24 órás versenyen jártunk

Az idei volt az első, amikor minimális aktív részvétellel vettünk részt a csillebérci 24 óráson, a korábbi évek agyrohamos szervezése helyett (egyszer még indultam is, lol) immáron a nyugodt érkezés, a fotózás és a sürgés-forgás külső szemlélésével telt (Móni vitt egy délutáni műszakot a konyhában, de az fél kézzel megcsinálta), korai érkezés, nem túl kései távozás, otthonalvós, nyugodt tempóban.

Csoportkép

Csoportkép

A hétvége ilyeténképpen két részre bomlott, a szombatra és a vasárnapra, míg a versenyzőknek és a segítők egy részének ez egy szombat reggeltől vasárnap délutánig tartó non-stop cselekménnyé. A korábbi évek vibrálását én már nem éreztem a szervezői oldalról, úgy látszik, Árpi szervezése egy olyan nyugodtságot hozott a rendszerbe, amelyet én belülről nem tudtam elérni (bár ő maga mintha vibrált volna egy kicsit, főleg a vége felé…).

A HBSE-újdonságok között mindenképpen érdemes megemlíteni a minden korábbinál tágasabb bázist, ahol még a szombat délelőtti motivációs hastánc-bemutatóra is bőven volt hely, érdemes megemlíteni a spinning-sátrat, ahol az Oxygen-Wellness négy szobakerékpárján melegíthettek a versenyzők, de a nagy számú látogató, segítő is nagy koncentrációról tanúskodik.

Ami a verseny illeti, gyk. semmilyen újdonsággal nem szolgált, leszámítva, hogy a kerítésen kívüli technikás részek elmaradtak, helyette egy kerítésen belüli homokfürdőt kaptak. A pálya hosszabb lett, de gyorsabb is, emiatt ugyanúgy állandóak voltak a tumultuózus jelenetek. Nagyon kontrasztos volt az egész szervezés, pályakialakítás, amikor összehasonlítottam óhatatlanul is a Regauban látottakkal. Lehet, hogy érdemes lenne erre egy külön posztot szánni, talán időm majd engedi.

Ami engem illet, kezemben a fotóapparáttal küzdöttem az elemekkel. A hatalmas por jó téma lehet, hogyha nem éppen felém fújja a szél. Az erdőben, árnyékos és napos foltok között száguldó bringások fotózása nem egyszerű mutatvány, igazából számomra meglepő módon, itt is jól jöhetett volna egy nagy fényerejű objektív. Az egész napos fotózáshoz pedig a második nap vége felé már örültem volna egy portrémarkolatnak a plusz akksival. Így aztán maradt a sok zajos, életlen, bemozdult kép, meg a bosszankodás. Szegény Tamron-on ritustáncot járt a fókuszgyűrű, megdolgozott rendesen. A hátrányos helyzetű környezet miatt próbáltam valamilyen napfényesebb helyet keresni, de nem igazán sikerült. A korlátozott kapacitások miatt a pálya egyik részére el sem jutottam, mert nem volt értelme új helyeket felfedezni, amíg a már felfedezettekből nem hoztam ki a maximumot…

Ami pedig az eredményeket illeti, csapataink harcban álltak, és nem vallottak szégyent, egy hatalmas mezőnyben helytálltak becsülettel. A lányok Happy-Chicks és az öregfiúk Happy-Sen csapata becsülettel helytállt, ezúttal azonban elmaradt a dobogós helyezés.

A másik csapat (amely számomra meglepetésként egy kategóriában mérte össze tudását) remekül szerepelt, és hajszállal lemaradva az első helyről a második/harmadik helyen végeztek, vagyis két dobogós csapatunk volt az idén ismét. Említésre méltó, hogy a Semmire Küllők csapata a csapatkapitányon kívül csupa ambíciózus fiatalemberből, új tagokból állt, Chiiko egyesületi őskövületként állt élükre (legalábbis a tagsági viszony kezdetét illetően), végre felnőve a feladathoz. Összefoglalva, nem szakadt senki bele és az eredmények is jöttek, ami jó dolog, főleg ha figyelembe vesszük, hogy egy full-amatőr, keveset bringázó csapatról van szó. A tavalyi győztes SportExpressz sem vallott szégyent, egészen egyszerűen voltak az idén jobbak náluk. Ráadásul a nyakukon loholtak a Semmire Küllők, ami szintén szokatlan nyomásnak bizonyult (vagy nem). 😉

Hajrá HBSE!

Jövőre?