Utunk Mostarba vezetett. A város egyike volt azoknak a helyeknek, ahol a legnagyobb harcok folytak a délszláv-háború során 1993-ban. Érdekes módon itt a nagyrészt szerbek alkotta Jugoszláv Néphadsereg a szerb lakosság távozása után szintén továbbállt, és a harcoló felek az addig (és később újra) szövetséges bosnyákok és horvátok lettek. A város rendkívüli szenvedések helyszíne lett.  Érdekes lehet olvasni, hogy korábban békésen egymás mellett élő emberek egyik pillanatról a másikra egymás ellenségeivé, gyilkosaivá válnak. Elrettentő példaként kell állnia valamennyi ember előtt. Megtörtént már (sokszor), nem értek vele semmit.

Mostar több, kisebb település összeolvadásából jött létre a középkorban. A folyó mindkét partján állt egy-egy város, a XV. század közepéig annyit lehet tudni, hogy többször említik a várost, amely két erőddel és egy híddal rendelkezik.  1468-ban került török megszállás alá a térség, ekkor megkezdődött a török gazdasági és vallási modellre történő (gyakran erőszakos) átállás. Ekkor a város a “Köprühisar” nevet kapta, amely azt jelenti, erőd a hídnál.

A mostari Öreg-hidat (a város újkori nevének névadóját), a Stari Most-t 1557-ben kezdték el építeni Nagy-Szulejmán parancsára, hogy a régi, öreg fahidat kiváltsák egy stabil kőhíddal.  Tervezője az egyik legnagyobb török építész, Sinan tanítványa, Mimar Hayruddin volt.  Az építkezés kilenc évig tartott, és az építész az életével fizethetett volna a sikertelenségért. Amikor az állványzatot elbontották a híd alól, a temetésére készült. A híd azonban nem dőlt össze és a mester is túlélte az építkezést. Amikor elkészült, a világ legszélesebb hídja volt. 1566/67 környékén készült el, túl sok emlék nem maradt az építéséről. Több részletre nem lehet tudni a pontos magyarázatot, így nem lehet tudni, hogy hogyan állították fel a hatalmas állványzatot, hogyan hordták át a hatalmas köveket az egyik partról a másikra és hogyan bírta kilenc évig a faállványzat.

Az Öreg-hidat, az egyetlen hidat, amelyet sem a jugoszláv, sem a horvát erők nem bántottak, végül egy horvát tank rombolta le 1993. november 8-án (egyes források szerint 9-én), a délszláv válság egyik emlékezetes pillanataként. A tank sok-sok lövését állta a szerkezet, amely végül megadta magát és hatalmas robajjal omlott a folyóba 430 év büszkeség és használat után.

Az összeurópai haderők 1878-ban űzték el a törököket, az Osztrák-Magyar Monarchiához csatolva a térséget, majd az első világháború végén lett a frissen alakult Jugoszlávia része. A második világháborúban a független Horvátország része volt, majd újra a szövetségi Jugoszlávia részévé vált.

Ebben az időszakban Mostar az alábbi gazdasága az alábbi jellemző termékek előállításával foglalkozott: dohány, bauxit, bor, repülőgép és alumínium. Több vízerőmű is épült a Neretván. A jugoszláv időkben a város virágzó ipari és turisztikai központ volt.

A függetlenség kikiáltása előtt, 1991-ben végzett népszámlálás alapján a városban a következő etnikai arányok álltak fenn:

• bosnyákok 43,930 (34.85%)
• horvátok 42,648 (33.83%)
• szerbek 23,909 (18.97%)
• jugoszlávok 12,654 (10.04%)
• egyéb 2,925 (2.32%)
• Összesen: 126,066

A délszláv válság kitörése után a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) 1992.  április 3-án kezdte el ágyúzni, majd rövid idő alatt ellenőrzése alá vonta a teljes várost. Az akkor még szövetséges boszniai hadsereg és a horvát védelmi tanács (HVO) közös erővel 1992. június 12-re üldözték ki a városból a JNA erőit, akikkel a szerb lakosság nagy része is távozott. A JNA tulajdonképpen a szerbek kimenekítésére érkezett a városba. A környező hegyekről azonban még sokáig lőtték a várost, elpusztítva jónéhány régi épületet, nem kímélve se bosnyákot, se horvátot. Ekkor esett áldozatul a ferences kolostor, a katolikus székesegyház, az érseki palota és a hozzátartozó 50.000 kötetes könyvtárával, 14 mecset és számos egyéb vallási intézmény és épület.

1992. júniusában a frontvonal kelet felé távolodott a városból, és a városban maradt horvátok és bosnyákok egymás ellen fordultak. A megnézett filmek, az elbeszélések alpaján mindkét fél magának szerette volna a várost, illetve szerette volna megtartani saját területeit.  De főleg a horvát fél (a Horvátországból érkező támogatással) tűzte ki célul egy önálló horvát terület kialakítását a korábbi Bosznia-Hercegovina területén, amelyet később Horvátországhoz csatoltak volna.

Ezeknek a célkitűzéseknek a teljesüléséhez az egyetlen eszköz, ami célravezetőnek tűnt, az a kérdéses területek homogenizálása, az ott élő bosnyákok és egyéb nemzetiségek szisztematikus elüldözése, módszeres megfélemlítése és meggyilkolása.

Mostar városa egyfajta ütközőzóna volt. A Neretva folyón elfoglalt kulcsfontosságú helyzete miatt, fejlett gazdasága miatt statégiai jelentőséggel bírt. A város keleti fele szinte kizárólag bosnyákok lakta terület volt. A nyugati oldal pedig a horvátoké volt (majdnem  – ezt ott-tartózkodásunkkor láttuk, csak akkor még nem tudtam), de nem egészen. A nyugati városrészben a part menti részeken és persze távolabb is sok bosnyák élt, és a bosnyák hadsereg egyik parancsnoki állása is a nyugati oldalon volt.

A horvátok körbevették a várost és felszólították a bosnyákokat a megadásra. Aki nem menekült el a nyugati, horvátok ellenőrizte területekről, azokat elüldözték, sok esetben kivégezték. A nőket megerőszakolták. A civilek elleni háború volt ez a javából. Ezrek menekültek a frontvonal elől a keleti városrészbe, amelyet szintén bombáztak a tüzérségi egységek a környező hegyekről. Mostarban a város körüli hegyek feletti ellenőrzés a város feletti ellenőrzést is jelentette, jelenthette volna, azonban a JNA által megkímélt Öreg-hídon naponta újabb és újabb fegyveresek szivárogtak be a nyugati városrészbe, ahol sokáig tartották magukat.

Eközben a polgári lakosság folyamatosan menekült onnan és csatlakozott az éhező és pincékben bújkáló keleti városrészben élőkhöz.

A horvátok teljesen blokád alá vették a várost, a nemzetközi segélyszervezetek képviselőit sem engedték be a városba, mint ahogy a polgári lakosságnak szánt élelmiszerszállítmányokat is csak hosszas várakozás után.

A folyamatos tüzérségi támadások miatt a keleti városrész nagy része le lett rombolva. Sokkal jobb sorsra a nyugati városrész sem jutott, a sokáig a frontvonalként létező főutca mindkét oldalán romos, elhagyott házak

A bosnyák-horvát háború Bosznia-Hercegovinában 1994. március 23-án ért véget a Zágrábban aláírt tűzszüneti szerződéssel, majd a washingtoni békeszerződés révén az USA közreműködésével. Csak a bosnyák-horvát konfliktusban mintegy tízezer (10.448) halálos áldozata volt az etnikai alapú harcoknak egy 2007-es kutatás alapján. Arról sajnos nem esik szó, hogy ebből mennyi civil volt, gyaníthatóan a többségük az volt.

A háború után szinte azonnal megkezdődött az ujjáépítés, bár érthető okokból a város két felét lakó két nemzetiség tagjai sokáig sandán méregették a folyó túlpartját. Az UNESCO égisze alatt magyar búvárok hozták a felszínre a folyóba zuhant kődarabokat, amelyekről azonban kiderült, hogy olyan mértékben károsodtak, hogy nem lehet beépíteni őket az új hídba.

Ezután a firenzei egyetemen tervezték újra a hidat, minden egyes kődarabot egyenként. A tervezés után a török kőfaragók érkeztek a városba (a horvátok nem kis rosszallását kiváltva), majd két éves kőfaragási munka után német és orosz hídépítők csatlakoztak a nemzetközi csapathoz. A híd felépítéséről az építészfórumon lehet olvasni:

A korabeli híd egy világos tónusú, „tenelija” nevű helyi mészkőből épült. Az építőköveket acél csapokkal kapcsolták össze, a csapok a kövekbe vájt furatokba illeszkedtek, a furatokat pedig ólommal öntötték ki. Így egy kő-acél rendszer alakult ki, amely a híd szerkezetét adta. Az újjáépítés során is a korabeli szerkezeti megoldást alkalmazták. A lefektetett műemléki elvek alapján valamennyi fellelt maradvány újrafelhasználásáról egyenként döntöttek, mindez mintegy 45 000 adat elemzését tette szükségessé.

További gondot okozott a habarcs, amelynek érdekes történetéről a történelmet kicsit megszépítő horvatorszaginfo.hu turisztikai oldalon olvashatunk:

Az építési folyamat a kőtömböket összekötő habarcs kidolgozásakor akadt el. A mérnököknek nem sikerült olyan szilárdságú kötőanyagot kidolgozniuk, mint amilyet az eredeti hídépítők használtak. Két évig próbálkoztak, de a tudományuk nem hozott sok sikert. Végül a török kőfaragók nyomására kipróbálták az ősi recepten alapuló habarcsot. Ennek az alapelemei: citrom, kecskeszőr, csontpor és tojássárgája (akkoriban még nem ismerték a cementet). A mérnökök nem akartak hinni a szemüknek, amikor a tesztek során kiderült, hogy a szakácskönyvbe illő ősi habarcs hozza azokat az eredményeket, ami a híd összetartáshoz szükséges. Ezzel az ősi habarccsal készült el az új mostari Öreg híd.

Csaknem ugyanannyi idő, kilenc év kellett az Öreg-híd újraépítéséhez, mint 450 évvel előtte. 12 millió euróba került eme jelkép és a környező épületek felújítása, rendbetétele.2004. július 23-án nyitották meg szigorú biztonsági intézkedések közepette. A sebek behegedtek, de még nem gyógyultak. Sokáig nem is fognak.

A város felújítása is szépen halad, azonban 2008. júniusában még jócskán lehetett találni szétlőtt házakat (elsősorban a frontvonalat képező főutcán a város nyugati felében), és sok-sok apró jelét a háborúnak és az értelmetlen pusztításnak.

A folytatásban a személyes élményekről sok-sok fotóval!

**********************************

Források:

Wikipedia
A bosnyák-horvát háború szócikke
Stari Most
Mostar

Horvatországinfo.hu cikk az Öreg-híd felújításáról

Az építészfórum.hu cikke a híd felújításáról

Képek:

Flickr.