2008-08-27 Bringatúra Salzkammergutban

Két nap kocsikázás után a harmadik napra beiktattunk egy szünetet és bringára pattantunk, hogy tekerjünk egyet a Salzkammergutban, megtöltsük tüdőnket friss levegővel. Egy jól kiegyensúlyozott túrát sikerült összekalapálni, amire még a házigazdánk is elismerőleg bólintott…

Adatok a bringás órából:

Dst:                       60.95 km
Mx:                        58.0 km/h
Tm:                        4:38:23
Av:                         13.1 km/h 

A mai túra alapjai arra a gondolatra épültek, miszerint szeretünk Ausztriában bringázni, mert a táj gyönyörű, a fű zöld, az ég kék, az utak ki vannak jelölve és még sorolhatnám. Az otthon vásárolt térkép alapján én egy nagyobb túrát néztem ki, ami érintette volna mindhárom közeli tavat, a Mondsee-t, az Attersee-t és a Wolfgangsee-t. Móni ránézett, és közölte, hogy az ki van zárva, úgyhogy újragondoltam a túrát, és az utolsó verzió a szállásadónkkal folytatott rövid ötletelés  után alakult ki, ami a következő:

Mondsee (a falu) – végig a Mondsee (a tó) partján – Attersee – kijelölt MTB útvonal a tótól felfelé a hegyek közé – Schwarzensee – St. Wolfgang – St. Gilgen – Mondsee (a tó) – Mondsee (a falu).

(Bár a fenti felsorolásban az sántít, hogy mi tulajdonképpen nem is a Mondsee nevű faluban lakunk, hanem előbb be kell menni a Gaisberg nevű faluba, majd elhagyni Thalgau felé, a golfpálya után jobbra, és kicsivel arrébb.)

Szóval, elindultunk a Mondsee partján, megnéztük a kikötőt, aztán tényleg indultunk. Jó huszas tempóban nyomtuk a gyk. sík vidéken. A Seewinkel nevű félszigeten először a parton haladtunk, aztán egy erősebb emelkedő után jutottunk vissza a főútra. Később felvitt a tábla a száguldozós főút helyett az „Au” nevű faluba. Nem egy nagy szám, de a neve érdekes.

Utána véget ért a Mondsee, úgyhogy egy egészen rövid szakaszon tó nélkül maradtunk, de ez tényleg csak átmeneti volt, jött az Attersee. Zöld vize van, de mégis lelátni benne, hideg lehet. Mentünk-mentünk, néha néztünk egy térképet, de csak sikerült túlmennünk, úgyhogy begurultunk a Steinbach nevű faluba, ahol a parti útről elkanyarodik egy másik, amely egy völgyben Bad Ischl-be vezet. Mivel nem akartunk oda menni, ezért elővettük a térképet és rájöttünk, hogy túlmentünk az elágazáson. Valami rémlett egy kanyarról, ahol két bringás bepróbálkozott, úgyhogy nekünk is ez maradt, visszamászni a dombra és onnan belevágni az MTB-részbe.

Így is lett, kár lenne tagadni, voltak szakaszok, amikor toltuk. Sok. Volt tekerés is, de azért hmmm, hát szóval, kemény felfelé menet volt. Néha jöttek autók is, érdekes volt. Végülis kikötöttünk egy kilátónál, ahol két hegy között résnyire látszik az Attersee. Lélegzet-elállító.

Kicsivel később pedig elértük a várva várt lejtőt. Hamarosan a Moos-kereszteződésben voltunk 772 méteren, ahonnan két órányira van következő úticélunk, a Schwarzensee. Persze ez bringával egészen kevés ideig tartott, úgyhogy hamarosan elértük a következő célpontot. Először nem mertünk jobbra menni, nehogy csak a táblán látható étteremig jussunk, pedig a térképen volt arra is út, úgyhogy elindultunk balra az aszfalton. Két csajt követve végül leterepeztünk a parta, ahol a sziklákon megközelítettük a tavat. A tó partja itt függőleges,mint egy medence. Nagyon szép volt.

Végülis némi üldögélés után úgy döntöttünk, visszamegyünk az elágazásig, és onnan megyünk tovább az árnyékos parton. Nos, elhagyva az aszfaltot egy tócsákkal borított, árnyékos útra jutottunk, ahol megkerültük a tó felső csücskét, majd lefelé haladtunk. Nemsokára három étterem is a szemünk elé került. Engem a Rómaipartra emlékeztetett a stílusában, bár nem volt olyan közvetlen kapcsolatuk a vízzel és természetesen a szennyvizet sem engedték a tóba.

Leültünk a parton a kövekre, megzavarva a helyi nyugdíjasok topless napozását, majd jól bekajáltunk a hozott ételekből. Ezúttal nem ültünk be kajálni.

A kaja után megkerestük a Sattlerweg-t, a St. Wolfgangba vezető hivatalos MTB-utat, természetesen ki volt táblázva, úgyhogy a keresés inkább csak a táblák követése, és elindultunk rajta. A Schwarzensee-től három út vezet le a faluba, az egyik az autós-aszfaltos országúti kerékpárral is járható, egy turistaút és az általunk választott Sattlerweg.

Kedélyes gurulgatással indult, már-már azt hittük, hogy ilyen lesz, ám egyszer csak faltól falig sziklamezőn találtuk magunkat, és a következő egy-két kilométer sziklákkal tarkított meredek felfelé lett sok tolással. Néhol megpróbáltuk a bringázást, olyankor leelőztük a gyalogosokat, aztán jött valami horror rész és visszaelőztek. Végül aztán felértünk a gerincre, ahonnan már lefelé vezetett a köves, ahol még én is toltam, ugyanis a napszemüvegben nem láttam a köveket, aztán kitisztult és elengedhettük lefelé. Volt itt meredek köves, aztán még meredekebb dózerút, aztán erdőből kibukkanás – mind-mind csodálatos. Aztán már jöttek a házak és lejutottunk a lakott területre, bár valahol elhibáztuk, mert nem St. Wolfgangba értünk, hanem egy faluval előtte. Így aztán maradt az aszfaltos tekerés.

St. Wolfgangba érve bementünk a központba, ami olyan, mintha egy tündérmesébe kerültünk volna, hatalmas alpesi stílusú házak, mindegyik ablakban tonnányi futómuskátli, gyönyörű. Ebben a káprázatban haladtunk, a fényképezőgép a kezemben, ahogy egyre közelebb értünk a kikötőhöz, egyre jobban folyt a nyálunk a látványtól.

A terv szerint hajóval mentünk volna Fürbergbe, hogy onnan bringázzunk tovább, mert el voltunk csúszva az idővel. A hajóállomáson éppen bent állt egy hajó, úgyhogy gyorsan néztük, hogy jó-e ez nekünk. Jó bizony, csakhogy a jegyárus egyben a jegykezelő, úgyhogy nyom nélkül eltűnt, hiába vártunk ott többen jegyre, a hajó elindult. Amikor elment fickó bejött és amikor kérdeztem, hogy innen lehet-e Fürberg felé hajókázni, még poénkodott mondta is, hogy most ment el a hajó. Köszi.

Na, vettem jegyet az egy óra múlva induló hajóra, 6 € a személy, 3€ a kerékpárjegy, és felmentünk a kikötőből árnyékosabb helyre, mondjuk egy cukrászdába. Valamit együnk vagy igyunk, hideg legyen és folyadék – jeges kávé. Ez is a kétgombócos volt, egészen gyorsan megittam. Utána még kértünk egy pohár innivalót, aztán elindultunk lefelé, mert lassan idő volt.

A hajóhoz annyian álltak sorba, hogy kétséges volt, hogy felférünk-e, rengeteg turista…Befértünk, bár addigra minden ülőhely foglalt volt, a bringáknak sem volt igazán helye, mert ott is ültek, szóval nagy nehezen a tetőre felmenő lépcső melett leraktuk a bringákat, majd odaálltunk a korláthoz, hogy ha már egész úton állunk, legalább lássunk valamit. Láttunk is, ahogy elindult a hajó, hihetetlen látvány tárult elénk, gyönyörű város ez a St. Wolfgang, egy ékszerdoboz. 

A hegyoldalban kirajzolódott a Schafbergbahn útvonala, sőt, egy pillanatra még a vonat is látszott, ide el kell jönnünk!

A várost elhagyva kisebb-nagyobb üdülők sorakoztak a parton, na ezt nevezem kapcsolatnak a vízzel, amit pl. Budapesten keresve sem lehet találni. Együtt élni a vízzel, tisztelve kihasználni, csodálatos. A víz természetesen krisztálytiszta, nyilván nem engedik bele a szennyvizet.

Volt egy hatalmas kastély a parton, amit egyelőre nem igazán tudunk hová tenni, az volt ráírva, hogy Ferienhort, hatalmas volt… Fotók ezerrel természetesen.

Ezután a hatalmas sziklacsoport, a Falkenstein előtt mentünk el elég nagy tempóban, majd befordultunk egy csücsökbe, ahol Fürberg van. Egy nyugodt kis öböl egy Gasthof, állunk a földön, olyan szép. Innen aszfalton mehettünk volna a Mondsee-hez vezető útra, de úgy döntöttünk, mivel ugyanannyiba kerüla jegy St. Gilgenig, akkor elmegyünk St. Gilgenbe és átbicajozunk rajta. Így is lett, az utasok többsége kiszállt St. Gilgenben, így mi is. Kerekeztünk a szállodák és egyéb régi stílusú házak között, majd ráfodultunk a főútra, innen már csak 15 km Mondsee. Egy szolidan emelkedő aszfaltút vezet a két hegy közötti átvágáshoz, azon feltekertünk a 600 méteren lévő gerinchez. Szélmellény fel és már zúztam is lefelé. Menet közben megelőzött egy magyar rendszámos régi Opel Astra, de hiába integettem, nem vették észre, utolérni se tudtam, pedig onnan már nem fékeztem, Móninak annyi hátránya lett, hogy simán levettem a mellényt és elpakoltam, mire ő odaért hozzám a lejtő alján.

Innen már nagy, 25 km/h körüli tempóban suhantunk a part menti út melletti széles kerékpárúton egészen St. Lorenzig, ahol beirányított minket a faluba a tábla. Erősebb idegzetűek mehetnek a nyílegyenes, autókkal zsúfolt, gyors országúton. Mi bementünk a faluba, ami egészen közel van a DrachenWand nevű sziklafalhoz, ami egyébként uralja a Mondsee nyugati részének látványát.

Ezen a környéken mindent Drachenwand-nak hívnak, pl. a szállásunkhoz közeli golfpályát is. Innen már egészen közel voltunk, lefelé vezetett az utunk a Mondseehez, majd egyszercsak beértünk Geisbachba, a körforgalomhoz az Intersparral és a Shell-kúttal, innen már tudtuk, hogy csak az utolsó nagy emelkedő van hátra.

Ezt a 10% emelkedőt negyed óra alatt abszolváltuk, és már meg is érkeztünk a szálláshoz. Pont kijött a tulajdonos, úgyhogy gyorsan be is raktuk a bringákat a garázsba, a motorjai közé.

Mondtuk neki, merre voltunk, de szerintem nem nagyon értette.

Némi újraindítás után zuhany, hajmosás, majd elindultunk a városba vacsorázni. Beálltunk a szokásos tóparti parkolóba, majd besétáltunk. Elmentünk a csumpesz étterem mellett, ahol egyébként meglepően sokan ültek megint, de jobban megfigyelve látszott, hogy a legtöbb előtt üres a pohár, nincs étel, unatkozva várnak a pincérre. Innen már látszott a főtér, ahol egyszercsak rázendített egy bigband, legnagyobb meglepetésünkre ma is volt élő zene.  Ennek nagyon örültünk, viszont ez minimálisra csökkentette az esélyeinket, hogy az egyetlen helyen, ahol ételt is lehet venni, a Pizzériában hely is legyen. Elmentünk pénzért a Raiffeisen Bankba, visszafelé magyar turistákba botlottunk, majd egy hirtelen mozdulattal bevágódtunk egy megüresedett asztalhoz a pizzéria teraszán. A legtöbben csak borozgattak és hallgatták a zenét (beszélni aligha lehetett mellette, olyan hangos volt), ami mindenféle eredeti bigbend-re írt zene volt, de volt feldolgozás az Oroszlánkirály zenéjéből is, a végén pedig a Radetzky-marsch volt. Csúcs.

Mi pedig pizzát ettünk, nagyon finom volt, vékony, száraz tésztával és megfelelő feltétekkel. Nekem ízlett. Utána még benyomtunk egy tiramisut is, amit előzőleg a szomszéd asztalnál evett egy kislány mosolyogva. Hát, utána mi is jól voltunk, úgyhogy fizettünk és hazajöttünk. A kikötőben akkor kötöttek ki a bulihajók, sajnos a tüzijátékukról lemaradtunk, a fiatalok pedig nagy csoportban mentek hazafelé.

Itthon már nem nagyon volt már erőnk semmihez, a beszámolóba kétszer aludtam bele, úgyhogy ezt most reggel írom. Kicsit ugyan csúszunk ezáltal is, de Móni jóízűen alszik még, úgyhogy amúgy sem mennénk sehová.

Mai program sok jóval kecsegtet, 210 km autókázás, amelynek szüneteiben megnézzük a hallstatti sóbányát, a Gossausee feletti magaslatról vetünk egy pillantást a Dachstein-csoportra, majd Werfenben megnézzük az Eisriesenweltet. Ma sem pihenünk túl sokat, bár estére én nem tervezek programot, alvást viszont sokat.