A cím átverés, a tévében láttam a filmet. Késő éjjel játszották az HBO-n. Mundruczó Kornél nagysikerű (értsd: sok szakmai díjat besöpört) filmje számomra újabb csalódást jelentett a magyar film iránt. Nem tetszett. Megnéztem, végig, mert kiváncsi voltam, hogy mi sül ki belőle, de nem erre számítottam.

Tekintettel arra, hogy ennyi rangos szakmai elismerést elnyert filmről beszélünk, nyilvánvaló, hogy bennem, amatőr nézőben van a baj, ami miatt ezúton is szíves elnézést kérek. Nem értek a filmekhez, csak szeretem nézni őket.

Nem tudom, hogy amatőrségem miatt egyáltalán van-e jogom hozzá, hogy kritizáljak egy ilyen csodálatos remekművet, úgyhogy félve teszem azt.

A filmnek nincsen előzménye. A szereplők a semmiből jönnek, nincsen magyarázat a viselkedésükre. A film története sem nyilvánvaló, hiszen szinte alig beszélnek benne. Nem tudunk meg semmit a szereplőkről maguktól sem, egymással sem nagyon beszélgetnek. Nem tudjuk, mik az okok, mi a motiváció. Nem tudjuk, mi a gátlás. Nincsenek magyarázatok a tettekre. Csak zajlanak az események.  Minden ilyen bonyodalom a néző fantáziájára van bízva.

A főszereplőnek van talán három mondata? A többit az arckifejezésével kellene elérni? De csak egy arckifejezése van…

Éppen ezért például a kritikák nem a filmről szólnak, hanem arról a kitalált történetről, amit a kritikus kitalált és azzal való viszonyával. Hogy az a saját sötét múltjából ered, vagy máséból és hogy milyen viszonyban van azzal az elbeszélő. Ezek után álljak neki kritizálni? Talányos helyzet. Talán most fény derül sötét lelkem mélyén bújkáló sötét titkaimra, amelyet most az olvasó megfejthet? Bírnád, mi? Perverz állat!

Nekem mi a sztori, és mit hoztam ki belőle?

Annyit, hogy az emberek kegyetlenek. Minél ostobábbak, annál kegyetlenebbek.

Maga a film egyébként szerintem közel nézhetetlen. Ingerszegény, néha gusztustalan. Érthetetlen és felkavaró. Céltalan és önkényes. Ezzel együtt jó tükre a magyar társadalom állapotának. Lelkileg beteg társadalomban élünk, amelynek elvonatkoztatásra képes tagjai sem képesek mást meglátni, mint a céltalan erőszakot, a barbarizmust, az explicit szexualitást és a céltalan jövőképet.

Kár volt ezt a Duna-deltába helyezni, ettől nem titkoltuk el, hogy ez bizony itt történik, valamivel feljebb, a folyó mentén, a faluvégi utolsó házban, ahol gyerekeket lőnek hátba sörétes puskával a sötét éjszakában. Amikor ezt a filmet ünnepeljük, akkor azt ünnepeljük, hogy volt végre valaki, aki pénzt adott arra, hogy megmutassuk ország-világnak öncélú erőszakunkat, hogy lássák és meghajoljanak előtte. Kár jelképekkel eltakarni a saját nyomorunkat. Drága és felesleges szórakozás.

A Delta a beteg társadalom kórképe. Nem a történet, mert az nincs neki, hanem a készítőé, akinek egy ilyen film kipattan a fejéből, aki pénzt ad rá. És azé, aki erre a filmre azt mondja, hogy jó.

Kész agyrém, hogy ebben az országban állami támogatások ellenére nincsen értelmes filmgyártás. Nincsenek a társadalmi problémákat feldolgozó, mondanivalóval rendelkező alkotások, csak ilyen öncélű próbálkozások. Mint az ország, két véglet: a tragikummal átitatott művészfilm (netalán perverz, esetleg aberrált) és a “közönségfilm”, ami annyira bárgyú, hogy már-már szintén nézhetetlen. Válságban van a filmművészet, súlyos alkotói válságban, mert eltorzult emberekről nem lehet idealizált történeteket kitalálni, csak eltorzultakat.

Kár ezért.

Még egyszer, nem értek a művészethez, sem a filmművészethez.