[Bevezetés] “Szóval, úgy történt, hogy jött a Béla kivont karddal. Rácsapott az órámra… Ütött az utolsó órám…”

[Térjünk a tárgyra!] Hori már hívott, de mivel sikerült a Happybike hívócsoportnak egy olyan csörgést adni, hogy nem tudom, ki hív, nem vettem fel… Nem baj, már ott jártam az UVH-n. Hori hívott, de én ráköszöntem… Nem sokkal később elindultunk Budakalász irányába, hogy találkozzunk Györgyi Gáborral. Ez sikerült, úgyhogy elég egyszerűen elhagytuk a falut. A turistaút itt is szemétdombbal kezdődött, amit megcsodálva továbbhaladtunk… Nem sokkal később egy kutya nézett ránk egy kapu előtt állva, hasonlóan kíváncsi szemekkel, de nem volt éhes… Innentől kezdve néhány fontos dologra emlékszem. Egyrészt Györgyi Gábor örömujjongására, ahogy leplezetlenül kifejezte tetszését a MTB stílus iránt. Ez jó. Elég nagy sár volt, ami elég hamar megtámadta a kerékpárokat, hiába menekültünk. Ez mindegy. Az út folyamatosan emelkedett. Ez már annyira nem jó. Én meg nem bírtam igazából. Ez meg kész röhej, de inkább bíztassatok… Szóval, jött a Kevély-nyereg keresztbe, simán ott voltunk. Utána irány a Nagy-Kevély, ahol találkoztunk egy lelkes nőegylettel szemből, és akiknek arcára fagyott a mosoly, amikor mondtam nekik, hogy lefelé még meredekebb (de szemét vagyok…)… Utána elindultunk a gerincen lefelé. Nem tekertünk, mert annyira köves volt, hogy nem kerékpároztunk. Haladtunk. Egyszer csak hallom, hogy hátulról előzne egy csapat gyalogos. Elengedtem őket. Ezután már többé-kevésbé lehetett gurulni, ekkor azonban nem volt esély arra, hogy megelőzzem őket, így sikerült végighallgatni, ahogy az egyik lelkes tinédzser feltette a kérdést az egyik, szemre idősebb, kopasz, baseball-sapkás útitársának: “De hogyan különböztethető meg a test a lélektől?”. Erre én majdnem leestem a bicajról, de összeszedtem magam, hiszen mire való a kecskeszakáll, a napszemüveg és a bukó, minthogy palástoljuk érzéseinket? (Költői kérdés volt nem kell válaszolni.) Szóval ereszkedtem utánuk, Horiék már kilométerekkel előbb. Aztán jött egy ravasz kanyar, S-fajta. Ráadásul keskeny. A hittanos csapat besűrűsödött, mint a lejárt tejföl, nekem meg megállt az első kerekem egy kövön. Jobbra szakadék, úgyhogy dőlés balra. Mire feleszméltem, egy kerékpár volt a nyakamban. Feltápászkodtam, aztán a csapat nyomába eredtem, leelőztem őket és Horiék nyomába eredtem. Innen Hori elnézte a lefelé vezető utat, úgyhogy egy nagyon szűk ösvényen ereszkedtünk lefelé. Két dolog volt emlékezetes: az egyik, amikor bárhogy próbáltam ponttá zsugorodni, a bukósisak taraja úgy beleakadt egy keresztbe lógó ágba, hogy majdnem hanyatt estem… A másik, ahogy egy (?) népes család jött szembe. Megindultam feléjük, megcsúsztam balra és már benn is voltam a bozótban jobbra… A gyerekek jól neveltek voltak, nem röhögtek… A szülők meg gyanúsan méregettek, hogy húzzak már tovább… [Csúcspont – avagy hogyan lesz a topikmez nagyon sáros…] Ezután ereszkedtünk tovább és kijutottunk Pilisborosjenőre. Szóval, Pilisborosjenő legmeredekebb utcáját megmászva szépen kiértünk a falu szélére, ahonnan még lefelé vitt az út. Itt nekimentünk a lejtőnek. Ahogy haladtam lefelé, éreztem, hogy a fékek nem a kívánt hatással dolgoznak, azaz olyan meredek az út lefelé, hogy nem tudok megállni. Nem baj. Az már nagyobb baj volt, hogy az út kicsit jobbra lejtett, és a bicaj hátulja állandóan csúszott arra… Aztán eljött a pillanat, amikor az első is azt mondta, hogy “Viszlát, Tapadás!” és megint lent voltam a földön… Most azonban sikerült az első villogóm konzolját eltörni, amit dühömben behajítottam a rengetegbe. Fúj, környezetszennyezés! [Befejezés] Szóval ezután megnéztük a Teve sziklát, majd az elhagyott murvabányát. Utána hazaindultunk. Én a végére kicsit kipukkantam, bár lehet, hogy inkább úgy kellene mondani, az elején defektet kaptam és a végére le is eresztettem. Ez jó, ezt eladhatnánk gumiabroncs-monológnak… Hát így történt ez a mai túra. A hűség kedvéért a száraz tények: Tm : 3:50:10 Dst: 40,27 km Ave: 10,4 km/h Max: 42,2 km/h Odo: 2587,7 km