Szerdán sétatúrázni voltunk Mónival kettesben a Visegrádi hegység egyik csúcsán, az Urak Asztalán.

A sétatúrázás szókapcsolatot egyébként azért találtam ki, hogy jól jellemezzem azt a fajta mozgást, amelyet ilyenkor folytatunk. Régebben nagyon sokat jártunk a HBSE-vel gyalogtúrázni. Nekem (és nyilván nekik is) az volt a bajom, hogy nem nagyon bírtam a tempójukat. Pontosabban szólva, nem esett jól az a tempó, amivel még sík vidéken is képesek voltak teperni. Ez persze nyilván az én testi adottságaimból eredhet, de akkor sem szeretek annyira gyorsan gyalogolni, amennyire ők tették. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy az nem is volt gyors azokhoz képest, akik mindenféle gyalogos extrém teljesítménytúrán vesznek részt, ahol szinte futni kell, hogy meglegyen az 50 kilométer a szintidőn belül.

Én jobban szeretek lassan gyalogtúrázni. Ha gyorsabban akarok menni, akkor kerékpárra ülök, ha még gyorsabban akarom leküzdeni a távolságot, akkor pedig autóba szállok. Ha viszont friss levegőre, békére, nyugalomra vágyok, akkor elég egy 10-15 kilométeres túra, amit nyugodt körülmények között lehet abszolválni még egy rövid téli napon is.

Így történt tehát, hogy felkeltünk hétkor, szendvicset és teát csináltunk és nekivágtunk a hegyeknek kocsival. Kicsit aggódtam, hogy nem tudunk majd felmenni Pilisszentlászlóra, de végülis a busz is felmegy, úgyhogy nem okozott gondot. A faluban hagytuk a kocsit (egy picit rövidebb és kényelmesebb lett volna a túra, ha a Hegytető-parkolóban hagyjuk, de nem szeretem lakatlan vidéken hagyni a kocsit, ha nem muszáj), és nekivágtunk a hegyoldalnak. A hőmérő 7-9 fokot mutatott mínuszban.

A túra első szakaszán a kék/piros jelzésen a Rózsa-hegy oldalában mentünk felfelé, elérve a Szarvas-szérűt. Innen az letaposott, simára kotort aszfaltút vonalát követtük Paprétig. Az út mentén álló fák (bozót) hatalmasat nőttek, már nem lehet látni úgy a hegyeket, mint anno. Sokat bringáztam arra, bár vagy két éve nem is jártam arra…

Szóval, Paprét után az aszfaltot követtük, bár egy teherautó nyomának inkább hívnám, egészen a bázisig le volt taposva egy nyompár, úgyhogy szerencsére nem a szűz hóban kellett menetelnünk felfelé. Kicsit tovább tartott felfelé, mint terveztük, de simán felértünk.

A ködből egyébként még Szentendre határában kibukkantunk, úgyhogy az időjárás jónak ígérkezett. Sokkal szebb fotókat lehet csinálni kék éggel, mint ködben. Persze annak is megvan a hangulata, de a fényképezéshez nem árt, ha van egy kis fény, úgyhogy nagyon örültem neki, amikor láttam, ahogy az alacsonyan járó Nap súrolja a deres fák ágainak csúcsát, ahogy az út egyik fele árnyékba, a másik fele fénybe borul.

A bázisra érve megebédeltünk az egyik fedezékben, aztán indultunk bejárni a helyet. Ez a bázis volt az, amiről a legjobban sikerült felkészülnöm, amihez nem kicsit járult hozzá, hogy rátaláltam az Index Fórum Légvédelmi rakéták Magyarországon topikjára és kb. 2 napig csak olvastam. Eközben folyton megdöbbentem, hogy emberek milyen precizitással és profizmussal tudnak ilyen dolgokról írni.

Szóval, bejártuk a bázis, megnéztük a fedezékeket, aztán megcsodáltuk a harcállásponttal szemközti fenyőerdőt, aztán indultunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon.

Visszafelé mindig gyorsabbnak tűnik ugyanaz az út, de ez tényleg az volt, hiszen nagyrészt lefelé kellett menni, úgyhogy sötétedés előtt elértük a falut és némi autómelegítés után elindultunk hazafelé. Szentendrén újra belemerítkeztünk a ködbe, de az emlékeinkben megőriztük a csillogó hó, a gyönyörű kék ég és a havas táj látványát.