Laci meghívására tegnap egy tekemérkőzésre látogattunk nézőként. A mérkőzés a Postás tekepályáján, az Egressy úton került megrendezésre, a Postás Antenna Hungária “C” csapat és az FTC “B” csapata csapott össze. A dolog pikantériája, hogy a vendég, FTC ezen a mérkőzésen legjobbja Laci, míg a postás csapat második legjobbja pedig Krisztián, Veronika fia. Szerencsére nem egyszerre léptek fel, úgyhogy nem kellett kettészakadnunk a szurkolást illetően. Hogy is néz ki egy ilyen meccs? Nem egyszerű. Hatan kezdenek, párban. Harmincat gurítanak, amiből 15 arról szól, hogy mennyit találnak el, viszont a második tizenöt arról, hogy le kell minden fát dönteni. Aztán pályacsere. Ezután megint pályát cserélnek és így folytatják. Ezután jön a második 3-3 versenyző és újra eljátssza ezt. A feldöntött fák száma nem minden, igazából pontoznak, és a pontegyenlőség esetén nézik a fák számát. Erről esetleg Laci tud írni bővebben, ezt nem tudtam megfejteni. Szóval, a lényeg, hogy mi szépen követtük Lacit a lelátón (a terem közepén lévő egyiptomi stílusú oszlopsor ugyanis meggátolja az átlátást), hangosan biztattuk és tapsoltuk. Eleinte lézeres pillantásokat vetettek ránk a keverőpultoktól a bácsik, de aztán megszokták. A következő incidens az volt, hogy rámszólt az egyik, hogy ne vakuzzak, mert a vaku megzavarja a belépés-hiba jelző szenzorát. Ők kicsit idegesek voltak, mert valakinek lenulláztam a gurítását, én meg amit gondoltam, azt ki lehet találni. Egyébként a teremben mindenféle tiltótáblák voltak, olyan nem, hogy nem lehet vakuzni… Szóval fotózgattam még vaku nélkül kicsit. Laci jól szerepelt, bármit is mond, Krisztián pedig szintén. Az FTC egyik jelenlévő profi versenyzőnője ugyan nem értette, miért tapsolunk Krisznek (vagy legalábbis úgy nézett), de mi remekül szórakoztunk. A mérkőzésnek 8 körül lett vége, utána meglátogattuk a közeli McDönci egységet, ahol egy könnyed vacsora mellett beszélgettünk egy jót mindenféléről, Csoki pedig kint telefonált a sötétben.