Boszniai benyomások #3/1

A harmadik napot én magamban csak Neretva-napnak hívom, hiszen reggeltől estig a folyó mentén mozogtunk. A hajnalig tartó buli után meglepően korán, de – egyáltalán nem meglepően – fáradtan kerültünk elő, hogy egy juhtúrós rántottát együnk reggelire.

Ne felejtsd el 93-at!

Ne felejtsd el 93-at!

Konjic szélén laktunk egy igazi road-house-ban, a szoba végülis rendben volt, átutazóknak elég korrekt. Konjic egyébként leszámítva a rombolás jeleit, elég fejlett városnak tűnt, nem messze a szállástól volt egy (még magyar szemmel nézve is) full-extrás szupermarket, az itteni Öreg-hidat (Stari Most) pedig éppen a török kormány támogatásával újították fel. Innen indultunk a délelőtti rafting-túrára, majd tovább a Jablanica-i tározó mentén Mostarba. Az első rész a rafting-túrát mutatja be.

Konjicot délkelet felé, a folyó folyásával szemben hagytuk el, majd rövid időre búcsút intettünk a folyónak, hogy átkeljünk a hegyeken, amelyeken neki évmilliók alatt sikerült egy elég komoly szurdokot kivájnia. Mi a legalább olyan izgalmas országutat választottuk. Ez még gyakorlott autósként szemlélve is félelmetes volt, egyrészt fent ültünk a kakasülőn, másrészt minden egyes kanyarban azt tippeltük, hogy elférünk-e vagy sem. Sofőrjeink viszont olyan rutinnal nyomták felfelé (ahol ugye az sem árt, ha nem torpan meg a lendület), hogy gyakran a fák lombját, néha szinte az út melletti sziklafalat súrolva jutottunk fel a hegygerincre. Persze szerencsénk is volt, hogy nem jött szembe semmi, főleg nem még egy busz. Némi fennsíkon történő autókázás után jött a feketeleves, az ereszkedés a Boracko jezero-hoz, ami egy tengerszem egy szűk völgyben. Az alábbi képen (amit egy siklóernyős készített) látható az út, amin ereszkedtünk lefelé.

Végülis megérkeztünk az út melletti házikóhoz, ami egy komplett rafting-túrázó bázis volt. A szárítókötélen ott lógtak a neoprene ruhák, azt tippelgettem, hogy vajon van-e nekem való. Aztán elkezdték adni a ruházatot: ruhát, cipőt, fejvédőt, mentőmellényt. Kicsit mókásan nézett ki a csapat. Nem kicsit.

A fotó után még találgattuk egy kicsit, hogy vajon a bázisról a partra induló drótkötélpályán lecsúszás benne van-e az árban, de aztán megnyugodtan, gyalog mentünk le a folyóhoz. Úgy totyogtunk ott a papucsainkban, mint egy kacsacsapat.

A folyóhoz leérve csapatokra oszlottunk. Összeismerkedtünk a vezetőkkel, akik helyi, tapasztalt raftingos fiatalok voltak, akik irányítottak és diktáltak. Elmagyarázta az alapvető dolgokat és vízre tettük a hajókat. Ekkor kezdett esni az eső, ekkor tudtam, hogy jó döntés volt a nem-vízálló fényképezőgépet a buszban hagyni.

Az alábbi, egyetlen fotó készült a vízen lévő hajónkról (ráadásul ez is már kikötéskor):

A rafting igazi csapatjáték. Azt tudjuk Petőfi óta, hogy a víz az úr, de az ember mégis valami beteges késztetést érez, hogy megpróbálja legyőzni. Szóval, a rafting alapelve, hogy a víz viszi a hajót, viszont irányíthatóvá csak egy bizonyos sebesség felett válik. Vagyis, ha úgy akarunk átmenni a vízeséseken, ahogy a kapitányunk elképzeli, nekünk kell előállítani a megfelelő sebességet, méghozzá egyszerre evezéssel, összhangban. És figyelni kell minden szavára, mozdulatára, különben ideges lesz, vagy mi leszünk vizesek.

A hajó alja lyukas. Több helyen. Ez biztosítja, hogy a beleeső víz ki is menjen belőle. Az átlagos sűrűsége pedig olyan a hajónak, hogy egy nagyon pici víz mindig van az aljában, úgyhogy a lábunk vízben áll végig. Érdekes.

Eleinte esett, aztán elállt. Aztán megint esett, megint elállt. Így haladtunk a Neretva-szurdokban, amely csodálatos hely. Szavakkal nehéz leírni. Néhol alig néhány méternyi kanyon, máshol egy mellékfolyó csatlakozik jobbról dübörögve, aztán van föld alatti vízfolyás vízesésként a folyóba ömölve (ez látható az alábbi képen),

Azt hiszem, az első raftingozásomon nagyon szép élményeket szedtem össze. Nem azt mondom, hogy rohanok vissza, hogy még egyszer lejöhessek, de szívesen visszamennék egy fényképezőgéppel megörökíteni a Neretva szurdokvölgyét, mondjuk amikor süt a Nap és jó sok víz van a folyóban. Azt hiszem, nekünk szerencsénk volt, a napok óta esőzés szépen felduzzasztotta a vizet.

Következzék még egy kép, amely elég jól kifejezi a hangulatát a Neretván raftingolásnak!

Azt, hogy a rafting-túrán ért alul-felül megfázás, valamelyik kollégám cseppfertőzése vagy a félórás várakozás a buszra a hideg szélben és fürdőnadrágban vagy valami más miatt történt, azt nem tudom, de az biztos, hogy másnapra kitört a lázas szenvedés rajtam, nem örültem neki túlzottan. A vállam pedig leégett.

Mindegy, nagy élmény volt. Ez az egyik abszolút turistacsalogató Bosznia-Hercegovinában, egyszer majd még szeretnék visszamenni oda.

(Itt most nem lesz fotóalbum, hanem a nap második részét is feldolgozó poszt végén.)