2008-08-29 Werfen/Eisriesenwelt & Salzburg

Elérkeztünk – fájó szívvel – az utolsó naphoz, amelynek elég intenzív program ígérkezett. Először is az Eisriesenwelt, amelyekről nem vagyunk hajlandóak lemondani, valamint a maradék időben egy salzburgi intenzív városnéző rohanás. Tudjuk, hogy Salzburg bőven megérne egy egésznapos programot, talán kettőt is, de sajnos ez most nem úgy alakult. Sajnos a programokat meglehetősen túlterveztük, illetve az öt nap kevésnek bizonyult, úgyhogy legközelebb más elvek alapján tervezzük meg programjainkat.

Na de most irány Werfen, a világ legnagyobb jégbarlangja!

Utazási adatok:

Megtett távolság: 158.39 km

Teljes átlagsebesség: 71.1 km/h
Átlagsebesség mozgásban: 77.7 km/h
Maximális sebesség: 132 km/h

Mozgásidő: 2:02

Reggel nyolckor bizony ott ültünk a Frühstücksraumban, kicsit meglepve ezzel Frau Pichlert, de nem volt ezzel gond. Minden nap meglep minket valamivel, ma a lekvár volt különleges, mi persze megkérdeztük, hogy milyen, nos fekete cseresznye lekvár volt. Szokatlan és finom.

Fél kilenckor indulás, GPS tízszer újratervez, mire rájön, hogy igen, mi az autópályán szeretnénk Werfenbe menni. Alapból egy hátsó utat kínál fel, ami kizárt, hogy lenne olyan gyors, mint az autópálya, de mindegy. Salzburg körül még mindig 100 a sebességkorlát, az autó olyan átlagfogyasztást produkál, hogy nehéz elhinni. Majd utólag leellenőrizzük.

Egy óra alatt odaértünk, úgyhogy felderítettük a Bahnhof környékét, találtunk egy papírt, hogy honnan indul a busz, úgyhogy cipőt váltottunk és elsétáltunk a parkolóba, ahol egy kicsit unott csajszi várt minket, de elmondott mindent, megvettük a jegyeket 5.60 € -ért, és vártunk. Ő pedig beszólt egy hatalmas rádión valahová Hansnak, hogy fuvar van.

Mivel még majdnem 40 perc volt a busz indulásáig, egy padon üldögéltünk. Jött egy bordó VW Transporter, meg jött egy régi Mercedes, a kassza körül várakoztak. Eközben sok autó ment felfelé, senkit sem rémisztett meg a 21%-os emelkedőről szóló tábla.

Végülis elindultunk, a busz átment a Bahnhofra, ahol volt egy megálló (két olasz nyanya egymást fotózgatta az oldalépület egyik ajtaja előtt, a busz közeledtére alig akartak arrébbmenni), aztán vissza a parkolóba, ott új utasok leszálltak, jegyet vettek és jöttek vissza a buszra. Elindultunk a csotrogánnyal, a tempó nem volt túl nagy, néha az úthibákon igen rendesen pattogott, mintha a lengéscsillapítókon könnyítettek volna… Az emelkedő tényleg brutális, nem sajnálom, hogy nem akartunk ott felmenni vagy lejönni autóval, kuplung- és fékgyilkos út.

Felértünk a buszparkoló tetejére, ott a fordulóban volt a megálló.Elmentünk egy Alba Volános busz mellett, úgyhogy számíthattunk rá, hogy magyarokba botlunk. Innen hivatalosan 20 perc gyalog a felvonó alja, egy jó meredek dózerúton kell odalépni, hogy a 20 perc kijöjjön.Főleg felfelé. Az épülő új főbejárat melletti árnyékban ült két öregasszony, magyarok voltak, kicsit türelmetlenek voltak, vajon mikor jön már a csoportjuk. Hát, nem tudom, mióta ülhettek ott, de a séta a felvonóig 10, onnan 4-5 perc a felvonó (egyfolytában ment, nem félóránként), onnan még egy 20 a barlang bejárata, 70 perc a túra a barlangban, utána vissza kb. félóra, úgyhogy a főbejáratig oda-vissza minimum két óra, de az elég rohanós. Ráadásul a kabin elég kicsi, szóval egy busznyi csoportnak legalább öt-hat forduló…

Na mindegy, haladtunk tovább, izzadva mint a ló, meleg volt. Móni a hegyomlás veszélye tábla ellenére a fal mellett lavírozott, nehogy ki kelljen menni a szélére, valamit valamiért. Elértük a felvonót, ami 500 méter szintkülönbséget küzd le igen gyorsan, tanúi voltunk a kabin érkezésének, kis túlzással lehet mondani, hogy becsapódik az alsó állomásba, olyan tempóval jön. És nagyon meredek. Gyk. olyan meredek, hogy aki utazott már üvegfalú liftben, annak az utazás nem jelent nagy megrázkódtatást, kivéve egy dolgot. A kabin a meredély szélén eléri az oszlopot, fékezés nélkül áthalad rajta, amitől elkezd lengeni. Háát, ha addig ura voltál a mentális képességeidnek, ott az oszlopon elhagyod őket egy pillanatra. Egy nagy lengés lesz az élet, a semmi felett egy kicsi kabinban, tele sikoltozó nőkkel és vicsorgó férfiakkal.

Aztán már fent is vagyunk. Kész.

Irány a barlang, húsz perc séta tovább az innen néhol vízszintes, néhol szerpentinszerűen emelkedő úttal, jobbra elmegy egy klettersteig út, komolyan extrémsport, aki ilyet csinál, aztán már ott is vagyunk a barlang bejáratánál, egy hatalmas lyuknál a hegyben, leizzadva. Ahogy belépünk a bejárat előtti platóra máris vagy 15 fokkal kevesebb van, a lehelletünk máris látszik. Itt még lehet hezitálni, hogy a hidegben száradjunk, vagy megizzadva vegyük fel a melegebb ruhát. Nagyjából tökmindegy. Meg lehet fázni, nekünk nem sikerült, nem vészes.

Felltözünk, majd elindulunk. A bejáratnál minden negyedik-ötödik ember kap egy karbidlámpát, ez adja majd a fényt. Mondjuk érdekes, mert a látott képek alapján én azt hittem, hogy ki lesz világítva a jég. Mindegy. Elindulunk, első helyszín a bejárat utáni terem. Itt vezetőnk, Georg elmondja, hogy az ajtón belépve azért volt akkora a huzat, mert a hegybe beszivárgó levegő ott ment ki. A maximális szélsebesség az ajtóban elérte a 100 km/h-t is. Nyáron kifelé fúj, mert a hideg levegő alul akar kijönni és szívja a hegy tetején befelé a meleg levegőt, nyáron pedig fordítva, olyankor befelé van huzat. Ez a szél egyébként fontos része a barlang világának, a jeget ugyanis ez a levegő formázza.

Aztán elindulunk felfelé (700 lépcsőfok felfelé, 700 lefelé), egy nagy csarnokban három nagy jégoszlop áll középen, ezek mellett megyünk felfelé. A teljes magasság, amit megmászunk, az kb. egy ötven emeletes toronyházé, kb. mint a pécsi tévétorony.

A tornyok után megyünk tovább, elérjük a legmeredekebb, legnagyobb jégdarabot, aztán továbbmegyünk a vékony járdákon, lépcsőkön a jégalakzatok között. Említésre méltó még a medve, ami egy nem túl régi, de annál hatalmasabb jégformáció, és amely a másik oldalán már elefánt, aztán a jégcsarnok, ahol az egyik felfedező hamvai vannak elhelyezve, majd a jéggleccser, a jégkapu. Gyönyörűséges alakzatok a föld alatt, a vezető a látványosabb részeken magnézium-szálat éget, azzal csinál nagyobb fényt, de alapvetően a karbidlámpák fényében csillog a rozsdás szikla és a hatalmas jégtömbök. Rozsdás, mert a lefolyó víz kioldja a vasat a sziklából, ami a barlang falán marad, a párától pedig oxidálódik.

A barlang hatalmas, 42 kilométer mélyen tárták fel, ebből egy kilométer a turistáké, a többi megmarad a természetnek. A hegy tetejéről beszivárgó víz (ami télen ráesik hóként) a barlangba érve megfagy és így alakul ki a jégbarlang. Tavasszal vastag jég borítja a lépcsőket és mindent, aztán szépen lassan elolvad annyira, hogy be lehet menni, akkor indul a szezon, gondolom valamikor koranyáron….

A túra tényleg nem tartott tovább 70 percnél. A barlangban elvileg tilos fotózni, de hamar előkerültek a fényképezőgépek, a vezetőnket nem zavarta a dolog, sőt, amikor az egyik fényképezőgép elkezdett csipogni, akkor mosolyogva kérdezte, hogy épp most fogyott ki az elem? Szóval én is előkaptam a masinát, persze ehhez nem is tudom, milyen gép kellene, hogy jó képeket lehessen csinálni, de állvány és egy profi gép minimum, úgyhogy lett néhány vacak kép és vettünk prospektust az ajándékboltban.

Összességében nagyon nagy élmény volt a világ legnagyobb jégbarlangjában járni. Te, kedves olvasó, jártál már olyan helyen, ami valami miatt leg?

A huzat szinte kidobott minket a barlangból, ahol a párás hideg után száraz meleg fogadott, úgyhogy ledobáltuk a kabátokat. Kifelé menet a vezető gyűjtött még magának egy kis aprót, úgy látszik, ez a szokás, hogy a vezetők ebből szereznek egy kis fizetés-kiegészítést. Sajnos pont nem volt kéznél apró, úgyhogy nem tudtunk neki adni.

Aklimatizálódás után ráálltunk a lefelé menő útra, sietnünk kellett, ha el akartuk érni a buszt, rohantunk is lefelé. Nem nagyon előzött meg minket senki, felfelé se sokan jöttek már annyian… Mire leértünk a buszhoz, háromszor izzadtunk le (séta-felvonó-séta), nyomtuk keményen. Oda is értünk öt perccel előbb úgy, hogy még a szuvenír-boltban is elidőztünk. Vettünk két pólót is, mert Móni közölte, ezekben a beizzadt, befülledt ruhákban nem mehetünk emberek közé. Így aztán lett Eisriesenweltes pólónk, igazi turistákhoz méltó módon.

A busz lefelé gyk. egyes motorfékben jött lefelé, bőgött a dieselmotor, de rendben leértünk, gond nélkül. A parkolóban búcsút intettünk a buszos bácsinak és mentünk vissza a Bahnhofra. A détánk során még visszanéztünk a hegyre, ahol a felvonó felső állomását lehetett látni, és a völgyet uraló Hochenwerfen palotára, amelyet egy püspök építtetett valamikor az újkor hajnalán, amikor gondolom, annyi pénze volt már, hogy nem tudott mit kezdeni vele. Szép-szép, de a sztori azért úgy teljes, hogyha belegondolunk, hogy az akkor nem volt egy őszinte időszak, a jobbágyok nem szeretetből dolgoztak, hanem mert ez volt a sorsuk. Na mindegy.

Fél kettő és indulás, kettőre be is érünk Mozart és a Red Bull városába, ami persze drámai leegyszerűsítés, de attól még igaz. A két termékre olyan marketing épül, ami annyi turistát vonz a kicsiny városba (többek között minket is), ami Budapestnek is büszkeségére válna. Az egész belváros sétálóutca, telis-tele emberekkel; a bakancsos-hátizsákos lazáktól az übergazdag, Armani-öltönyös gazdagokig.

A GPS-re bíztuk magunkat, hogy vezessen be minket egy parkolóházhoz, ami azonban sajnálatos módon megtelt már, úgyhogy visszafordultunk, hogy keressünk valami más lehetőséget. Így jutottunk nagy nehezen a Kapuzinerberg alatti parkológarázshoz, ami csak majdnem volt tele, így ott leparkoltunk. Azért elgondolkodtató, hogy ott megcsinálták, hogy a bevárosi hegy alatt egy háromszintes teremgarázs legyen, így is tele van a város autókkal, parkolóhely nuku, úgyhogy marad a sok-sok parkolóház, ami rajta van a GPS-en, hatalmas táblákon mutatják, merre kell menni.

A leparkolás után nekimentünk a városnak. Egy töröknél ettünk Dönert, hát, tanulhatnának tőlük a magyar rokonaik, hatalmas, tele hússal, fincsi. Miután beazonosítottuk magunkat, hogy hol vagyunk, ráálltunk a könyv által javasolt túraútvonalra, ami legalább olyan béna, mint maga a könyv, ugyanis gyk. mindegyik utcában van valami látnivaló, amire lehet vetni egy pillantás, felesleges ilyen barkács-útvonalakkal próbálkozni.

Mindegy, haladtunk, Rathaus, Mozart szülőháza (szerencsére kihagytuk, így jutott időnk a várra), végig az egész belvároson. A dómba nem jutottunk be, mert valami szabadtéri előadás folyt éppen, úgyhogy leültünk egy jegeskávére a dóm mögött, majd elindultunk felfelé. A 10€-os siklót kihagytuk, minden-mindegy alapon gyalog mentünk fel a várba. Izzadtunk is rendesen megint.

Aztán felértünk, 11 € a belépő, amiben benne van az összes kiállítás megtekintése és egy lesiklózás a városba. Csúcs!

Felmásztunk a várudvarra, majd onnan bementünk a Salzlagerbe, ahol az idegenvezetés kezdődik. Gyk. néhány pontot érint: a vár története, a kínzókamra, a torony tetején, és egy különleges orgona. Ezután van egy másik épület, amelyben a hercegi lakószobát lehet megnézni, ezermillió lépcsőn lehet felmenni, itt kezdtük eldobni az agyunkat. Aztán megláttuk a hercegi háló WC-jét, attól megint dobtunk egy hátast. Gondolom a kürtő egyben szagelszívóként is szolgált, úgyhogy nem irígyeltük a fickót, akit rácuppantott a huzat… ;-)))

Az összes termet végigrohantuk, lementünk a siklóval és mentünk vissza a parkolóhoz egy másik útvonalon, ahol voltak olyan boltok, amelyek karácsonyfadíszt, míg mások húsvéti tojást árultak. Augusztusban. Érted!

No mindegy. Kipengettük az öt órás parkolásért kirótt 11 €-s díjat és már mentünk is. A GPS-re bíztuk magunkat, bár kellett pár perc, amíg a házak között megtalálta a műholdakat, de aztán simán rávitt minket az autópályára, mint leggyorsabb útvonalra Mondsee-be.

Nyolc órára már itthon is voltunk. Lerendeztük az anyagiakat a háziasszonnyal, majd lementünk a városba egy utolsót enni.

A főtéren a másik étterembe ültünk, ahol végre találtunk az étlapon osztrák ételeket, Móni újra Wiener Schnitzelt próbált (vom Kalb) én meg egy Mondseepfandlert, ami tkp. egy kőműves kanálban szervírozott kaja, sült hús szószban, gnocchi-szerű tészta káposztával és egy kis ruccolalevéllel a tetején. Határozottan nem volt rossz. Utána még dobtunk egy apfelstrudelt vanília-öntettel és készen is voltunk. Közben a hátunk mögül azért mégiscsak zene szólt, a Mond-Bar teraszán egy nő gitározott és Alanis Morisette-zenéket és hasonlókat adott elő egész jó minőségben. Úgyhogy most is zenére vacsiztunk.

Vacsi után még sétáltunk egy egészen keveset, majd hazajöttünk. Beszámolóírást lefújtam, alvás maradt reggelig, ránk fért.

Most pedig megyünk reggelizni, aztán pakolunk és indulunk. Még bemegyünk itt a Billába, veszünk Almdudlert pár üveggel, veszünk olyan lekvárt, amit itt kaptunk a reggelihez és veszünk csokit ajándékba.

Estére pedig remélhetőleg hazaérünk.