Indulás a szokásos, Pedalomán. Itt találkoztam 27 év után újra Nyári Tomival, aki általános iskolában elsőben volt osztálytársam. Azért csak elsőben, mert első végén egy körzetesítés kapcsán az Alkotás utcai általános iskolába ment át néhány másik osztálytársammal együtt. (Ezt az iskolát a MOM-Park bevásárlókomplexum építésekor bontották le, ma már nem találnátok.)

Csoki vadiúj (?) Polar lépésmérője szerint a túra adatai: > Idő:7:25,29 > AVG pulzus:149 > MAX pulzus:189 > KCal:6834 > Szint:885m > Átlag hőmérséklet 3,max. 12, min. -1 ‘C > AVG Speed:3,8km/h > MAX Speed:9,6km/h > Táv 20,2km Szóval, miután egyből egymásra ismertünk, együtt mentünk túrázni. Sokan voltunk, szokás szerint. Diósjenő felé már kezdtek jégbordássá válni a kanyarok, Diósjenőn pdig balra kanyarodtunk Királyháza felé és elindultunk felfelé. Sajnos nem jutottunk el oda, az első kilométeren félreálltunk, mert nem kockáztattuk meg, hogy ne jussunk át a hegyen. Így utólag alighanem sikerült volna, csak nagyobb elszántsággal kellett volna próbálni… No nem baj, pont ott álltunk meg, ahol a zöld jelzés elindult balra, amin elindultunk a Foltán-kereszt felé. A jókedvünket a napsütés és a gyönyörű hótakaró biztosította. Bár felfelé mentünk, de nem volt vészes a helyzet. Egészen a Csóványos aljáig volt jó idő, ahogy elkezdtünk felfelé kapaszkodni, belementünk a ködfoszlányokba és utána már nem is sütött ki a Nap, ahogy ismét alábuktunk. Foltán-kereszthez nem jutottunk el, tekintettel arra, hogy szűz hó volt az oda vezető úton, így nem akartuk megkockáztatni. Ehelyett egyenesen Csóványosra mentünk, ahová legalább kitaposott út vezetett. Csóványoson hideg volt, eszelős szél fújt, így nem volt mit tenni, minden ruha felugrott. Miközben a hátizsákom az asztalon pihent, bele is fagyott a camelbak-be a víz. Innen víz nélkül mentünk. Lefelé először egy iszonyatos szakaszon mentünk, ahol a nulla hótól a fél méteresig felváltva volt minden, ott bukdácsoltunk a keresztbe haladó bordákon. Nem sokkal később végülis lett egy sima nyom, itt meg hirtelen az útjelzés tűnt el. Ez egy röpke szünetet eredményezett, ami nekem elég volt a feltöltődéshez, Tomi eközben leszakadt a méteres hóban egy völgybe, az utat keresni. Végül Laci ötlete jött be, vissza kellett menni, és egy hófödte fán megtaláltuk a piros jelzést. Innen szűz havon mentünk egy jó darabon, fel-le. Végül elértünk a Nagy-Mána nevű hegyre (nem tévedés, nem málna, hanem Mána, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, völgyekre, vidékre. Innen már tényleg lefelé vezetett az utunk, néhol kicsit jeges volt, néhol pedig félméteres hó, de lejutottunk Királyházára. Itt sajnos semmilyen életjelet nem tapasztaltunk, a várva várt fogadó nem igazán működött. Így aztán nem volt mit tenni, nekivágtunk a 7.6 kilométernek az aszfaltúton. A bibi csak az volt, hogy néhol nem akadt járható része az útnak, úgy le volt fagyva. Ez sötétben különösen bonyolulttá teszi a járást. Mivel elegem is volt már kicsit, így esett, hogy a többiek elszánt tempóját egyszerűen képtelen voltam tartani, úgyhogy a vége felé már csak a wókitókin kommunikáltunk magas színvonalon. Végülis odaértünk nagy nehezen a kocsihoz, fél kilencre értünk haza. Elég kemény volt. Még szerencse, hogy másnap nem dolgoztam, így lazsáltam, pihentem. Remek kis túra volt, testileg és szellemileg pihentető ilyen havas tájon túrázni. Az idénre ennyi elég is volt, jöjjön most a Karácsony, a családi együttlétek ünnepe, hogy utána elbúcsúztatva az Óévet belevágjunk egy újba és menjünk újra túrázni!