A sétatúrázás szókapcsolatot egyébként azért találtam ki, hogy jól jellemezzem azt a fajta mozgást, amelyet ilyenkor folytatunk. Régebben nagyon sokat jártunk a HBSE-vel gyalogtúrázni. Nekem (és nyilván nekik is) az volt a bajom, hogy nem nagyon bírtam a tempójukat. Pontosabban szólva, nem esett jól az a tempó, amivel még sík vidéken is képesek voltak teperni. Ez persze nyilván az én testi adottságaimból eredhet, de akkor sem szeretek annyira gyorsan gyalogolni, amennyire ők tették. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy az nem is volt gyors azokhoz képest, akik mindenféle gyalogos extrém teljesítménytúrán vesznek részt, ahol szinte futni kell, hogy meglegyen az 50 kilométer a szintidőn belül.

Én jobban szeretek lassan gyalogtúrázni. Ha gyorsabban akarok menni, akkor kerékpárra ülök, ha még gyorsabban akarom leküzdeni a távolságot, akkor pedig autóba szállok. Ha viszont friss levegőre, békére, nyugalomra vágyok, akkor elég egy 10-15 kilométeres túra, amit nyugodt körülmények között lehet abszolválni még egy rövid téli napon is.

Így történt tehát, hogy felkeltünk hétkor, szendvicset és teát csináltunk és nekivágtunk a hegyeknek kocsival. Kicsit aggódtam, hogy nem tudunk majd felmenni Pilisszentlászlóra, de végülis a busz is felmegy, úgyhogy nem okozott gondot. A faluban hagytuk a kocsit (egy picit rövidebb és kényelmesebb lett volna a túra, ha a Hegytető-parkolóban hagyjuk, de nem szeretem lakatlan vidéken hagyni a kocsit, ha nem muszáj), és nekivágtunk a hegyoldalnak. A hőmérő 7-9 fokot mutatott mínuszban.

A túra első szakaszán a kék/piros jelzésen a Rózsa-hegy oldalában mentünk felfelé, elérve a Szarvas-szérűt. Innen az letaposott, simára kotort aszfaltút vonalát követtük Paprétig. Az út mentén álló fák (bozót) hatalmasat nőttek, már nem lehet látni úgy a hegyeket, mint anno. Sokat bringáztam arra, bár vagy két éve nem is jártam arra…

Szóval, Paprét után az aszfaltot követtük, bár egy teherautó nyomának inkább hívnám, egészen a bázisig le volt taposva egy nyompár, úgyhogy szerencsére nem a szűz hóban kellett menetelnünk felfelé. Kicsit tovább tartott felfelé, mint terveztük, de simán felértünk.

A ködből egyébként még Szentendre határában kibukkantunk, úgyhogy az időjárás jónak ígérkezett. Sokkal szebb fotókat lehet csinálni kék éggel, mint ködben. Persze annak is megvan a hangulata, de a fényképezéshez nem árt, ha van egy kis fény, úgyhogy nagyon örültem neki, amikor láttam, ahogy az alacsonyan járó Nap súrolja a deres fák ágainak csúcsát, ahogy az út egyik fele árnyékba, a másik fele fénybe borul.

A bázisra érve megebédeltünk az egyik fedezékben, aztán indultunk bejárni a helyet. Ez a bázis volt az, amiről a legjobban sikerült felkészülnöm, amihez nem kicsit járult hozzá, hogy rátaláltam az Index Fórum Légvédelmi rakéták Magyarországon topikjára és kb. 2 napig csak olvastam. Eközben folyton megdöbbentem, hogy emberek milyen precizitással és profizmussal tudnak ilyen dolgokról írni.

Szóval, bejártuk a bázis, megnéztük a fedezékeket, aztán megcsodáltuk a harcállásponttal szemközti fenyőerdőt, aztán indultunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon.

Visszafelé mindig gyorsabbnak tűnik ugyanaz az út, de ez tényleg az volt, hiszen nagyrészt lefelé kellett menni, úgyhogy sötétedés előtt elértük a falut és némi autómelegítés után elindultunk hazafelé. Szentendrén újra belemerítkeztünk a ködbe, de az emlékeinkben megőriztük a csillogó hó, a gyönyörű kék ég és a havas táj látványát.

Január

Az Újév első pillanatai Csobánkán értek minket Zsuzsánál, ahol egy kis létszámú, de hangulatos buliban vettünk részt. Mi vittük a zenét, a piát, GabeR. A bulin készült fotók nem publikusak. Aznap még a nagy hóesésre való tekintettel még világosban felmentünk a HHH-ra Mónival egy kicsit sétálni, ki tudja mikor lesz hó legközelebb.  Na, ígérem, nem napi bontásban fogom nyomni innentől, úgyhogy sebességet váltok.

Miután Mónival még karácsonykor meghoztuk a döntést, nem viccnek szántam fateromnak tett megjegyzésemet, hogy január tizedikére meglesz az új autó, én nem cicomázok. A használtautó.hu-t átnézve végülis típusilag a Renault Laguna kombi mellett döntöttünk, bár a hatchback is versenyben volt egy darabig. Egy ígéretes olajzöld darabról a Bécsi úti Opel Maxabonál lecsúsztunk, majd megnéztünk egy másikat és egy harmadikat Cegléden. Végülis a második lett a befutó, így nyolcadikán nyélbe ütöttük a bizniszt és megvettük Rözsó Lazsunát, a második autónkat.  (A Citronyt Móni hozta haza a Renault Baumgartnertől egyedül!) Paraméterileg egy 12 éves Renault Laguna Grandtour 2.0 RT, 170 000 kilcsivel, csöpögő vízpumpával, némi horpadással a jobb hátulján és két, szinte teljesen elhasznált szett gumival.

Első nap a mélygarázsban

Ez a momentum volt egyértelműen a január meghatározó élménye, egy új autó. Jó, nem új, de nekem új. Először nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy lesz a minőségi ugrás, pedig az. És igazából nem a Renault-ba átüléskor éreztem, hanem bizony akkor, amikor visszaültem a Citronyba. Úristen, hogy tudtam én ezt elviselni ennyi ideig? – gondoltam először, de aztán megnyugodtam, mert visszaemlékeztem arra a rengeteg szép pillanatra, amikor az autó hasznos és praktikus társ volt. Persze voltak pillanatok, amikor cserbenhagyott, dehát egy huszonéves autó márcsak ilyen, cserbenhagyós, lerobbanós. Attól még szerettük.

Tizenharmadikán gyalogtúrázni voltunk, eltévedtünk Pilismarót környékén, de azért jó kis túra volt.

Innen már újra a szürke hétköznapok jöttek, Budapesten járt a világ legnagyobb repülőgépe, de pont köd volt és alig tudtak rendes fotókat csinálni az elszánt hobbisták…

Január végén jött a szokásos nomád hétvége Farkasgödörben, most már nem volt akkora sokk a dolog, Rözsóval mentünk négyen. Pénteken reggel indultunk, hagytunk időt mindenre, délre ott is voltunk és estére már jó meleg volt a házban. A hétvége szerintem igen jól sikerült, már némiképp rutinból nyomtuk a témát, bár a végére szokás szerint jól jött a melegvizes fürdő.

Január 31-én tragikus körülmények között elhunyt Selmeczi Roland színművész, amit nagyon sajnálok most is.

Február

Február elején új irodába költöztem, aminek legnagyobb erénye, hogy nem vonja el az ember figyelmét a kilátás, valamint az, hogy ennek ellenére olyan fényárban úszik dél körül, hogy az ajtó belső oldalára szerelt napelemtábla megtermelne egy kisebb városnak elegendő áramot…

Tizedikén a Naszály-hegyre túráztunk, kellemes volt, bár a végére elegem lett.

Tizenegyedikén, egy hónappal a Renault vásárlása után, beadtam a bontóba a Citronyt, ahol adtak egy papírt a szakszerű kivonásról. Nem kellett senkinek. Durván százezret kellett volna rákölteni és lett volna egy olcsó igavonója bárkinek, de senkinek nem kellett. A tetőcsomagtartót is végül egy srác vitte el, itt olvasta és nem hitte el, hogy ingyen odaadom. Hiába, nem sok üzleti érzékem van…

Tizenhatodikán Dobogókőn sétáltunk, hideg volt, visszafelé jövet készült ez a fenti kép.

Ezen a héten vettem egy Logitech VX Nano egeret, nagyon elégedett vagyok vele azóta is. Február végén a benzin ára elérte a háromszázas árát (jelenleg 218 Ft az Auchanban). Huszonhatodikán bringáztam először a városban.

Március

Elsején az IKEA-ban töltöttük a napot, miközben az Emma orkán átvonult Magyarország felett. Ez rövid időn belül a második ilyen IKEA-s látogatásunk volt, tapasztalataim szerint jobb egy orkánt egy védett mélygarázsban parkolva átvészelni… Pár nap múlva napvilágra került egy videó, amely a Lufthansa egyik járatának müncheni landolását mutatja, ennek kapcsán kicsit körbejártam a témát, milyen is keresztszélben landolni…

Tizenegyedikén vált világossá, hogy a Netrisk/Genertel páros csúnyán mellényúlt a Rözsó biztosítása kapcsán, ugyanis visszajött a befizetett biztosítási díj és nem találták a biztosítást. Kicsit pipa lettem és balhézni kellett a Netriskkel és a Genertellel is, hogy végre valahára rendeződjön a dolog…

Tizenharmadikán bejelentkeztem a UPC digitális tévéadására, úgyhogy a szolgáltatás indításának napján (ápr.1) várhattuk a szerelőt.

Tizenötödikén ötödszörre vágtunk neki isaszegi túránknak. Jó volt, gyorsan végeztünk. Elkezdődött a Forma-1 szezon, Hamilton nyert.

Március 24-én esett némi hó reggel, a java elolvadt, de azért akkor is durva. Globális felmelegedés? Harmincadikán megjelent a WordPress 2.5, sok-sok újdonsággal.

Április

Még március vége volt, amikor kereket akartam cserélni a Rözsón. Mivel a telken voltak a gumik, adta magát, hogy Pilisvörösváron essünk túl rajta. Kicsit sokan is voltak, de a szerelő béna volt. Egyik kerék még hazaérve leeresztett, a másik hétfő reggelre – nevetséges…

Elsején beszerelték a UPC digitalt, ami egy kábelcserével és egy set-top-box installálásával járt, a hatás egészen megdöbbentő volt. Én addig azt hittem, hogy a UPC adása jó minőségű. Nos, a digitális adás a jó minőségű…

Tizedikén még csak dillemáztam az iPhone-vásárláson, aztán tizenötödikén meg is vettem. Mivel Magyarországon nem lehetett kapni, ezért magánimportból származó példányt vettem. Végülis augusztus 22-én kezdték el árulni nálunk a második generációs példányt, de én nem bántam meg, hogy egy tehermentes első generációs példányba ugrottam bele.

Április végén elkezdtek kampányolni az M0-híd ellen, nem vitás, hogy miért. Még többet akartak cserébe kapni. Undorító.

Április végén, a Föld Napja kapcsán indult a Bringázz Te is Munkába kampány, részt vettünk benne TéBojz néven. Huszadikán részt vettünk az (egy ideig) utolsó tömegfelvonulás-jellegű Critical Mass-on.

Mónival tettünk egy autós kirándulást a János-hegyhez, libegőztünk és fotóztunk… és teljesen véletlenül összefutottunk Nyáry Tomival…

Május

Május elején négynapos hétvége volt és a Buda-maraton helyett inkább fogtuk magunkat és elmentünk a Bükkbe bringázni. Igazi sátorban alvós, bulizós hétvége volt, persze nem tartott csak két napig, mert hideg volt éjjel és szakadt az eső, úgyhogy idő előtt hazajöttünk. Azért nem volt rossz.

Két hét múlva bringázni voltunk Mónival Vácon, utána héten pedig Gázló-bejárást csináltunk két nap alatt.

Következő héten pedig Szilvásváradon voltunk, előtte nap lementünk (először a maratonozások történetében) és ott töltöttük az estét. Nem mondanám, hogy sok értelme van, Szilvásvárad még pont az a távolság/idő, ami miatt nem érdemes ott aludni. Kicsit korán kell kelni, de nem vészes. Jól szolgált az autó, szombat déltől vasárnap este tízig nyomtuk…

Meghosszabbítottam az azso.hu regisztrációját és megnéztük az Indiana Jones 4-t a moziban.

Június

Másodikán belevágtunk az autójavításba (kicsit sokáig húzódott nekivágni), vezérlés, vízpumpa, stb.  Ötödikén készen is volt.

Nyolcadikán Crosskovácsiztunk, segítettünk és versenyeztünk…

Tizenkettő és tizenöt között céges “osztálykiránduláson” voltunk Bosznia-Hercegovinában. Nagyon-nagyon izgalmas, tanulságos volt, és most kellett rájönnöm, hogy nem írtam beszámolót róla, úgyhogy ezt hamarosan pótolni fogom.Addig is egy fotó…

Hazafelé úgy megbetegedtem (valamelyik kolléganőm rámköhöghetett a buszon), hogy el kellett mennem az orvoshoz és antibiotikumot kellett szednem…

(Folytatása következik!)

Kategória:azso.net Tagged: bosznia, bringa, budapest, iphone, szubjektum, túra ]]> http://azso.net/2008/12/30/mi-tortent-2008-ban-1-resz/feed/ 0 azso 633662382317812500 Első nap a mélygarázsban http://azso.net/2008/08/13/lajtos-papret-tura-a-hbse-vel/ http://azso.net/2008/08/13/lajtos-papret-tura-a-hbse-vel/#comments Wed, 13 Aug 2008 08:07:20 +0000 AZso http://www.azso.hu/?p=1159 ]]>

Vettem gázégöt palackkal, überbrutál finom kis kütyü. Müzliszelet, italpor, egy háromlábú szék, edények,minden jóság. Kajának konzerv, keksz, víz, üdítök. Jó sok motyóm lesz! Ma pakolás (tematikusan), holnap indulás, már alig várom…

A Hősök fasoránál a HÉV-sínek előtt pirosat kaptunk, jött a HÉV. Félig befordulva, félig a mellékutcában állva vártunk, sorban, az autók mellett. Jött egy kb. 150 centi magas néni (75+ év, ősz haj, stb), konkrétan lecseszett minket, hogy ne álljuk el az útját. Majd miután köpni-nyelni nem tudtunk, átrongyolt közöttünk. Eközben jött a HÉV jobbról. Beállt a megállóba és kinyitotta az ajtókat. Nénink elképesztő sprintbe fogott  a HÉV irányába. Kb. öt méterrel a jármű ajtaja előtt lelassult. Mi már rajta voltunk a sztorin, nem tudtuk mire vélni a lassulást. Ezután újra begyorsult, majd ahogy elkezdett csipogni a HÉV ajtaja figyelmeztetvén a közeli bezáródásra, megint meglassult. Végül egy végső rohammal felugrott a HÉV-re, ajtók záródnak és már indult is a szerelvény. Mi pedig onnan a fénysorompótól integetve és éljenezve gratuláltunk ehhez a nem mindennapi sportteljesítményhez.

Szemetek vagyunk?

Így tehát idén sem volt kérdés, hogy menjünk-e. Elég szép számmal gyűltünk össze a Pedalománnál, kicsit korábban értem oda én is, de addigra már ott volt Gaber, Klaresz és Viki. Velem egyidőben befutott Szabinka és Peti, majd Árpi is, aki autóval érkezett és meglehetős fáradtságról és szétszórtságról tett tanúbizonyságot.
Összerakta a bicaját és elindultunk. Idén egy új útvonalat találtam ki, a forgalmas Szentmihályi út és Szlovák út elkerülésével a Szerencs utcán végigbringáztunk, majd Éváékkal találkozva mentünk tovább a Rákóczi úton, keresztezve a Csömöri utat, a Rákosi utat és elérve a Veres Péter utat, ahol a Hősök fasorán elértük az Újszász utcát és azon keresztül a Vidám vásár utat, ami kivezet Nagytarcsára. Volt némi emelkedő benne, egy kis terepezés, de a masszív hátszélben szinte alig kellett tekerni, hogy elérjük a 18-20 km/h-ás sebességet, úgyhogy elég könnyedén suhantunk Nagytarcsa felé.
Kereszteztük az M0-t, egyelőre szintben, a felüljáró még nincsen kész. Utána elértük Nagytarcsa határát. Egy ismerősöm az itt épült új parcellákon épített házban vett lakást, hát most szerintem a minimális védőzóna szélén van az ingatlan. Ráadásul augusztusban átadják ezt a szakaszt, akkor ezen a szakaszon valami embertelen brutális tranzitforgalom fog átkelni az M5-felől az M3 felé és vissza, mintha a Hungária krúton laknék…
Nagytarcsán továbbsuhantunk, majd nekivágtunk az emelkedőnek, ami nekem sokkal rövidebbnek tűnt, mint a korábbi években. Lehet, hogy ebben is a hátszél játszott némi szerepet. Éppen tíz óra volt, amikor felértem a tetejére (azaz két óra kellett az idejutáshoz), majd a többiek után vetettem magam, miután visszavettem a szélálló klímadzsekit. Ötvenöttel suhantam lefelé, öt perc alatt lent voltam az elágazásnál, ahol a többiek vártak.
Innen még mindig előnyös szélben rongyoltunk célunk felé. Isaszegre érve Gaber átvette az irányítást, és egy hátsó kis utcán jutottunk el a végcélunkhoz.
Mivel a korábbiaktól eltérően relatív korán indultunk, elég korán oda is értünk, még javában tartott a megemlékezés a dombtetőn, az emlékmű körül. Mi leültünk az ilyenkor csúcsra járatott vendéglőnek hívott kocsma előtt, napoztunk, beszélgettünk.
A szél szűnni nem akaró lökésekkel támadt újra meg újra, úgyhogy vártunk még egy kicsit.

Találkoztunk a Gyilkos Lódarazsak prominens és egyelőre józan tagjaival, végignéztük a lovasbemutatót, táncra perdültünk a csürdöngölőtől, és végül némi sörözgetés, kürtős kalács, lángos és egyéb nyalánkságok elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk.
A síkon még csak-csak haladtunk, bár itt kezdtünk szétszakadozni, az volt az érzésem, hogy gyorsabban kellene mennünk, aztán egyszer csak nem volt mögöttem, csak Árpi, úgyhogy megálltunk technikai szünetre.
Az emelkedőre rákanyarodva szépen otthagyott mindenki, 7-8 km/h sebességgel gurultam felfelé. Aztán beértem Klareszt, aki technikai szünetet tartott, majd elértük a hegytetőt, a katonai bázis bejáratát. Itt vártak a többiek és már indultunk is lefelé.
Innen nagy tempóban gurultunk nulla erőkifejtéssel Nagytarcsára, bár a még mindig fújó masszív ellenszél elég rendesen visszafogott minket az egyenes, szélfútta szakaszokon. Nagytarcsa előtt integettünk az út szélén posztoló hiányos öltözetű néniknek, majd gurultunk tovább a falu túlsó oldaláig.
Nagytarcsa után irány felfelé, ellenszél, csodás! Visszafelé még csináltam egy fotót az M0-ról és ugyanazon az útvonalon mentünk haza, mint oda.

A Csömöri út környékén már lehetett érezni, hogy a csapat kezd megpunnyadni, a komoly szembeszél jelentős többletenergiát igényelt. Elbúcsúztunk Éváéktól, majd hazafelé vettük az irányt.
Végső búcsút az újpesti erőmű sarkán vettünk egymástól, ahol három irányba széledtünk szét. Öt perc múlva már otthon is voltam, éppen elkezdve a Formula1 időmérőjének második etapját. 63 kilométer lett, nettó 3 óra 45 perc tekeréssel, 16.7-es átlagsebességgel (Vmax: 55.5 kmh – lol).
Hazaérvén még pont megnéztem a Forma1 időmérő harmadik etapját, aztán melegvizes kádfürdő, zombizás a Goldfinger-re, aztán két óra alvás következett felhevült testtel (érdekes, hogy szinte mindig így járok kezzel a túrával)…
Aztán megállapítottam, hogy nem a szél fújt ki, hanem leégett az arcom, az arcom bal felén ráégett a fejemre a szemüveg szára. Elég szarul néz ki.

Szóval.Reggel lent álltam a ház előtt, amikor Árpi hívott, hogy késni fog, mert egy álló órát nézett egész reggel, és azt hitte, hogy ráér.

Sebaj, kisétáltam az útra, hamarosan érkezett. Elmentünk még Vikiért és már suhantunk is Szentendre felé. Végül mi értünk oda utolsónak, mintegy 10-15 percet késve, még Éva is odaért időben, amit mindenképpen le kell jegyeznünk a krónikákban. Azért teljesen nem hazudtolta meg magát, mert bementek Viktorral a Lidl-be, úgyhogy mégiscsak vártunk egy kicsit rájuk…

Chiiko Bubuját és Gaber autóját a parkolóban hagyva optimalizáltuk az autófelhasználást (környezetvédelem rulez) és már mentünk is. Dunabogdány előtt és Visegrád után nagyon érdekes élmény volt utazni a jeges, nyálkás úton, miközben a kocsit rázta a nyomvájú és sodorta jobbra balra. Roobi meg is állt megnézni, hogy mi van, de nem az autóban volt a hiba, mi is éreztük Árpi kocsijában. Valószínüleg veszélyes is volt egy kicsit, de szerencsésen megérkeztünk a Fárikúti utcához Pilismarótra, ahol letettük a kocsikat.

Szerelvényigazítás után elindultunk felfelé a Hideglelős Kereszt-hez, amelyet anno azért állítottak, mert a hideglelősök háromszor térden körbejárva meggyógyultak. Persze az egyik oldalon jókora szakadék van, úgyhogy akinek háromszor sikerült térden körbejárnia, annak többet nem jutott eszébe a hideglelés…

Snake újabb geoládáját ezúttal az újonc Vikinek hagytuk megtalálni, Peti megemelte a követ , míg Viki kivette a ládát alóla…

Onnan továbbmentünk nagy tempóban a Sas-hegy irányába, ami kb. kétszer olyan magas, mint a keresztes hegyecske. Az oldalában az ösvény engem a Vadálló kövek előtti rézsűre emlékeztetett, gyökkettővel küzdöttem le. A csapat a tetején várt, ott elég rendesen süvített a szél. Egy szélvédettebb helyen ettünk (itt én már a második szendvicsemet, amiből jól látszott, hogy a reggeli kevés volt), majd mentünk tovább szintben.

Addig-addig tekeregtünk, a piros, piros-kereszt és hasonló jelek között, túlélve egy mellettünk elfutó hatalmas, fekete vadkan látványát (olyan gyorsan történt, hogy fotó nem készülhetett), hogy elkeveredtünk. Egy rétre kiérve balra lent a Pilismaróti nagy öböl (korábban hajótemető) látványa fogadott és miután átsétáltunk a réten, GabeR megállapította, hogy letértünk az útról, amelyen szerettünk volna menni. Kb. 4 kilométert mentünk úgy, hogy rossz irányba jöttünk.

Így aztán a réten chiiko elment megnézni egy magaslest, Éva zakózott egy hatalmasat egy indában, megebédeltünk, Roobi főzött egy kávét és elindultunk vissza az erdőbe, egy alternatív útvonalon. Nem teljesen toronyiránt vissza, úgyhogy először leereszkedtünk egy patakvölgybe, aholis chiiko a villanypásztorral élvezkedett hosszan, majd a völgyből kifordulva jobbra Pilismarót felé mentünk vissza.

Itt hosszan mentünk felfelé, amolyan intenzív középhegységi stílusban, átéltem nyolc-tíz holtpontot. A hegygerincre Árpi beígérte a maradék csokiját, ami kb. 5 másodpercre adott erőt és mentem tovább szép lassan. A gerincen éppen felértem, amikor balra az erdőben valami visítva elsuhant a távolban, ahogy odapillantottam, azt rögtön láttam, hogy egyrészt messze van, másrészt egy bokájára letolt nadrágjaiban futni próbáló, sikoltozó nő nem jelent veszélyt rám (szemben esetleg egy vaddisznóval), úgyhogy ahogy beszaladt a farakás mögé, folytattam az utamat szépen tovább.

Újra bebizonyosodott a régi szabály: Minél messzebb mész pisilni, annál többen nézik végig…

Innen lefelé törtünk utat az erdészet által gyk. lerombolt erdőben. Nem tarvágás volt, hanem mindenhol szana széjjel heverő kisebb nagyobb ágak és fatörzsek, közötte megfagyott hóval és sárral. Nem volt egyszerű lemenni ott. Ennek az útnak a végén már Pilismaróton jártunk, én még letérdeltem az utolsó tíz méteren, mert jól esett és régen röhögtünk már.

Besétáltunk a faluba, meg hasonlók, autókat megtaláltuk, vetkőzés, öltözés, irány haza.

Végülis a hírek szerint az előre beharangozott 20 kilcsis túra helyett egy gyenge 16 kilométereset mentünk, ami azért szerintem bőven elég volt, figyelembe véve az útviszonyokat és az időjárást.

Hazáig eseménytelenül telt az utunk, leszámítva azt a légy-szemüveges anyukát, aki SztEndrén jobbról anyázva előzött meg minket, mert szerinte lassan mentünk (ami nem igaz). Mindegy, eseménytelen úton értem haza még világosban és két liter kólával felélesztettem magam annyira, hogy a képeket felrakjam, berendezzem…

Pontos útvonalról és adatokról GabeR tud beszámolni…