Duna(sár) Maraton 2006

A Duna Maraton korábban egy mítosz volt számomra, egy hatalmas buli, ami Budapestrõl Visegrádra vezetett. Aztán ahogy elkezdtük csinálni az egyesületet, egyre inkább kézzelfoghatóvá vált. 2003-ban még nem nagyon vettem részt, akkor egy jelentõs létszámú különítmény indult a versenyen, én pedig másnapra szerveztem egy bicajtúrát a kollégáim és az ismerõseim között, aminek az lett a vége, hogy a pasik otthon maradtak sörözni, velem meg 9 nõ indult túrázni Visegrádra… 😉 2004-ben volt az utolsó Budapest-Visegrád Duna Maraton, akkor Mónival vártuk a csapatot a célban. Jó bulinak tûnt, úgyhogy úgy döntöttem, következõ évben elindulok. 2005-ben egy horror sáros dagonyán kellett átvergõdni, 4:57 perc idõvel az utolsó lettem. Negyed órán át takarítottam a bicajomat, de utána is kilométereken át vonszoltam a bicajt. Nem volt nagy élmény. Lássuk, mi történt 2006-ban! Szombat délután Klaresszel vágtunk neki sátrat állítani, a Bringabanda foglalt nekünk helyet maga mellett (egy Xterra elnevezésû triathlon verseny volt, amelyen többen indultak). Az elõretolt elõörs (Árpi, Chiiko, Peti, Vera Jedi) közremûködésével felállítottuk a sátrakat és a bringatartót. Alig készültünk el, leszakadt az ég és a nagy fehér sátorban vészeltük át a záport egy kávé és némi palacsinta mellett. A srácok szerint gyk. egész éjjel esett az esõ, mint ahogy Budapesten is, úgyhogy jónéhányan döntöttek úgy, hogy nem indulnak. Így utólag, nekik volt igazuk. Én úgy döntöttem, megpróbálom, õszintén szólva, nem tudom, mire számítottam, talán arra, hogy a friss sár nem olyan ragadós… A csapatsátornál telt ház volt, majd elindult a verseny, Klaresz Roobival, Gagesz Gyurival felment Dobogókõre, hogy ott drukkoljon az elszántaknak. Én magam, nyugodt tempóban evickéltem felfelé Paprétre (mire kiértem a rajt/célterület sártengerébõl, már elegem volt), bár volt egy furcsa hang a hátsó kerék felõl, de mivel nem tudtam behatárolni a jelenséget, mentem tovább. Kicsit feszítettem a hátsó váltón és pörgettem. Papréten szerencsére kimaradt az a kitérõ felfelé, úgyhogy a frissítõponton egy pohár lötyit és egy fél banánt benyomva zúgtam tovább jó tempóban. Eleinte még úgy-ahogy járható volt az út, könnyû, fröccsenõs sár volt az úton, amit simán abszolváltam. Viszont utána bejött az a ragadós horror, ami betette a kaput még vagy húsz-huszonöt bicajosnak, szinte ráestem a nyakukra, onnan együtt botorkáltunk a sárban a következõ 4-5 kilométeren. Andrea és Natália jött egyszercsak szembe, úgy döntöttek, hogy inkább visszamennek. Próbáltam lebeszélni õket errõl, elõre hamarabb túllettek volna rajta, de mentek vissza. Elõre felé kb. két kilométer után tûnt el a sár, egy szerpentinbe csatlakozott be az út, amely egyik pillanatról a másikra sártengerbõl kövessé vált. Itt azonban már nem akartam kockáztatni, harmadmagammal (aztán még vagy tizen) legurultunk Dunabogdányba és onnan aszfalton mentem vissza a célhoz. Az utolsó kanyarban leszálltam a bicajról és kitoltam a pályáról a bicajt. Egy lelkes szurkoló magyarázott ott, hogy most már ne adjam fel, dehát nem tudom mit szól bele, már sokkal elõbb feladtam, honnan is tudhatná. Kicsit sajátos a magyar szurkolás, engem ez zavart… A sátorban Móni és Peti tartották egymásban a lelket, hogy el ne aludjanak, aztán elõkerült célbaért István és Milán, jött Viki és jöttek Gageszék is. Miután rádumáltak, hogy késõbb úgyis csak rosszabb lesz, beálltunk a sorba, hogy lemossuk a leamortizált gépeket. Nagyjából másfél-két órát álltunk ott sorba, mire sorra kerültem, a láncom berozsdásodott, és még a Nap is kisütött, úgyhogy a sár rámszáradt és csúnyán megkapott a Nap. Aztán sorban jöttek a többiek, mindenkit kitörõ örömmel fogadtunk. Chiiko meglepõen jól ment, grat neki. Árpi kicsit beborult arccal csapódott a sátorba, miután a célban felnyalta a pályát egy malõr miatt, Jedi megcsinálta, de elege volt. A pontos részletekre, hogy ki adta fel és ki nem, már nem is emlékszem, arra igen, hogy Ádám megcsinálta, úgyhogy le a kalappal. Majd úgyis lesznek eredmények hamarosan. Hazaérve a ruhákat kitettem az erkélyre, mert mosni már késõ volt, de a szaguk az finom volt… A hátsó kerekemen egy küllõ csavarostul kiszakadt a felnibõl, remélem, menthetõ a felni, mert akkor lesz egy új hátsó kerekem… A láncomat is sikerült tönkretennem egy 6-7 órás brigéciol fürdõvel… Mindegy. Azt tudom mondani, hogy a magam részérõl befejeztem a Duna Maratonnal való kacérkodást és a jövõben csak segítõként vagyok hajlandó részt venni rajta. Elmondom miért: – pálya Lehet, hogy Roobinak nagy igazsága van benne, hogy ez egy anno jól eltalált, immár tradicionális pálya, amelyen mindenki megtalálja a neki tetszõ szakaszokat, azonban el kell mondanom, hogy a Paprét utáni szakasz, amely egyébként a hivatalos erdei kerékpárútvonal, amelyen az egyszeri kerékpáros szombaton és vasárnap 9-18 óra között átkelhet az erdõn büntetlenül, nos ez a szakasz most például járhatatlan volt. Én nem mondom, hogy aszfaltozzák le, vagy hogy szórják fel 20 centi mély murvával, hiszen mindkettõ környezetidegen lenne és nyilván alkalmatlan lenne a verseny útvonalának lenni. De lehet, hogy Dobos Ferinek is igaza van, aki azt mondja, hogy ha a szervezõ tudja, hogy egy útvonal ennyire sárérzékeny, tudnia kellene gyorsan reagálni (változtatni), amikor a verseny elõtt két nappal egyértelmû, hogy a pálya nagyrésze járhatatlan. – szervezés (sártenger, mosók hiánya) A rajt utáni kijárat egy merõ sár volt vasárnap reggel. Már bejönni is alig lehetett, de az esti kimenetel már tényleg nem volt egyszerû. Értem én, hogy a víz szar, mert sarat csinál, de miért nem rendezik azt a területet úgy, hogy ne visszafelé follyon a víz, hanem lefelé? Két kis Kärcher kompresszor volt, ami a nagynyomású mosót adta. Kettõ. 1500 induló volt elvileg. Én magam, közel 2 órát álltam a mosóra várva, miközben rám és a bringára száradt a sár. Azt gondolom, hogy érthetetlen, valaki, aki éves szinten rendez 4-5 komoly bringás rendezvényt, nem rendelkezik 8-10 gõzborotvával a megfelelõ szolgáltatás elérése érdekében. A pálya szalagozása (legalábbis ahol jártam) elég erõsen jelképes volt. A sárban lévõ nyomokat követtük, plusz már nagyjából lehetett tudni az utat. De ez akkor is gyenge volt így. – ne is beszéljünk a pólókról, ami sosincs a méretemben… ;-P Szóval, a fentiek alapján én befejeztem a Duna Maratonon a részvételeimet. Megyek majd frissíteni Dobogókõre, vagy valami, de ez nem lesz a kedvenc versenyem soha.
Dst: 26.4 km

Eredmény: feladtam.
Képek itt. Ádám beszámolója, krilin beszámolója, Henger beszámolója, Vilard beszámolója.