Régóta fent volt a listán a Memento Szoborpark meglátogatása, ahol a kommunizmus emlékei találhatóak (bár nem szeretem, ha kommunizmusnak hívják azt a korszakot, inkább szocializmusnak illene hívni, hiszen sosem jutottunk el szerencsére az igazi kommunizmusig), leghíresebb és legnagyobb szobrai. Tényleg csak a jéghegy csúcsa, hiszen ennél nyilván sokkal-sokkal több szobor, dombormű, emléktábla, stb. volt országszerte, de úgy látszik, csak ezeket a leghíresebb budapestieket mentették ide, a többit beolvasztották, vagy bedarálták…

A Memento Szoborpark weboldala elérhető az alábbi címen: http://www.szoborpark.hu

Szóval, a Memento Szoborparkba egy hihetetlen napsütéses őszi napon érkeztünk. A szoborpark Budapest déli részén, Budafokon, az ún. Tétényi-fennsíkon található, nem messze a budafoki víztoronytól.

Belépő 1500 forint, de ha veszünk egy könyvet, akkor az egyik belépő majdnem ingyen van (250 forint az árkülönbözet), vagy a könyv van ingyen, nem is tudom, mindegy.

A szoborpark bejáratánál egy régies stílusú homlokzat-szerű vázlatban figyel a korszak három meghatározó személyének szobra. A két filozófus, Marx és Engels illetve Lenin szobra. Erről eszembe jutott az a régi Rádiókabaré jelenet, amikor megkérdezik a Marx téren az utca emberét, hogy ki volt Marx? Az alábbi Youtube-videóban meghallgatható (annyira jó, hogy minden megtalálható az interneten), hogy mit tudott az utca embere 40 év kitartó agymosás után a szocializmus és a kommunizmus két leghíresebb és legtöbbet emlegetett filozófusáról.

Fiatalkoromban mindig eszünkbe jutott ez, jókat röhögtünk rajta, hogy “nem idevalósi vagyok”, “Marx-Engels-Leninsz” meg hasonlókon …. A helyet azonban belengi a történelem bizarr légköre. Hiszen ezek a szobrok azokat az időket idézik fel, amikor Magyarországon nem volt demokrácia, hanem a szocializmusnak nevezett kvázidiktatúra, amely néha puhább, néha keményebb eszközökkel korlátozta polgáraik szabadságát. Amely megfigyelte saját polgárait, korlátozta őket személyes szabadságukban, tehetségük kibontakozásában. Sok tehetséges ember nem tanulhatott tovább, sok embernek elvették a tulajdonát, sok embert ok nélkül fogtak perbe és bizony sokan életüket is vesztették, mert a rendszer az ellenségének gondolta őket. Kegyetlen világ volt ez. Egy borzalmas világégés után, amely milliók életét követelte, a legsötétebb rémálom éledt fel azzal, hogy a felszabadítók valójában bosszúéhes, embertelen megszállók voltak, helytartóik pedig a kontraszelekció által posztukra helyezett, feladatukra alkalmatlan, de uraikhoz hűséges pártkatonák voltak…

Amikor a háború után nem a megnyugvás és a béke lett urrá, hanem a félelem, a rettegés.

Fontos ezt elmondani, hogy amikor az ember elmegy a Szoborparkba, nem azért megy el, hogy ezt a korszakot dicsőítse vagy támogassa, sokkal inkább emlékezni a sok borzalomra és szörnyűségre, ami ebben az időszakban történt. Ha pedig néhány szoborhoz személyes emlék is fűzi, akkor az még inkább egy furcsa pillanat.

A belépés után 6 kisebb körsétára indulhatunk egy központi körfogalom körül, amelynek közepén egy csillag van (anno a Clark Ádám téren volt ilyen). Innen könnyedén bejárható a park és megtekinthető 41 szobra/domborműve/emléktáblája.

Mivel ez mégiscsak személyes blog, ezért kiemelnék néhányat, amelyhez fűződik személyes emlék – ami a legtöbb esetben csak annyit jelent, hogy többször jártam arra, tanúja voltam létezésének és/vagy eltűnésének. Mert hát nem sok budapesti volt szerintem, aki ne járt volna a Balatonon, ahová Osztyapenkó szobra alatt vezetett az M7 autópálya, vagy Ferihegyen túl, ahol Steinmetz hasonló szobra állt. Személy szerint én arra jártam többet, mert a vidéki rokonokhoz arra vezetett az út, de Móni például Osztyapenkóval találkozott többet, ahogy a nagyszüleihez ment Földvárra…

A két “hős parlamenter” története ugyebár sok hasonlatosságot mutat, mind a hivatalos történet, mind a valóság. Ilja Afanaszijevics Osztapenkó  (szobra Kerényi Jenő alkotása 1951-ből) a budai oldalon vitte az ultimátumot a németeknek, míg Steinmetz Miklós (Mikus Sándor szobra 1958-ból) a pesti oldalon kapta ugyanezt a feladatot 1944. december 29-én. Bár a hivatalos szovjet tájékoztatás alapján mindkét esetben a németek/magyarok végeztek a küldöncökkel, az újabb források szerint is kicsit árnyaltabb, de mondhatjuk úgyis, hogy a korábbiakkal szöges ellentétben áll a feltárt cselekmény. Osztapenko autóját visszafelé valószínűleg szovjet aknavetőtűz pusztította el, míg Steinmetzék autója még az Üllői úton robbant fel befelé menet.

A szocializmus éveiben azonban mi a hivatalos verziót ismertük, azt tanították az iskolában. Akkoriban “az Osztyapenkónál” kedvelt találkahely volt, a környékről beérkező rengeteg buszjárat átszállóhelyénél.

A másik általam ismert szobor a Tanácsköztársasági emlékmű, Kiss István és Hofer Miklós 1969-ben felállított szobra, amelyet Berény Róbert 1919-es plakátja ihletett.

Az ismeretség emlékeim szerint onnan ered, hogy anno még az általános iskolában volt valamilyen verseny a Tanácsköztársasággal kapcsolatban. Emlékszem, a Hadtörténeti Múzeumban készítettünk riportot az egyik múzeológussal. Valószínüleg ennek kapcsán találkozhattam anno az eredeti plakáttal és a szoborral is.

Azt nem hinném, hogy a szoborral személyesen is találkoztam volna, tekintettel arra, hogy nem nagyon jártam a Felvonulási téren gyerekkoromban. Mire arrafelé jártam (ott dolgoztam a közelben), addigra a szobor már nem volt ott, hanem egy információs tábla hirdette, hogy ott állt a Regnum Marianum templom, amelyet Rákosi leromboltatott.

A szobor helyén anno a Regnum Marianum templom állt, 1931-ben szentelték fel, a jeruzsálemi Szent Sír templomra emlékeztető templom volt, egyike a két háború közötti jelentősebb épületeknek. A templom túlélte a világháborút, ám 1951 a Rákosi-rendszer útjába került a szocialista ünnepségek helyszínéül szolgáló felvonulási tér kialakítása során. Az egyetlen olyan templom volt, amelyet a háború után a kommunista állam lerombolt.

1969-ben nagyjából az egykori Regnum helyén állították fel Kiss István Tanácsköztársasági emlékművét – nehéz nem felfedezni az utalást a templom idézett alapító szövegére. Az emlékmű, a Liget fái közül kirohanó hatalmas munkásfigura ma is megvan, csak épp a Szoborparkban. (A máig élő közhiedelemmel ellentétben a Sztálin-szobor nem a templom helyén, hanem attól északra állt; ezt ma jól mutatja az 1956-os emlékmű.) A Tanácsköztársaság-szobor spirális talapzatát a rendszerváltást követően a templom emlékhelyévé alakították. A templom helyének nagy részén ma autóparkoló és a 70-es trolit a Damjanich utcából a ligetbe vezető, beton terelőelemekkel határolt, rendezetlen útszakasz található. (forrás: hg.hu)

A harmadik említésre kerülő (nem méltó) szoborcsoportot én magam is láttam sokszor, hiszen a lakhelyemhez közel volt, gyakran jártam arra villamossal. Varga Imre 1986-ban a Vérmező sarkában felállított Kun Bélára emlékező kompozíciójáról van szó.

A tanulmány szerint már 1981-ben elkezdték keresni a helyet Kun Béla születésének 100. évfordulójára elkészítendő szobor helyét, míg végül a választás a Vérmezőre esett, így keresve bizonyos párhuzamot a jakobinusok sorsa és a Tanácsköztársaság között. Mindenesetre a Kun Bélát egy erkélyen, vonuló katonák sora előtt ábrázoló kompozíció elég rövid kort ért meg eredeti helyén, ugyanis 1992-ben lebontották és a szoborparkba szállították.

Furcsa egy szobor volt, ugyanis Buda egyik legnagyobb forgalmú kereszteződésében háttal állt az utcáknak. Nekem ez mindig fura volt, hogy miért a Vérmező felé néz, de ez végülis mindegy.

Kun Béla neve kapcsán újra felmerül a Magyar Tanácsköztársaság, amelynek egyik vezetője volt. A Tanácsköztársaság az az időszak, amelyiknek a megítélése szinte a leghamarabb változott meg, hiszen már a maga korában is egy hamvába holt, életképtelen államalakulat volt. Az 1990-es években pedig még erősebben mutattak rá a szocializmusban ünnepelt, “dicső 133 nap” súlyos dicstelenségeire.  Egy biztos, viharos időszak volt az, amelynek a megítélése a rendszerváltás előtti utolsó évek kivételével kötelezően dicsőítő jellegű volt, utána azonban megismerhették az emberek a dicstelen arcát is annak a kornak…

Bónuszként még megemlíteném a szovjet katona szobrát a gellérthegyi Szabadság-szoborról, amelyet a rendszerváltás után Felszabadulási emlékműből korszerűsítettek a kor szellemének megfelelően. Ekkor került le róla a közel hatméteres, zászlót tartó alak.

Az összes kép:

 

 

Források:

http://szoborpark.hu/index.php?Content=Szoborpark&Lang=hu
http://www.szoborlap.hu/kezdolap
http://www.artpool.hu/Galantai/sajto/99boros2.html
Wikipédia szócikkei