Sajnos nem nagyon tudom, hogy mit gondolnak az osztrákok erről, de ahogy egyik nap ránéztem nosztalgiából a webkamera képére, eléggé megdöbbentem.

Igazából úgy jutottam el a webkamerákhoz, hogy a Facebookon láttam néhány képet a gleccser alján lévő jégkapuról. Ott azonban nem látszott, hogy hol van ez a kapu.

Mint közismert ;-), 2008-ban nem sikerült a Franz-Josef Höhe meghódítása (szikrázó napsütésben, augusztusban, néhány nappal egy friss hóesés után), 2011-ben, a medárdi szezonban, szakadó esőben viszont igen, úgyhogy készült néhány kép (túl sok sajnos nem).

Szóval, a Pasterze-gleccser 2011. júniusában:

És a Pasterze 2018. szeptember elsején:

Nyilván nem pont ugyanonnan készült a két kép, de a fekete sziklaformáció felismerhető a gleccsertől jobbra, a második képen az étterem fala mellett.

Megdöbbentő. A visszahúzódás oka, a globális felmelegedés, a klímaváltozás, ki minek hívja. Az egyre hosszabb, forró nyarak és a rövid, kevés hóval járó telek évről évre fogyasztják Ausztria legnagyobb gleccserét. Egy 2015-ös cikk például beszámol róla, hogy csak abban az évben 10 métert rövidült és 2 méterrel lett vékonyabb. Drámai. Azóta szerintem csak rosszabb lett a helyzet, hiszen a 2016-17-18-as nyarak évről-évre egyre forróbbak és hosszabbak.

Emlékszem, amikor ott jártunk utánanéztem: 1963-ban építették a siklót a gleccser széléig, ahonnét egy út vezet a gleccser akkori széléhez, táblákkal jelezve, meddig ért a gleccser az azóta eltelt évtizedekben.

Ezen a 2007-ben készült képen a 2000-es év táblájától láthatunk egy időutazós pillantást a gleccser 2007-es szélén mászó aprócska figurákra. Nem kicsit olvadt el a gleccser, de akkor még legalább fel lehetett rá mászni…

A cikk szerint 2050-re eltűnhet a Pasterze teljesen, ha a méter vastag jég évente 5 métert fogy (talán exponenciális fogyást feltételez?). Ez pedig simán egy turistalátványosság eltűnése lesz, hanem komoly gondokat fog okozni.

Egyrészt Karintia eléggé vízszegény állapotba kerül, hiszen ezekből a déli völgyekből erednek a patakok és folyók, amik arrafelé folynak. Másrészt utánpótlás nélkül marad a kapruni vízerőműrendszer és akkor búcsút mondhatnak az ott termelt áramnak. A víz eltűnése egyrészt geológiailag is tönkreteheti a tájat, de az ott élő embereknek is nagy gondjai lesznek, ha a mezőn, mindig ugyanakkora vízhozammal csörgedező patak eltűnésével nem tudják majd a földeket locsolni és az állatokat itatni…

Lesújtó.