2020.július 27., hétfõ

Hiszti-reggeli-csónakázás-hiszti. “Ne írd oda!”

Na szóval, reggeli után volt egy kis hiszti, á tényleg, akkor a helyes sorrend:
Hiszti-reggeli-hiszti-csónakázás-hiszti.

Annyira jó volt, hogy végül lementünk tízkor csónakázni. Persze nem volt nyitva a csónakázós hely, legalábbis az, ahová méteres betűkkel ki volt írva. Viszont van egy másik (gondolnád, hogy egy ekkora helyen rögtön két csónakkölcsönző van?). Na ott előhozták a legnagyobb csónakot, Misi felvette a mentőmellényt (kicsit penészes volt, de hát egyszer élünk), aztán beeveztünk. Persze a csónakot kb. 160 centi magas törpékre méretezték, az evezők, amelyek egyébként simán kapanyelek voltak, kb. a hátam mögött adták ki az ívet. Így alig tudtam evezni.

Mire beevickéltünk a tó közepére nagy nehezen, addigra kimerült a fényképezőgép, ami nagyon érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy a markolatban két akksi van… Úgyhogy onnantól ment a telefonos szarakodás. A szállodáról egyébként csak a tó közepéről lehet értelmes fotót csinálni, úgyhogy ez nem sikerült. Mondjuk hogy szembesütött a Nap, az sem volt annyira jó a kompozíciónak.

Fél óra elég volt ahhoz, hogy a lábam annyira elzsibbadjon, hogy amikor ráálltam, a bokám kifordult alólam, de úgy, hogy nem is éreztem. Furcsa, hogy azóta sem fáj. A térdem viszont igen. Felhoztuk a fényképezőgépet, aztán elindultunk Miskolcra. Még beugrottunk a dm-be egy két otthon maradt piperét pótolni, aztán még gyorsan benyomtunk egy menüebédet a Végállomás Bistrorante-ban (uborkakrémleves és steak rizottóval…), aztán felszálltunk a kisvonatra.

Szépen végigvonatoztunk, meg vissza. Egy darab emberen nem volt maszk, a kiírás ellenére. Senkin. Sosehalunkmeg. 

Na, mindegy, a vonaton végig videóztunk, majd meglátjuk.
A szállodába visszatérve lementünk a wellnessbe mert muszáj. Nos, azt kell mondanom, hogy egyrészt dugig volt, másrészt negyed óra után kidobtak, mert öttől-hatig tisztítás van. Logikus, hiszen hattól kezdődik a vacsora… Mindegy, feljöttünk, a Baywatch-papa udvarias volt. Aztán kajáltunk, kint a teraszon, a pincér alig talált oda. Utána sétáltunk, de hát addigra Misi úgy szétcsúszott, hogy felérve a szobájába annyit írt a füzetébe napló gyanánt, miután végigrugdosta a szobán, hogy “hüje, hüje”.

Hát itt tartunk. Jó volt ez a mai nap. Még egy ilyen, aztán hazamegyünk.
Elvileg holnap irány Szívásvárad, vasárnap valami országos díjugrató verseny volt, az volt az birka népség a parkolóautomatánál.