Reggeli konyhai

A mai reggeli konyhai beszélgetés egyik témája az volt, hogy egyik kollégám elmesélte, mennyire felháborodott, ahogy a hétvégén tévénézés közben rádöbbent, hogy jövõre 70%-al fog többet fizetni a gázért. Nos, az adott pillanatban nem nagyon voltam képben, úgyhogy utána kellett néznem, mi is ez a gázár-emelés para. Nos, a Figyelõnet nem hazudtolta meg magát, úgyhogy meg is találtam, mirõl van szó, min akadt ki a kollégám. Szóval, egy tervezetrõl van szó, amely szerint jövõre megszûnik az alanyi jogon járó kedvezmény és rászorultsági fok szerint állapítják meg a gázárat. A családban az egy fõre esõ jövedelem alapján öt részre osztják a támogatást. A legnagyobb kedvezményben azok részesülnek, ahol a fenti mutató (le nem írom még egyszer) nem éri el a minimál-nyugdíj kétszeresét, jelenleg 51 600 HUF-t. Számukra nem nõne a gázár. A másik véglet a fenti mutató a minimálnyugdíj 3,5-szeresét, azaz jelenleg 90 300 HUF-t meghaladja. Nekik a piaci alapáron jár a gáz, azaz 98 Ft/köbméter lenne, azaz 72%-os áremelkedést jelentene. Az emelés kb. 3 millió fogyasztót érint és november végén kerül bejelentésre… Komoly. Fenti esemény kapcsán egy jelenséget járnék körül. Az elmúlt 16 évben drasztikus módszerekkel sikerült rászoktatni az embereket arra, hogy csak addig nyújtózhatnak, amíg a takaró ér. És most megint változik a világ, és látszólag minden különösebb ok nélkül a korábbi védõszárnyat nyújtó állambácsi most nekiállt rövidebbre vágni az amúgy sem hosszú takarót. Több érdekes vélemény is felmerül egy ilyen kipihent hétfõ reggeli beszélgetésben, azért szeretem. Például: ki jár jól ezzel? Az, aki minimálbéren van bejelentve, közben milliomos. Ezt az országosan ismert jelenséget egyelõre nagyon nehezen tudja a kormányzat feldolgozni, bár a ma reggeli híradások szerint jövõre jelentõsen bõvül az APEH költségvetése, hogy neki álljanak a vagyongyarapodások vizsgálatának. Nagyon helyesen. Magyarországon ma egy jelentõs réteg él úgy, hogy miközben a vagyona rohamosan növekedik, és életszínvonala magas, nem vesz részt a közteherviselésben, mert megteheti, mert senki sem kéri rajta számon. Nem éri kár az orvosnál, a vizsgálatoknál, vagy egy kórházi kezelésnél (sõt inkább elõny, hogy a szürke forintjaival jobban és könnyebben tudja kitömni az orvosok és ápolók, nõvérek zsebét, ami nélkül esélytelen a szinvonalas orvosi ellátáshoz jutás. Nem éri kár a nyugdíja alapján, hiszen egyrészt hol van még az, másrészt a magánvagyonából, ha okosan gazdálkodik, jobban fog élni, mint a nagy állami nyugidíjból. Aztán itt van egy másik szempont; vajon mit ér az alanyi jogon járó támogatás, ha valaki nem veszi igénybe a szolgáltatást, amely után kedvezményt kaphatna? Vajon nem jobb-e, ha az állam csak a rászorulókat támogatja (miközben persze próbálja a rászorulók körét pontosan szabályozni és kordában tartani)? Hát, ilyen magvas gondolatok jönnek elõ hétfõn reggel kávézás közben a konyhában, ahol mindenki tudja: “There is no Life Before Cofee.”