Ez amolyan fussunk neki messziről, szervezzük meg időben jellegű éves rendes túrának indult, hiszen már valamikor októberben kitűztük az időpontot és hangolódtunk rá ezerrel.

A program sok embert vonzott, így aztán lehet mondani, hogy ez volt a legnagyobb létszámú gyalogtúránk az idén. Ehhez persze hozzájárult István két lányával, valamint Hori barátaival, akiknek ez a túra csak egy laza belvárosi séta volt, ahogy nézem az Outdoor Sport Magazint, hogy milyen helyeken jártak. Így aztán némi tétovázás után (sok emberre vártunk) indultunk Dömösről a tavalyról már ismert aszfaltúton a hegyek felé, majd áttértünk a turistaútra, amely nemsoká elvitt minket a Csodatevő Fa Kápolnához és onnan már tényleg csak felfelé mentünk. Ez a felfelé tulajdonképpen egy nagyon meredek sziklás felfelé volt, amelyen két dolog jutott eszembe: 1. Minek jöttem el? 2. Vissza kellene fordulni. Felfelé nem volt értelme nézni, mert egyrészt nagyon felfelé kellett volna nézni, másrészt pedig csak az egyre jobban távolodó embereket lehetett volna látni, de őket is csak egy ideig, hiszen jónéhányan nagyon nagy tempóban igyekeztek felfelé, szemben az én "alig botorkálok" tempómmal. Végülis felértünk egy gerincre, ahol csodálatos sziklák sorakoztak (alighanem ezek a Vadálló kövek), és ahonnan az út azzal kecsegtetett, hogy már nem sok szint van hátra Prédikálószékig. A távolban pedig látszott Dobogókő, a másik hegy, amit mára beterveztünk. És tényleg, a gerincen már nem sokat kellett menni, már ott is voltunk a Prédikálószék tetején. Ettünk-ittunk, de elég hüvős szél fújt, így aztán a Hori-féle társaság nyomába eredtünk. Utunk innen a továbbvezetett a piros háromszögön, gyk. végig Dobogókőig. Ez annyit tesz, hogy először le kell ereszkedni a Király-völgybe, majd onnan felmászni Dobogókőre. Hát, a végén volt néhány holtpont felfelé, végülis már csak az almáspite tartotta bennem a lelket. Ahogy felértünk, kiderült, hogy a Matyi büfében nincs semmi, mert késő van és egyébként is. Hát így jártunk. A lefelé az aszfaltig azonos volt, a piros háromszögön. Lefelé sem volt egyszerű. Az aszfaltot elérve lesétáltunk rajta a Király-kúti nyeregig. Itt Mónival úgy döntöttünk, hogy az erdészeti úton megyünk le. Ahogy sétáltunk, néztük, ahogy a többiek nyomulnak az erdőben. Eleinte még jópofa volt nézni a lámpáikat, aztán a teljes sötétség beálltával már kicsit izgalmas is… Végül egy nagy visszafordító után beértük a csapatot, aminek az eleje talán már Visegrádon járt, a vége pedig megvárta dózerúton érkezőket (ekkor már többen voltunk, ugyanis néhányan nem merészkedtek vissza az utolsó részen az erdő sötétjébe). Innen már egyenes út (unalmas séta az aszfalton) vezetett a dömösi kiindulóponthoz és az autókhoz. Hazaérve jöttünk rá tulajdonképpen, hogy alig bírunk kiszállni a kocsiból, annyira bemerevedtek az izmaink. A következő héten igazából valamikor szombaton tudtam azt mondani, hogy immáron nem fáj a mozgás. Ezzel együtt jó kis túra volt. Képek.