2008-08-28 Hallstatt és Gosau (Werfen elnapolva)

A bringázás után újra sínen voltunk és előkaptuk a leghosszabb napot, mint tervet. Hallstatt és a sóbánya, Gosau és a Dachstein, valamint Werfen és az Eisriesenwelt volt betervezve, azonban már Hallstattból jövet láttuk, hogy nem lesz idő, csak egy programra. 

Így aztán Werfenről lemondtunk, és kiélveztük a két másikat. Gyönyörű helyeken jártunk.

Utazási adatok:

Megtett távolság:                           155.42 km

Teljes átlagsebesség:                    52.6 km/h
Átlagsebesség mozgásban:           55.0 km/h
Maximális sebesség:                      109 km/h

Mozgásidő:                                      2:49
Bruttó  teljes menetidő:                 12:20

Also, reggel elvarázsoltuk a házigazdánkat, Frau Pichlert a tegnapi bringatúránk útvonalával, elismerően nyilatkozott, tulajdonképpen megdícsért minket. Nos, ezzel az útravalóval vágtunk neki az útnak, a második komplex-napnak a kettőből. Az elsővel ugyebár elég rendesen felsültünk – már amennyiben azt nézzük, hogy az eredeti tervhez képest mit valósítottunk meg – , nem tudtuk, mi vár ránk ma. A házigazdánk égre-földre ajánlgatta nekünk a Dachstein közelében lévő jégbarlangot, illetve az Altaussee közelében lévő sóbányát, mert szerinte Werfen nem fog beleférni. Ezzel indultunk neki.

9:36-kor már úton voltunk, amikor a falu felé közelítve elsőbbséget adtunk két bátor récének, akit még három társa követett. A szűk úton szembejövő autós nem nagyon értette, miért állunk ott az út közepén, de mi jót mosolyogtunk a bátor szárnyasokon.

Egy óra tíz perc alatt értünk Hallstattba, eseménytelen utunk volt. A városban 4 parkoló van, a P1 a történelmi óváros felett, a P2 a Salzbergwerk-be vezető sikló alsó végállomásánál, a P3 már kifelé van a városból, a P4 pedig olyan messze, hogy a városba ingyenes shuttle busz visz. Még volt hely a P2-ben, úgyhogy oda parkoltunk végül, bár először kirongyoltunk a városból, mert nem vettük észre se a siklót, se a táblát.

A sikeres parkolás után megfigyelhettük a siklókat, ahogy elindul egy sínen egymással szemben, majd a középen épített kitérőn keresztül elmennek egymás mellett. Lélegzetelállító, gondoltuk akkor, de benne ülve még inkább az, ezt később megtudhattuk.

Megvettük a jegyeket, előttünk egy nyolcfős magyar család állt sorba, ők azonban nem akartak bemenni a bányába, láttak már ilyet Halleinben. Ők tudják. Mindegy, elindultunk felfelé a siklóval, hát, nagyon komoly. Ha sikerül elvonatkoztatni attól, hogy a szerkezet kicsit oldalirányba is rezeg a síneken, akkor végülis nyugodtan lehet gyönyörködni a tájban. Móninak ez nem igazán sikerült. Mindegy, így vagy úgy, felértünk rendben. Ezután következett egy kis séta, elértük a bejárat épületét, ahol megint magyarokba botlottunk, ők éppen végeztek, ránk köszöntek és jó bányázást kívántak.

Kellett negyed órát várnunk a következő csoport indulásáig, egész komoly csoport jött össze, addig nézelődtünk a szuvenírek környékén. Az első lépés a beöltözés, ruhatár. Minden látogató kap egy ruhát, hogy ne koszolja össze a ruháját. Voltak igen érdekes indulók, egy hölgy zöld kosztümben és hozzá illő színű topánkában, sokan a divatos szandálban vágtak neki a túrának, amihez zárt cipőt javasolnak. Mindegy.

Egy fiatal lány volt a vezető, kapásból felmérte a csoportot, németül, angolul, franciául és olaszul szólt a csoporthoz, gondolom, ez a négy nyelv lefedi a látogatók 99 százalékát. Mindenesetre le a kalappal. Szerencsére csak németek és angolul beszélők voltak, úgyhogy csak kétszer kellett mindent elmondania.

Végül elindultunkl. Felmásztunk a hegyre a felsőbb épülethez, a Christina-tárnához, ott kezdtünk. Besétáltunk a hegybe jócskán, majd amikor 85 méterrel a felszín alatt voltunk, elkezdődött a túra. Egy csúzdán kellett lecsúszni, ami egész rövid volt. Ilyet használtak a bányászok is állítólag. A csaj mondta, hogy ne fékezzen senki, nem hosszú a csúszda és van hely a kifutásra, úgyhogy nem kell fékezni. Egy öreg papa az elején besokallt az alján, letette a lábát. Persze ezzel annyi volt a baj, hogy a lába abban a pillanatban nullára fékezte, a teste viszont továbbment, úgyhogy dobott egy csőröst a csúszda alján. Persze a csaj rohant lefelé, de addigra a pacák is feltápászkodott. Nem volt túl humoros, de utána a csaj mindenkinek mondta, hogy ne fékezzen, nem kell… Tényleg nem kellett…

A csúszda után jött a prezentáció a sóról, az emberről. Érdekes volt. Aztán néhány tárló után jött a nagy csúszás, ahol már hosszabban lehet csúszni, mérik a sebességet, fotó is készül… Ott azért fékeztem, hogy ne gyorsuljak fel túlzottan, úgyhogy a traffipax-nál sikerült a bámulatos 12.2 km/h-s sebességgel elsuhanni. Vaku villant, fotó készült. Lent egy tévén meg is néztem.

Móni jött nagy gázzal, úgy tűnt, hogy kezdeti félelme a csúszdától, 25.5-nél kapta el a traffipax. A végén jött az idegenvezető, 36-tal. Majdnem a végén szállt le/el, úgy tűnt, neki is tetszett.

Itt következett a víz alatti tó, amiből nem sok látszott, kicsit másképp képzeltem, igazából egy sötét barlangot kell elképzelni, a víz sötét és a plafon tükröződik benne, ami olyan, mintha az alja lenne. Volt itt egy diavetítés, ami az ember és a só kapcsolatát mutatta be, ahogy tulajdonképpen az egész kiállítás.

A tó után jött a bányatechnika bemutatása, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen hogyan is bányásszák a sót. Az alagútban lefúrnak egy csövet egészen mélyre, majd elkezdik vízzel telenyomni. A víz feloldja a sós kőzetet, a sós víz felül marad, a kőzet pedig lesüllyed az aljára,így kialakul egy sós-vizes tartály a föld alatt, amit kiszivattyúznak és vezetéken elszállítják a sófinomítóba, ahol kivonják a tiszta sót a vízből. Így készül a só.

Régen ez másképp volt, anno a régi időkben magát a sókristályokat bányászták, aztán rájöttek erre a módszerre, azóta ezt finomítják. Egyébként annyi só van a hegy alatt, hogy nagyjából megbecsülni sem tudják, úgyhogy szép nyugodtan bányásszák a sót nap-mint-nap.

Ezután jött egy mozgó bábu, még a szája is mozgott, valamit magyarázott erős helyi akcentussal, majd jött egy film arról, hogy 1760-ban találtak egy holttestet a bányában, aki valószínüleg egy szerencsétlenül járt bronzkori bányász volt, a só által konzerválva, a helyiek eltemették, úgyhogy nem tudunk róla többet…

Nem maradt más hátra, mint a vonatozás kifelé, amit felvettem videóra. (Azóta sem tudom feltölteni a vimeo-ra…)

Ezután maradt a felmászás a főépülethez, ruhát leadtuk, a gyorshajtós képet megvehettük magunkról 5 €-ért, aztán mehettünk az ajándékboltba. Vettünk egy sólámpát, reméljük, itteni sóból van, nem kínai, meg vettünk még egy-két dolgot a szülőknek…

13:48 Irány lefelé, a sikló sima ügy, az aljánál találtunk egy üvegtigris-szerű büfét, egy idős házaspár üzemelteti, ettünk virslit mustárral és kenyérrel. Ebédnek tökéletes volt. Ezután elindultunk azzal, hogy megnézzük a várost a tó partján, bár a P1 tele volt. Viszont az alagútban volt egy másik parkoló, ahol max. egy órát lehetett parkolni, bár senki sem ellenőrizte. Így aztán onnan lesétáltunk a festői városmagba, gyönyörű volt. Sajnos az időnk nagyon szűkös volt, de azért láttunk valamit, negyven perc múlva már újra az autóban ültünk.

Innen siettünk Gosau-ba, aholis egy hegyi kirándulás várt ránk. Gosausee-ig vezet az út, melyet síberendezések szegélyeznek, nyári pihenőn vannak. Fel is értünk a tóhoz, kicsit kuplungszagú lett a vége, de azért megoldottuk. Megnéztük a tópartról a Dachstein-csoportot, ködbe burkolózott a teteje.

Utána a felvonóhoz mentünk, három utas volt a sofőrön kívül, Móni és az a Majré nevű meg én. Simán felértünk, bár a sofőr jobbra akart fordulni az oszlop után, de mondtuk neki, hogy menjen egyenesen. Felérve felsétáltunk magasabbra, bár a fél órára lévő csúcsot nem is terveztük elérni, mivel egy óránk volt az ötórás, utolsó előtti talfahrt-ig. Végül a Gablonzer-hütte teraszán kötöttünk ki, ittunk egy kávét, és közben elfújta a szél a felhőket és megmutatta magát nekünk a Dachstein. Talán két perc volt az egész, talán ez volt egész nap az egyetlen pillanat, és mi ott voltunk. Mázlink is volt végre.

17:00-kor jöttünk le a hegyről, az aznapi Werfen-Eisriesenwelt ugrott, a legtöbb ilyen múzeum-szerűség öt-fél öt körül zár, esélytelen lett volna. Elnapoltuk.

Hazafelé, miközben a traktorokat üldöztük a főúton, meg amikor el akart minket irányítani Gmunden felé a GPS, azon filóztunk, hogy hol együnk, végül a GPS által felkínált lehetőségeket elvetve a bringatúrán látott Gasthof Drachenwand mellett döntöttünk, ami a Mondsee-hez közeli St. Lorenz-ben van.

Az étterem überelegáns, egészen megdöbbentő. Végülis én egy grilltálat kértem, háromféle (marha, disznó, csirke) hússal, nem voltam annyira elájulva. Móni valami olyat evett, hogy csirkemell baconbe csavarva, tésztával. Nem volt túl drága, jóllakottan tértünk haza az élményekkel teli napról.

Werfent a salzburgi városnéző program elé iktattuk be, az interneten utánaolvastam, és azt írja, hogy 21%-os emelkedővel visz fel az út oda. Nos, ezt nem vállaljuk be, hanem megpróbáljuk a werfeni Bahnhoftól induló buszt megtalálni és igénybe venni. Spórolunk a kuplunggal. Ha valami miatt nem sikerül a buszt elérni 10.20-kor, akkor húzunk Salzburgba. Ha sikerül, akkor egy délutáni menü lesz a salzburgi városnézés, ami elég kompakt megoldás, de ennyire futja, nem akarunk lemondani a jégbarlangról.

2008-08-28 Hallstatt és Gosau (Werfen elnapolva)” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: Mi történt 2008-ban? 2. rész | AZso.hu 2.0

Hozzászólások lezárva.