HBSE Bicajtúra – Gázló-bejárás Pünkösdkor – 2.nap

A második nap reggelén köszöntöttük Évát, majd reggeliztünk. Roobiék késve indultak, mert a 43-as kilométertől fordultak vissza Roobi cipőjéért. Pesten esett, azonban a mi részünkön jónak tűnt az idő. Erikáék lemondták, pedig… NetuddMckey fél tízkor érkezett, Roobiék végül tíz körül. Gyors készülődés után fel tizenegy után tudtunk elindulni. Csoportkép a kert végében és már mentünk is… Bakonybélre beérve egy tuti rövidítést csináltunk, így az aszfaltos út első két kilométerét simán levágtuk. Ez nagyon kedvemre való húzás volt, hiszen ez két kilcsi emelkedő száz méter lejtőre lett cserélve. Pöpec! Mónival beálltunk a szokásos tempóra, az út már ismerős, az aszfaltra festett jelölések segítenek túllenni a 9 7 kilométer eseménytelen emelkedőn. A többiek megvárnak, és megyünk is tovább. Némi hullámvasút következik Vinyéig, a festői völgy előtt, amelyben az út vezet, a többiek elindulnak balra fel, hogy megkeressék a Likas-követ, de ez a kitérő egy lyukas garast sem ér, mert nem lelik. Én kitartok a Gázló-útvonal mellett, hiszen ez egy Gázló bejárás végülis, nem egy “Ismerjük-meg-a-Bakony-nevezetességeit” túra, úgyhogy ezt szóvá is tettem. Mónival legurultunk a Vinye előtti völgybe, ahol gyönyörű helyek vannak. Mivel Móni még sosem járt erre, szépen lassan mentünk és nézelődtünk. A Pokol csárda udvarán vártuk a többieket, akik jócskán késve érkeztek és megállpították, hogy nekik jó volt, de nekem is, hogy nem velük mentem. Ebben maradtunk. A csapat fele beült a kellemes klímájú étterembe, a többiek kint fagyoskodtak. Magunk részéről ettünk egy gulyáslevest (hogy ez hajtott-e meg végül, azt nem tudom), palacsintát. Kaja és büfi után bevetettük magunkat a Cuha-patakba, illetve annak völgyébe. Az első gázló rögtön ott van a völgy elején (már ha az alját az elejének tekintjük), a hatalmas víz látványa és a gázló maga többeknek komoly dillemát okozott. NetuddMckey szerint a gázlóba ésszel kell belemenni és gyorsan kell kijönni… Ha jól emlékszem… Szóval, az első gázlónál van egy keskeny kis híd, amin én gyorsan átszaladtam, hogy fotózhassam a többieket. Éva ebbe az első gázlóba feküdt bele, sajnos nem számítottam rá, másrészt a fényképezőgép nem tud olyan gyorsan újratölteni… Így esett, hogy ezt sem tudtam megörökíteni… Móninak és Veronikának okozott némi fejtörést az gázló, az elsőnél átjöttek a hídon. A másodiknál két lehetőség volt, vagy átmennek rajta, vagy megpróbálnak valahogy száraz lábbal átkelni a megáradt patakon. Móni bevállalta és átment, Veronika pedig mozgásszínházat játszott a patakban, szerintem végül vizesebb lett, mintha simán átment volna… Utána viszont már mindenki bevállalta a gázlókat. Volt még egy esés, Szabinka talált telibe egy követ a mederben, amitől megállt a bicaj alatta, a Janka-gázlónál pedig Joe lendülete fogyott el és állt meg a közepén. Sajnos elég borús idő volt, a fák alatt nem túl ideális fényviszonyok mellett egy tetűlassú géppel, nem mindenkit sikerült megörökítenem… A második gázló, a legnagyobb, a Janka-gázló. Mi neveztük így el, egészen pontosan NetuddMckey, miután tavaly voltak erre túrázni a családjával, és a felesége a lányával a gyerekülésben beleborult ebbe a nem túl széles, erős sodrású, meredek utakkal rendelkező gázlóba. Akkor is sok víz volt benne, a gyerek teljesen elázott… Ezért a névadás. A Janka-gázló határozottan mindenkiből kihozta a lelke legsötétebb bugyraiban rejtőző sötét valóját. Az óvatosabbak lassan jöttek és jól összevizeztek a lábukat és a mellkasukat, a vadabbak nagy lendülettel jöttek és szinte alig lettek vizesek (de akkor is inkább a hátuk). Az erről a részről készült fényképek a hétvége legjobb képei. A Gázlók után némi hepe-hupa és emelkedő után kijutottunk a Keskeny dűlőre, ami leginkább tükörsima volt, bár masszív vízfolyás nyomaival, a szél simára szárította és nem volt sáros. Jó volt, mert poros sem volt. Felmentünk rajta simán, aztán a másik oldalon le Borzavárba. Onnan együtt gurult a csapat Porvára, majd átvágtuk magunkat a falu végén található majális búcsú kirakodóvásár tömegen. A falu határában elkezdett esni az eső, előkerültek az esőkabátok, de mire beértünk a fák közé, megint nem esett. Széépalmapuszta előtt kettévált a csapat, Tivadarral, Joe-val és Mónival felmentünk az aszfaltra, ami a hármas elágazáshoz vezet, míg a többiek elmentek az arborétumhoz, majd onnan a kék turistajelzésen az elágazáshoz. Chiiko ezen az úton merült el először a mocsárban vétlen, később azonban visszamentek bohóckodni direkt… Ott is készült egy-két érdekes fotó és videó. Roobi szerint az a kék jelzés olyan pöpec romantikus volt, hogy begerjedt nyugdíjas párocskák sétálgathatnának rajta egész évben… De ma épp egy sem járt arra, gondolom, be kellett olajozniuk a csípőprotézisüket a sok eső miatt… 😦 Innen az út már az ismert útvonalon haladt, lementünk a 2000-es jelig, ahol még a vállalkozó szelleműek tarthattak egy bicajmosást, majd feltoltuk a levágáson és mentünk aszfalton hazafelé. Somhegynél utolértem Roobit, akivel így kettecskén tekertünk. Közben megjött a hangja a bicajomnak is, ahátsó keréknél valami nagyon furcsa hangokat adott… Végül az utolsó lejtőn felgyorsultam ötven fölé, megelőztem Roobit, és Mónit is, aki elé két kis nyuszi jött ki az útra, majd amikor meglátták, megijedtek és elszaladtak. A zuhanynál volt némi sorállás, mert a férfizuhanyzóban elfogyott a víznyomás, de kivártuk a sorunkat és a női zuhanyzóban zuhanyoztunk… 😉 A vacsi érdekes volt, a Roobi által előkészített húsokat és zöldségeket GabeR irányításával egy tárcsás boronából átalakított sütőedényben készítette el nagyon ízletesen. Vacsi után indult némi fékezett habzású banzáj, ami megint kockapókerezésbe torkollott, bár mintha a hangerő nagyobb lett volna. Hiába a bor jót tesz a hangszálaknak (is). A bulizást kihagyva is éjfélre sikerült nyugovóra térni, nem kellett altatni. A túra adatait nem tudom, mert az órám garantáltan rosszul mér…