Az utolsó napunkra egy extra program jutott, nem találtam egyik, tarsolyomban lévő programot sem olyan érdekesnek, ami méltó lett volna. A topiklakó ismerős javasolta ezt a Rozália-kápolna előtt és utánanézve rájöttem, hogy ez bizony egy jó kis program.

Így aztán megint Ausztria felé fordítottuk az autó orrát és az ágfalva átkelőnél mentünk át. Némi nehezítésként a GPS-nek útközben benyomtam egy magyar benzinkutat, úgyhogy szerencsétlen annyira összekeveredett, hogy a végén már mindenféle güterwegeken haladtunk előre. Ott volt egy pont, ahol meg kellett volna állni, az út egészen közel vitt a szélturbinákhoz, de ezt elkúrtam. Gyönyörű fotókat, videót lehetett volna csinálni ott. Már bánom, hogy nem álltunk meg.

Így aztán szépen haladtunk a Hohe Wand Natur Park felé, ami nem egy természetvédelmi terület, hanem egy magas, de lapos hegy tetején lévő kikapcsolódási centrum, több panzióval, játszótérrel, kilátóval, egyebekkel. Nem az a cél, hogy a természet érintetlen legyen, oda lehet menni szépen autóval, hanem a kikapcsolódás a cél. Mint ahogy a budapesti parkerdőkben is ennek kellene lennie a célnak, miközben megpróbálják tűzzel-vassal elüldözni az embereket, hogy nehogymár ott sportoljanak, meg autóval minek jönnek. Szemetes se kell…

Na mindegy, a zöldebb Ausztriában ez simán belefér, míg a szürke Magyarországon nem. Ez a különbség.

Az első célpontunk a kilátó volt, ahonnét kilátás nyílt az Alpok keleti nyúlványaira, beleértve a Bécstől az első kétezer méteres hegyet, a Schneeberget. A másik irányba a kilátás a Fertő-tóig nyúlik, talán lehetett látni, de a nyári párás levegő nem volt optimális a nagy hatótávolsághoz.

A 15 éve épített, kifogástalan állapotban lévő kilátó 18 méter magas, 107 lépcső vezet a tetejére, Misit a felénél megkértem, hogy hagyja abba a fordulók számolását. Szóval a kilátó a fák fölé nyúlik, így rendeltetésszerűen használható. A tetején és a felénél pihenő gyanánt amolyan strand-eszközök vannak elhelyezve, amikbe kényelmesen be lehet ülni.

Ezek után lejöttünk, megetettük a lámákat és elindult a Skywalk felé. Elég egyszerűen megtaláltuk, bár egy kicsit furcsálltam, milyen ösvény vezet oda.

A Skywalkot 2002-ben adták át, 8 hét alatt szerelték össze. A 18 tonnás szerkezetet egy 30 tonnás betonalaphoz rögzítették, így alátámasztás nélkül ki lehet sétálni a 120 méteres sziklafal tetején kívülre.

Nem mondom, hogy nem félelmetes, de nem vészes annyira, mint ahogy hangzik.  A szerkezet stabil, szerencsére a szél sem fújt túlságosan. A Skywalk alatti sziklafal kedvelt sziklamászó-célpont, az egyik kollégám mesélte is, hogy ő is volt már ott. Néha le-lepottyan valaki a falról, aki van annyira hülye, hogy biztosítás nélkül mászik…

Ezután elmentünk megkeresni a Felsenpfad-t, ami egy sétalépcső a sziklafalon, valamivel arrébb. Szerencsére egy weboldalon kaptam egy tippet, hol van, úgyhogy megtaláltuk, igaz, parkoló nem volt, csak a fogadó vendégeinek.

Így lettünk a Kohlröserlhaus fogadó ebédvendégei, ahol Misi bedobott egy Kinder-Wienert megint (az utolsót ezen a nyaraláson), de az almalevet nem itta meg, mert más íze volt annak, mint amit megszokott.

Ezek után megkerestük a Felsenpfadot, de elég ramatyul nézett ki, úgyhogy kb. a felénél visszafordultunk (nem is tudom, felvezet-e a másik oldalon). Beültünk az autóba és elindultunk hazafelé. Az úton még megálltunk az utolsó kanyarban egy fénykép kedvéért: Ott voltunk fent a Skywalkon.

Hazafelé Misi elpilledt, sok élmény érte és ez így van jól. A szállodából a Jégverembe mentünk, ahol ettünk egy rendes vacsorát. A fagyira kaptunk napernyőt, ezzel búcsúztunk a fogadótól.

A szokásos fagyi után még sétáltunk egy kicsit, csináltunk egy-két képet és videót, ezzel búcsúztunk Soprontól. Jó kis nyaralás volt, szívesen maradtunk volna még. Egy pár nap strandolás a Fertő tavon belefért volna még… Nem volt kedvem hazajönni.