Mindennapi történet a bürokrácia legszebb pillanataival. Tanulság az nincs, de olvasni jó. A cím nem helyes, csak valahonnan ismerősen cseng, talán valami régi filmből, vagy valamilyen rokonok által gyakran emlegetett szófordulat, nem tudom. Az igazi cím azonban az kellene legyen: Nagyanyám, Mihály Faterom vett egy autót (fotó nincs róla egyelőre). Mivel maga ki nem állhatja a bürokrácia bugyrait, próbálta magát távol tartani tőle, több-kevesebb sikerrel. A távolságtartásnak az az átka, hogy az esetlegesen felmerülő hibákkal szemben az ember csak tehetetlen dühöt érez, amitől előbb-utóbb csak infarktust kaphat. Ezért én magam azt vallom, személyes jelenlétünkkel és a hibák könyörtelen feltárásával kell végső csapást mérni a bürokráciára. Néha sikerül. Szóval, a sztori. Az átírást az eladók intézték, igazán rendes volt tőlük , le a kalappal. Megmozgatták helyi kapcsolataikat és flottul mentek a dolgok. Az átírás kapcsán fény derült rá, hogy az autó forgalmijában nem teljesen ugyanaz a motorszám szerepel, mint a nyilvántartásban (ezt valahogy az eredetiségvizsgálat sem derítette ki (arról nem is beszélve, hogy a motorszámot hosszas keresés után mind a mai napig nem sikerült megtalálni). Végülis ez nem igazi gond, kijavították, most jó. Az átírás izgalmain túlesve már csak a kicsit később érkező törzskönyvre vártunk, hogy lezáruljon a folyamat. A törzskönyv postán érkezik, csak a címzett veheti át személyesen. Nagyon komoly. Aztán amikor az ember előhúzza a borítékból, és azt látja, hogy anyja születési neve: Czinege Mihály (helyesen: Mária), akkor azért megborul a vérképe és elborítja az agyát a szar az adrenalin. Hatezer forintért sikerült a Magyar Köztársaságnak kiállítania egy hibás dokumentumot. Semmi gond, reklamáció. Persze ilyenkor érdemes az embernek valamilyen erős kedélyjavítóval készülnie, amikor nekivág, vagy dupla adag vérnyomás-csökkentővel, ha mondjuk mutterom megy intézkedni. Helyszín: A főváros egyik jeles kerületének okmány-irodája. Első csapás, kitámadás. Az okmányiroda dolgozója keményen lecseszi leszólja muttert, hogy miért nem az érintett jött személyesen intézkedni. Lol. Re. Mutterom odaveti, hogy mellesleg, hogy lehet ilyen nyilvánvalóan hibás dokumentumot kiállítani. Jobbszárny előre Másik ügyintéző (ketten vannak, egyik írni tud, a másik olvasni, de mindketten úgy beszélnek az adófizetővel, mintha a seggükből húzták volna ki) megállapítja, hogy 1994 (!) óta így szerepelnek az adatok a nyilvántartásban, mert akkor járt le a személyije, és akkor valaki elírta az adatait (valaki, nyilván az, aki a személyit kitöltötte). Balszárny bekerít és lesújt Ezek után lecseszik mutteromat, hogy miért nem cseréltette már ki az igazolványát, akkor régen kiderült volna. Mutterom az utolsó szó jogán megjegyzi, hogy korlátlan a személyije, tehát már sosem fog lejárni, azaz érvényes marad, amíg él… Utána felteszi a kendőt és a kivégzőosztag elé áll. Mivel az eset nem nyilvánvaló, nincs mit tenni, szerezni kell egy anyakönyvi kivonatot. Mivel ez Karcagról lenne esedékes, a véres csata némi (hangtalan) anyázással végetér. Mutterom hazarongyol, kiforgatja az iratokat, talál egy réges-régi fénymásolt anyakönyvi kivonatot, visszagaloppozik a csatatérre. Ügyintéző természetesen nem bírja ki, hogy ne szóljon be, végülis lényegtelen mit mond (mi van, kiderült, hogy nem is mihály, hanem béla? vagy hasonló), ezen a ponton már nálam is betelne a pohár, hívnám a főnöküket. Aztán eltűnnek, nyilván felhívják a karcagi anyakönyvi hivatalt (ehhez minek kellett egy kivonat, nem tudom), és nagy kegyesen megállapítják, hogy tényleg nem mihály. Zárszóként még beszól az egyik büdös banya, hogy “ezt csak az érintett veheti át a postán személyesen ám”, de itt már a modat végére a torkán akadna a magnum csöve, akármennyire is igaza van… Persze mutterom nem ilyen vehemens, az ügyet elintézte, neki ennyi elég. A két büdös banya meg tovább ‘dolgozik’ az adófizetők bokros teendőit intézve, készségesen és udvariasan. Magyarország, 2006.