a fotósok kedvéért. December 23-án Újpestre látogatott, egészen Káposztásmegyerig kiment, majd be a Lehel térig, onnan tért nyugovóra.

Bár 23-án volt egy kis csetepaté a városban, de végül lenyugodtak a kedélyek, így én is kimentem a végállomásra készíteni néhány fotót. Ott nem teljesen úgy sikerültek a dolgok, mint ahogy terveztem, úgyhogy kocsiba vágtam magam és rohantam a villamos után, ami hasított rendesen, úgyhogy az újpesti városházánál nem volt már időm elhelyezkedni.

Beugrottam a kocsiba, nyomtam neki, így a Chinoin utcánál a járdára felhajtva tudtam egy videót csinálni. Ezután újra kocsiba pattantam, aztán láttam, hogy az aluljáró után a villamos megállt fotózkodni (egyébként a rajta utazó fotósok később kifogásolták, hogy nem állt meg túl sok helyen). Ezzel adott nekem némi előnyt és egészen a Lehel térig menekültem előle, ahol beálltam a sín mellé, hogy készítsek egy jó hosszú expozíciót, mert modulartechnix kollégám szerint jó ötlet lehet, bár az übertuti ötletet azóta sem sikerült megvalósítani.

Szóval, jött a villamos, tele a fotósokkal, perszehogy még előkerült néhány autó a semmiből és elmentek előtte (ennek nem örültem egyáltalán), aztán jött és elment a kamera előtt (ez a jelenet megtekinthető videón is az alábbi linken). Ez lett belőle:

108 másodpercig exponált a gép, utána fogtam az egészet és futólépésben elindultam a Lehel tér felé, ahol ott állt a villamos. Eközben ment rajta a zajcsökkentés. Ez kb. ugyanannyi ideig tartott, mint a felvétel, addigra szinte meg is érkeztem a Lehel térre, ahol meg tudtam nézni a kész képet és azt gondoltam: “Ez jó lett.”

A képet 24-én töltöttem fel a Flickr-re, még délelőtt, aztán este már láttam, hogy nagy a mozgolódás. A kép bekerült a napi legérdekesebb 500 képbe, egészen a 60. helyig jutott. Később aztán kiesett, de ez igazából a kiválasztás és az eljárás sajátossága miatt történt (valószínüleg túl sok csoportba küldtem be, azért). Ezt persze nagyon sajnálom, de méltó helyére került a másik két majdnem felfedezett kép mellé.

Az Explore-ban eltöltött idő nagyon népszerűvé tette a fényképet. Az igazi pörgést azonban egy művészeti és dizájn-blog válogatásába bekerülés hozta meg. Ezen az oldalon megtekinthető az eredeti bejegyzés, amelynek köszönhetően további 500 körüli találat érte a képet, a blogbejegyzés megjelenésekor 1748-szor nézték meg a képet.

A statisztikákat követve az is feltűnt, hogy felkerült a Flickr fényképezőgépeket bemutató oldalára is a kép, természetesen a Sony A55V-t bemutató oldalra. Az külön örömmel tölt el, hogy a típus feltöltéseinek száma növekszik…

Ez a korai kép nagy sikert aratott, ami nagy boldogsággal töltött el és nagy lökést adott a későbbi villamosfotózási kedvemhez, amelyről hamarosan részletesen beszámolok…

A halála pontos dátumát nehezebb megállapítani, tekinthetjük az új alaptörvény megszavazásának napját, 2011. április 18., de tekinthetjük a Magyar Köztársaság hivatalos végét 2011. december 31-t is, hiszen másnaptól országunk neve Magyarország. Konkrét névhez sem fűződik, hiszen több ember nevéhez fűződik az új alkotmány kidolgozása, elfogadása.

Nem azzal van a baj, hogy nincsen benne a nevében a formája, hiszen vannak országok így, pl. Szlovákia, Románia, Ukrajna, Lengyelország – de talán a felsorolásból is látszik, hogy ez inkább a Kelet-Közép-Európa környékén kavaró nemzetállamok sajátossága.

Hogy miért ennyire fontos megváltoztatni egy ország nevét (járulékos költségeiről szívesen látnék egy objektív kimutatást), azt nem tudom, de nem értem én már a politikát. Nem értem, hogy miért fontos szoboráthelyezésekre költeni milliárdokat, vagy díszkivilágításra költeni százmilliókat, mint ahogy új államtitkári autókra sem értem, miért költenek, amikor az iskolákban nincs fűtés meg ebéd, de ez túl demagóg így, nyilván valami számomra felfoghatatlan összefüggésrendszerben mások a prioritások.

Lehet ezt a dátumot szimbolikusnak is tekinteni, hiszen bár az ország államformája továbbra is köztársaság, az új alaptörvény (nem alkotmány, mert az olyan, mint a megszorítás, szitokszó) egy új országot alakít ki, amelyben minden a feje tetejére áll a korábbiakhoz képest. Csorbítja az emberi jogokat, miközben kétharmados törvényekkel betonoz be olyan állapotokat, amelyeket lehet, hogy nagyon gyorsan kell(ene) majd egyszer megváltoztatni.

Mindegy, nálam sokkal okosabb emberek elmondták/elmondják ezt majd később.

Szóval, sok szónak is egy a vége, az a szabad ország, amelynek születésekor ott bábáskodtam pár százezer emberrel 1989. október 23-án, az ezekben az órákban eltűnik a térképről és helyére egész más kerül. Egy másik Magyarország.

Boldog új évet, emberek!

Lebontottuk a tévészekrényt, elvittük egy száraz pincébe a felesleges bútorokat, a tévét átraktuk a többfunkciós szoba falára.

Elkészült a pelenkázóasztal (szekrény), a babaágy. Kapott még a sarok egy napocskás lámpát (első villanyszerelésem, tadammm!).

A leendő anyuka most már elkezdte összepakolni a kórházi csomagját, most már egy hónapon belül vagyunk.