Boszniai benyomások #2

A második napon a fizikai aktivitásoknak szenteltük időnket. Egy gyalogtúra keretében időztünk Bosznia-Hercegovina legújabbkori történetének pozitívabbnak tekinthető eseményei helyszínén. Ez az esemény az 1984-ben megrendezett Téli Olimpia volt.

Szívás

Szívás

Mi pedig azt hittük, hogy valami pozitívat fogunk látni. A nap végére rá kellett jönnünk, hogy újabb helyszínét tekintettük meg a háborúnak. Még több szomorúság és emléke rengeteg szenvedésnek.

Azt előre kell bocsájtanom, hogy még sosem jártam semmilyen korábbi téli vagy nyári olimpia helyszínén, így nem tudom, hogy a világ más részein milyen állapotban vannak az ilyen létesítmények, de abban majdnem biztos vagyok, hogy nem ilyenben.

24 évvel az olimpia után jártunk ott, 13 évvel egy iszonyatos polgárháború után. Az alábbi videóban láthatóak a téli olimpia külső helyszínei, amelyek közül mi a síversenyek helyszínén, a Bjelasnica-hegyen jártunk, elmentünk a romba döntött olimpiai falu mellett, majd az Igman, Malo Polje elnevezésű helyen lévő síugró-komplexum romjait tekintettük meg. Az alábbi videóban láthatóak ezek a helyszínek (és a többi helyszín is) (spanyol nyelvű videó angol felirattal):

Nos, Bjelasnica a hegy neve, 2067 m magasan van a csúcsa. Buszunkkal a pályaszállások melletti hatalmas kietlen helyen álltunk meg, majd előkerültek a túravezetők is. A hegyet hideg köd borította, ami nem ritka errefelé még júniusban sem. Az éghajlat sajátos ezek között a magas hegyek között. Bár délebbre fekszik, mint Magyarország, a nyár rövid és hűvös, a tél viszont igen kemény. Szóval, 1270 méteren szemeztünk a heggyel és az azt beborító köddel, a legjobban az zavart, hogy senki nem tudta, mi lesz a napi program. A felvonóval szemközt tömött sorban szállodaszerű épületek helyezkedtek el, igazi pályaszállások az amúgy nagyjából a világvégén lévő sípályák mellé…

A budapesti Libegőhöz hasonlító, csak három személyes felvonóval végülis felvonóztattak minket 1640 méterre, majd egy csoportkép után következett egy masszív hegyi túra, ahol a társaság olyan tempóban indult meg, hogy a Happybike-on edződött lemaradási hányadosomat messze elsöpörte. Két fotó és már el is tűntek a ködben. Kész.

Feljutottunk egy helyre, ahol egy lentről jövő (és talán felfelé menő) drótkötélpálya gépházának maradványai voltak. Azt nem tudom, hogy ennek ilyen katasztrófális állapotát magyarázza-e szimplán a pénzhiány, de háborús célpontnak nézni egy sportlétesítményt elég nehéz. Ez a térképen alighanem 1870 méterrel jelölt felvonó felső pontja körül lehet.

Mindenesetre a gépház maradványai mellett egy mini-hütte volt. Mellette várt egy terepjáró, a vezetőink. Egy forró teára vendégeik voltunk. A hütte farönkökből épült. A modern építészet jegyében közöttük, illetve valamennyi résen vastagon kikandikált a száradás közben kitágult és kibuggyant purhab. Néhányan itt végrendelkeztek, míg a többiek felmentünk egy kicsit feljebb lévő hófolthoz, ahol jól elbohóckodtunk. A hegy tetején hirtelen térerő is lett, úgyhogy többen felvették a biznisz(vo)men testhelyzetet (egyik kézben Blackberry, mono-headset a fülben, másik kézzel hadonászik és mindezt menet közben).

Hölgykoszorúban. Háttérben a meglátogatott hófolt.

Innen indult a vidámság, gyk. lementünk a hegyről a sípályán. Még jó, hogy lehetett olvasni, hogy az országban sok helyen vannak taposóaknák a földben, mi meg ott tapicskoltunk szépen a sípályán, ami egyébként messze nem akkora élmény, mint síelni rajta, ugyanis nagyrészt kerek, mozgó kövek borítják. Egy jó dh-kerékpárral biztos nagy élmény lett volna lejönni/túlélni. A végrendelkezőket a terepjáró vitte le, na abban sem volt köszönet.

Szóval, letereltek minket a hegyről. A végére már gömbölyű volt a talpam.

A helyszín egyébként meglehetősen zord volt, a vezetőink sem voltak túl szívélyesek, összességében elmondható, hogy tették a dolgukat, de nagyon nem hallottak meg a vendégszeretetről. Azon is sokat filóztunk, hogy a sípályák működnek-e télen, szoktak-e vendégek lenni egyáltalán (hiszen a felső felvonók állapotából ítélve azok még nem működtek).

Sífelvonó

Nos, az interneten fellelhető videók alapján elmondhatjuk, hogy a létesítmények ma már működnek és egészen sokáig van egészen jó hó a sípályákon. Nagyon érdekes, hogy Magyarországon szinte ismeretlen ez a sírégió, bár a jómúltkor volt egy cikk róla az Origo.hu-n. Bosznia alapvetően nem drága, bár a sípályák hossza, száma alighanem nem nyugati színvonalú. Ugyancsak gond a közlekedés; míg az ausztriai sípályákat 4-5 óra kellemes utazással el lehet érni, a boszniai sírégió 8-10-12 órányira van…

Szóval, megtekintettük a Bjelasnica hegyet, a sípályát és mentünk tovább. Nem túl messze elmentünk az egyik szétlőtt és elhagyott olimpiai falu mellett, borzalmas látvány. Hamarosan megérkeztünk Malo Poljére, ahol kiszállva egy igencsak meredek hegyoldal fogadott miket két síugrósánc romjaival.

Hatalmasak. És onnan emberek leugranak? Hülyék! – ezek a gondolatok kavarogtak a fejünkben…

A létesítmény aljánál egy érdekes, betonból készült kompozíció található, a bajnokok fala, ahol az érmeket átadták 1984-ben.  Sajnos ezt az idegenvezetőnk nem említette, így csak utólag derült ki számomra. Ráadásul közvetlenül a dobogó elé egy büfét építettek (ami egyébként zárva volt), szóval egy az alábbi, rossz szögből készült fotót tudom átnyújtani. A bajnokok fala egyébként szemben áll a sánccal és a nézők ráláthattak.

A bajnokok fala

A bajnokok fala

A háborúban a bajnokok fala sokkal szomorúbb dolgok helyszíne volt, egészen konkrétan kivégzéseket folytattak itt le. Nincs mit szépíteni ezen.

A hely maga is egy borzalmas vidék volt, ugyanis a létesítményből az egész környéket belátni, a völgy másik oldalán kanyargó utat és a rajta közlekedő autókat. Ezért a harcoló felek mesterlövészei befészkelték magukat oda és távolról lőtték le az úton közlekedőket. Ennek az lett a következménye, hogy az ENSZ békefenntartói, az UNPROFOR katonái megszállták a sáncot és ott állomásoztak. Erről tanúskodik az épületre festett hatalmas “UN” felirat. A másik egy felirat az egyik torony lábán, amit lefelé vettünk észre, erről majd később.

Felmásztunk a síugró sáncra, hatalmas létesítmény. A tévében egyáltalán nem érzékelni, mekkora valójában. Pedig nagy. És mi még a kisebbik, 90 méteresre másztunk fel, a másikra (120m) csak mentek át, néhány fotó is készült.  Akkor jövünk rá, hogy mekkora is ez, ha belegondolunk, hogy 30 méter egy tízemeletes ház magassága…

Síugró komplexum

Síugró komplexum

Az egész létesítmény iszonyatos állapotban van. Tényleg nem tudom, hogy más országokban mi a sorsa az olimpiai létesítményeknek, de inkább képzelném azt, hogy törődnek vele, karban tartják.

Persze egy olyan országban, ahol az emberek évekig egymást gyilkolászták, okafogyottá válnak azok a magasztos eszmék például, amit ez az olimpiai odavitt. A testvériség, a fair play, a népek közötti barátság  – meg hasonlók. Marad a gyilkolás, a terror, a túlélésért való küzdelem. Borzalmas.

Kilátás a nagyobbik sánc tetejéről. Jobbra a kisebbik sánc látszik.

Michel felmászott a nagyobbik sáncra, őszintén szólva az erdő sűrűjét meglátva én úgy döntöttem, hogy azt kihagyom, de így utólag persze megbántam. Jól látszik a sánc vonalát meghosszabbítva a bajnokok fala (illetve az azt eltakaró büfé) és a buszunk. Tényleg ilyen picinek tűnt. Porszemnyi.

Mondjuk teljesen nem volt elhagyott a környék, a lenti egyik épületben egy ratrack állt, éppen szerelgették hárman, a fű is le volt végülis vágva, és a sífelvonó is jó állapotban lévőnek tűnt. Csak valahogy ezekkel a hatalmas betonszörnyekkel nem tudtak mit kezdeni?

Lefelé a lépcsőházon keresztül a sánc mellett futó lépcsőkön mentünk, a torony egyik betonlábán találtam egy mementót, ami szerintem a legkegyetlenebb fotója lett ennek a napnak, az ott állomásozó ENSZ-katonák kézjegyét. Íme:

A békéért harcoltunk

"A békéért harcoltunk"

Mindannyian csendesen ültünk vissza a buszba. Elfáradtunk és éhesek voltunk. Egy közeli étteremben ettünk (sajnos már nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy rengeteg pisztráng úszott a nevelőmedencékben és nekünk ízetlen tyúkhúst szolgáltak fel, mert féltek, hogy sokan nem szeretnék a pisztrángot. Pedighát annál nincs jobb, mint a neveldéhez tartozó étteremben friss pisztrángot enni. Itt is bepróbálkoztak a trufahijia nevű desszerttel, ami főtt alma egyben, dióval töltve (azért néha a dióhéj is belekeveredett véletlenül) és tejszínhabbal a tetején. Ez egy igazi boszniai étel.

Innen az utunk eseménytelenül telt Konjic felé. Átkeltünk az Ivan hegy alatti alagúton át Hercegovinába, ahol az éghajlat sokkal inkább mediterrán.  A folytatásban a Neretva folyó kapja a főszerepet, hiszen egyrészt fogunk rajta csónakázni, majd megnézzük Mostart, a Neretva mentén fekvő legnagyobb várost…

Valamennyi kép megtekinthető az alábbi diavetítésben: