Ködös reggelre ébredtünk Puchberg am Schneebergben, a Pension Triebl-ben. A sűrű tejföl beborította a völgyet, de fénylett felülről, úgyhogy esélyes volt, hogy a Nap sugaraitól elég hamar feloszlik. Így is lett, nyolc után verőfényes időjárás volt, amikor lementünk reggelizni.

Némiképp meglepett, hogy a reggeli a szokásos adagolt helyett svédasztalos volt. Ugyanazokból az alkotóelemekből állt, mint amihez már hozzászoktunk, de egy nagy asztalra volt kipakolva. Mivel a reggelizők eloszlottak időben, és a teltháztól is elég messze voltunk, ezért nem volt se tolakodás, se várakozás.

Ahogy illik, két-három-féle zsemle, péksütemény volt, kenyér, felvágottak, sajtok, vaj, stb. Ezenkívül az elmaradhatatlan lekvár. Inni kérhettünk előre kávét vagy teát, de a szállodákat idéző kancsóban narancslevet is ihattunk a kávén kívül. Szuperbőséges volt a reggeli, utána szinte kigurultunk az étkezőből, ahol egyébként példásan el volt választva a nemdohányzó rész, és a nagyobb rész volt az, két kis asztal árválkodott kívül, az volt a dohányzó szekció. Mert megérdemlik.

A reggeli közben hallottuk a felfelé induló fogaskerekűt, ott ment el a panzió mögött, úgyhogy felmentünk a szobába és kinéztünk az épületen körbefutó erkélyre, ahonnan jó kilátás nyúlt a Schneeberg déli szélére és a vonat is látszott. Meg is vártuk, levideóztuk.

Utána még volt egy kis idő, úgyhogy kimentünk az utcára a fényképezőgéppel, mert akartam néhány reggeli fotót a Schneebergről, ahogy zavartalanul süti a Nap. Felmentünk a középkori malom felé, amit egyébként helyi vállalkozók adományaiból újítottak fel, onnan szép kilátás nyúlt a mezőre és a hegyre. Készült néhány fotó, itt tudatosult bennem, hogy a fő programra egy 76%-os töltöttségű akksival vágunk neki. Sokáig az összes szarvasmarha a fenekét mutatta nekünk, sz@rtak ránk magyarul, de aztán ketten közelebb mentek egymáshoz és az egyik megkérte a másikat, hogy vakarná már meg a nyakát, ahol nem éri el! Ebből lett az alábbi magashegyi idill… 😉

Szóval, lefotóztuk a hegyet, összepakoltunk. A gondot az jelentette, hogy nem tudtuk, pontosan mire készüljünk odafenn.Napokkal korábban, amikor esős idő volt, a tíz fokos időjárás volt az átlagos, az pedig kicsit kevés ahhoz, hogy több órát eltöltsünk benne meleg ruházat nélkül. Most viszont lent már 25 fok volt, fent pedig ki tudja?

Így aztán én úgy döntöttem, elég lesz tartaléknak egy vékonyabb polár, míg Móni nem kockáztatott, és a bélelt kabátja mellett választott. Ezzel a döntéssel – így utólag már tudjuk – valószínűleg ő volt az egyetlen télikabátos ember a Schneebergen aznap, de az is lehet, hogy egész augusztus hónapban.

Persze így utólag már okos vagyok én is, de már a vasútállomáson is nyilvánvaló volt, hogy felesleges lesz a kabát, de még a polár is. A vonathoz bevezető kapuknál (a jegyen volt a vonalkód, teccikérteni?) a képernyő 15-16 fokot mutatott a fenti végállomásra, az pedig egy kis napsütéssel már kényelmes és elviselhető.

Szóval, beálltunk a sorba, Móni vett még valami szuvenírt, aztán beengedtek minket a vonathoz. Felszálltunk. A vonat meglehetősen spórolós, csak ülőhely van rajta, de három felnőtt kizárt, hogy elférjen egymás mellett a háromszemélyes padon, pedig muszáj, mert az utolsó darabig eladják a jegyeket…

Mindegy, nekünk megvolt az ülőhelyünk, a többi engem nem nagyon érdekelt. Furcsa, mert a másik vonatban normális méretű ülések vannak…

A vonatút érdekessége az egyik megállóban VOKA (ejtsd: foka) Galéria, amely az azonos nevű festő saját kiállítóterme. VOKA-ról annyit lehet tudni, hogy egyrészt minden Schneebergbahn-os kiadványban benne van, ő festette a hegyen lévő végállomás egyik falát borító freskószerű képet, illetve hogy ő az ún. spontán-realizmus nevű festészeti stílus feltalálója (és gondolom, egyetlen gyakorlója is). Képei életképek, mai emberekkel, mai történetekkel. Mintha festett fényképek lennének. A megálló a galéria mellett van és külön megemlítik a vonaton is.

Szóval, következett ötven perc vonatozás, illetve kicsit kevesebb, ugyanis a vonat felfelé megáll a Baumgartner nevű állomáson, ahol frissen sült lekváros (esetleg vaníliás) buktát lehet kapni 2,5 ojróért. A bukta friss, a vonat menetrendje egzakt, úgyhogy addigra elkészül, mire a vonat felér. Sor van, hiszen a vonat 150 embert hoz fel és mindenki akar ilyet enni, ennek ellenére nincs tolakodás és 5 perc alatt kiszolgálják az egész vonatot. Hmm, korrekt kis logisztika egy olyan helyen, ahová még az ivóvizet is vonattal viszik fel…

Szóval, amíg Móni megvette a buktákat én fotóztam. Ez a megálló nem véletlenül van ott, ahol van, ugyanis innen szép kilátás nyílik a hegyre, amelyre felmegyünk, látszik az Elisabethkicherl és az egyik alagút is. Itt kezd el felkapaszkodni a fogaskerekű a meredek Schneebergre, elhagyva a Hengst oldalát.

Szóval, visszaszállva innen maxi teljesítménnyel dolgozik a mozdony felfelé, nagy tempóban fogyasztja a szintet. Az egyik kanyarban, még az alagutak előtt szép kilátás nyílik a szomszédos Rax vonulataira. A vonat áthalad két alagúton is, amelyeknek érdekessége (számomra, síkvidéki proli számára), hogy ajtajuk van. Télen bezárják az ajtókat, a vonat ugyanis csak tavasztól őszig jár, ezzel is védik az infrastruktúrát a természet pusztító erőitől.

A vonatról még annyit érdemes elmondani, hogy minden megállóban három nyelven (németül, angolul és magyarul) szól a tájékoztatás. A vonat végében lévő monitoron folyamatosan nyomon követhető az időjárás (a hegyen és a völgyben egyaránt), illetve folyamatosan fut egy ismertető a vasútvonal adatairól, történetéről, a megállók látnivalóiról és mindenről, ami érdekes lehet. Ez az ismertető német nyelvű.

Felérve beszereztük a már szinte kötelező hűtőmágnest, majd elindultunk. Megcsodáltuk a Hotel Hochschneeberg előtti teraszról a kilátást (kicsivel korábban még lentről néztünk oda felfelé), majd elindultunk a gyalogúton. Az Elisabethkicherl felújítás miatt ugyan zárva van, sőt a közelébe menni is tilos, de úgy tűnik, ez senkit sem érdekelt, mindenki odament a teraszára nézelődni, fotózni, gyönyörködni a kilátásban – mi is így tettünk.

Ezután már tényleg a gyalogtúra következett, ami egy (hazai szakszóval ) dózerúton vezet, nem igényel semmilyen extra túrafelszerelést vagy tudást. Gyerekek és idősek is kényelmesen tudják teljesíteni. Egészen a csúcsra vezető út elejéig (ami a tehénistállóknál van kb.) egy olyan túrának mondanám, mint mondjuk felmenni a János-hegyi libegőtől a kilátóig, onnan meg vissza a Normafához. De lehet, hogy még annyi sincs. Az utat néhol mozgó kövek borítják, azokat érdemes kikerülni.

A gerinc után meglátjuk a csúcsot, illetve a Fischerhüttét, amely szintén a csúcsot magában foglaló masszívumon van, 200-250 méterrel a plató felett. Ennyi az érdemi szintkülönbség, amit le kell küzdeni innen már csak .  A falu 577 méteréről indulva kicsit több lenne, 1500 méter, persze kicsit lehet csalni ott is a libegővel, de mi ezt nem próbáltuk ki.

Láttunk viszont 9 óra körül két futót szembefutni az úton, velük találkoztunk a Baumgartnernél, illetve a Damböckhausnál is, úgyhogy el lehet mondani, hogy aki jó kondiban van, az futva felér a Damböckhaushoz annyi idő alatt, mint a vonatozó turista.

A Damböckhaus egyébként a plató közepén lévő mélyedésben lévő menedékház, leginkább egy nagy étterem, ahol otthoni emlékek elevenedtek fel. A gödi csárdában működő rendszerre emlékeztető hívót működtetnek itt is. Gödön ugyebár a delikvens kap egy sorszámot, majd az étel elkészültével a száma világít a táblán és nyomják a csengőt. Itt a sorszámot egy hangosbemondón mondják be, és lehet érte menni.

Tele volt a terasz, látszólag sokan választották ezt a helyet úticéljuknak egy korai ebédhez.

A tehéncsorda és istállója mellett elhaladva csaptunk bele a lecsóba, ahol elkezdett emelkedni a terep. Itt több kitaposott nyom volt. Volt az út, amely kanyarog, hogy valamilyen széles, lapos, négykerék-meghajtású járművel is fel lehessen jutni a menedékházba, de voltak alternatív útvonalak, amelyek a füves hegyoldalban kényelmesebb, kőmentes útvonalat kínáltak, vagy nyílegyenesen vezettek fel a csúcsra. Néhány kanyar után mi is letértünk az útról, ahol egyre nagyobb és egy több mozgó kő volt, helyette a gyeppel borított, szinte lépcsősre taposott füves hegyoldalban baktattunk felfelé. Mondjuk volt néhány holtpontom, tisztán látszik, hogy az edzettségem sokévi mélypontot ért el, de nincs megállás, lassan, de biztosan feljutottam.

Az utolsó kanyar után már egy karnyújtásnyira volt csak a 2049 méter magasan lévőFischerhütte, úgyhogy onnan már könnyen ment. Bementünk a házba, vettünk egy sört meg egy kávét és kiültünk a meredély szélére ebédelni. Ahogy ezen a videón is látszik (durván a 21. másodperctől), elidőztünk ott egy darabig, hiszen itt kényelmesen gyönyörködhettünk a táj szépségében. Próbáltuk kitalálni, hogy a távolban látszik-e Sopron, és közben császárzsemlét ettünk cabanossival és osztrák mustárral.

Amikor már regenerálódtunk, elindultunk felfelé. Először a Császárkőhöz mentünk, ahonnan a legjobb kilátás nyílik Puchbergre és a völgyekre a mélyben (itt egy nagy fehér épületről azt hittük, hogy Fraknó, de aztán a fotó alapján megállapítottuk, hogy ez valami más lehet), majd elindultunk a csúcsra, amely még 30 méterre volt felfelé (mintha egy tízemeletes ház mellett állnánk), pedig nem is tűnt annyinak. Mindegy, felmentünk a csúcsra, ahol jó sokan voltak, csináltunk egy fotót, majd elindultunk lefelé a másik úton.

Ez az istállóig vezetett szinte nyílegyenesen lefelé, ennek megfelelően a tetején kellőképpen meredek volt és nagy tempóban vesztettük a magasságot, majd leérve a plató feletti gerincen közelítettünk az elágazáshoz. Ez az út lefelé sokkal nagyobb figyelmet igényelt, komolyan végig kellett taktikázni a következő 15-20 lépést, ha az ember nem akart csapdába esni. Ezzel együtt, ez sem igényel komolyabb hegymászó-technikát, csak menni kell.

Nem mondom, hogy nem jött volna jól a nordic-walking bot, de otthon hagytuk, úgyhogy ezzel ez a kérdés el is dőlt.

Erről az útról a vége előtt letértünk, ugyanis a tehéncsorda a felfelé vezető úton és környékén legelt, úgyhogy akartunk egy közelebbi fotót. Ezért átvágtunk keresztbe a mezőn, és azon az úton, ahol felfelé mentünk, kereszteztük a tehéncsordát. Mónival készült is néhány bátor fotó, persze a biztonsági előírásokat (“meg ne fogd a tehén farkát”) betartva.

Utunk innen már mondhatni eseménytelenül telt, figyeltük az órát, mivel 16:30-ra megvolt a jegyünk. Kicsit furcsálltuk, hogy hová megy mindenki a másik irányba, amikor azt hittünk, hogy a mi vonatunk az utolsó, de aztán kiderült, hogy rosszul emlékeztünk, mert 19:30-ig van vonat.

A vonathoz visszatérve teljesen beborította a hegyet a felhő, úgyhogy ugyanazt játszotta, mint előző nap, elbújt délutánra. Ezért is furcsálltam, hogy hová igyekszik annyi embert a felhőben. Reggel sokkal jobb volt a kilátás.

Jött a vonat, felszálltunk. Lefelé eseménytelenül telt az utunk a teli vonaton. A szállásra visszasétálva hosszasan zuhanyoztunk, aztán elindultunk vacsorázni. Egy közeli panziót néztünk ki, amelyiknek van melegkonyhája, de mivel a mi vendéglátónk is ezt ajánlotta, nyugodtan vágtunk neki a rövid sétának.

Végülis Wiener Schnitzelt ettünk salátával, petrezselymes burgonyával. Fagyikehely is beugrott. Puntigames sört ittam, Móni Almdudlerezett. Ha Puchbergben jót akarsz enni, ajánlom a Gasthof Schmirl-t.

Éppen kijöttünk a fogadóból, amikor meghallottuk a vonat füttyét, úgyhogy némiképp agyament vágtázásba kezdtünk teli hassal, hogy elérjük az utcának azt a szakaszát, ahol a vonat közvetlenül az út mellett megy. Fotóztunk, videóztunk, aztán visszamentünk a szállásra.

Nem nagyon kellett altatni…