Húsvéti bujá’kodás

Húsvét vasárnapján, vigyázva a sebességkorlátozások következetes betartására – újra felkerekedtünk. Úticélunk a közeli Cserhát nógrádi lankái között megbúvó falu, Buják volt. A kis faluhoz méltatlan az az út, amely odavezet. Gyakorlatilag az egész környék közútjai elképesztő állapotban vannak. Szégyen ez, valamennyiünk szégyene. Azt mondjuk, támogassuk a kevésbé fejlett térségeket, de mi az első lépés, hogy bekössük az országos infrastruktúrába. Ehhez képest Kartal útán a három (négy?) számjegyű utakon döbbenetes állapotok vannak. Az átlagsebesség 30 km/h környékére csökkent, hatalmas és mély kráterekkel telített az útfelület. Néhol szinte állóra kell fékezni az autót. Amíg ezek az utak ilyen állapotban vannak, ne is várjunk csodát ezektől a térségektől. Nem is értem, hogy a környékbeli polgármesterek miért nem gyakorolnak nyomást a képviselőjükre vagy nem tudom kire, hogy lobbizzanak már hatékonyabban, hogy ezeket az utakat rendbe tegyék.

A képre kattintva nagyítható!

Ezen első rövidebb szakasz után érkeztünk meg a Héhalom határában lévő, 1975 óta forgalmon kívül helyezett (kiváltott) háromlyukú hídhoz. Az első kultúrsokk akkor ért bennünket, amikor az üres információs tábla mellett (ki az a gyenge elméjű, aki lelopja az információs tábláról az információs anyagot?) egy tövestül lefűrészelt asztal és pad fogadott. A másik pad még a helyén volt, ami vagy azt jelenti, hogy friss a rongálás, vagy azt, hogy csak egy padra volt szüksége a barbároknak. Mindenesetre, ezek után nem lepett nagyon meg, hogy a háromlyukú híd egyik lyukánál bizony csúnyán át van szakadva a boltozat, garantáltan az enyészeté lesz hamar ez az 1962 óta műemlék hidacska.

Az út egyik csúcspontja a kisbágyoni Szabadság utca volt, amelyről balra fordulva kellett Buják felé haladni. A T-elágazás, amelynek mindhárom szára Szabadság utca, olyan állapotban volt, hogy tovább kellett menni és visszafordulva a balra vezető útra továbbmenni, akkora kátyú volt az elágazás közepén. Igazából egy hatalmas gödör volt egy buckával, amire felakadt volna keresztben az autó, úgyhogy ezt óvatosan elkerültük. Kisbágyontól teljes dráma volt az úton, szinte faltól-falig autóztunk, úgyhogy külön jól jött, hogy nem jött szembe autó. Úgy érkeztünk Bujákra, hogy köpni-nyelni nem tudtunk. Azt kell mondanom, elképesztő útviszonyok között vezetett utunk ebbe a kis faluba, ahol méltán gondolhattuk, hogy a világvégén vagyunk. Nem vezet innen sehová út, csak ide be, ami valljuk be, szomorú dolog.

Hogy akarunk segíteni (akarunk?) egy ilyen vidéken, ha 1975 óta nem volt a környéken útfelújítás és a környékbeli lakosok az új autókkal ezen kénytelenek közlekedni. Vajon mennyi kárt okoz egy ilyen minőségű közút éves szinten? Vajon mennyibe kerülne rendbe rakni és karbantartani, rendszeresen felügyelve, ellenőrizve és fenntartva minőségét? Ha ezügyben nem tudunk valami értelmeset összehozni magunknak, akkor jobb, ha nem várunk semmit senkitől. Ez közös érdek lenne, a környéken lakók közös érdeke. Mi hiányzik? Az összefogás? A lobbierő? Mi lehet az oka annak, hogy alig 60 kilométerre a fővárostól kelet-ukrajnainak gondolt útviszonyok fogadnak egy olyan vidéken, ahol turisztikai/mezőgazdasági/stb. vállalkozások működnek és próbálnak talpon maradni, gondolom, kevés sikerrel.

Én személy szerint nagyon megdöbbentem ezen.

Így értünk Bujákra, ahol elég korán letettük a kocsit, ebből adódóan egy elég szép gyalogtúrát sikerült összehozni. Először felkapaszkodtunk a Kálvária-hegyre, ahol egy érdekes épületegyüttes található, a falu fölé magasodva (és láthatóan sorsára hagyva), a Kálváriából, a Szent Anna kápolnából és egy remetelakból áll. A mostani formáját 1802-ben elnyert épületegyüttes nagyon különleges, mivel a falu felett emelkedik. A tanösvényből csak egy üres táblát találtunk (de legalább az megvolt), az épületegyüttes pedig olyan szinten rossz állapotban van, hogy kicsit meglepődtem, mivel a fotók alapján egy sokkal különlegesebb, jobb állapotú, jobban karbantartott valamire számítottam.

A Kálvária érdekes építmény, még sosem láttam ilyen jellegű építményt (de ez az én hiányosságom), sajnos sokkal inkább a düledező volta, a nyomorúságos állapota ragadott meg, mint a mások képein átsugárzó misztikum. Sajnos nagyon rossz állapotban van, a víz szemmel láthatóan mossa a falakat, egy komolyabb helyreállítás ráférne a szobrokra és a képekre is, amelyek csak rozsdás fémlemezek az ajtók mögött. Amúgy nagyon különleges, de így kicsit kiábrándító.

A Szent Anna kápolna is zárva volt, bár a Wikipediához képest újdonság, hogy bent képek és padok voltak, vagyis nem volt teljesen üres, mint ahogy számítottunk rá (mivel az 1986-ban történt kifosztás után a megmaradt berendezési tárgyakat a falu templomában helyezték el).

A remetelak üres, az ajtaja nyitva volt (be nem mentünk).

Bár egy nagyon különleges épületegyüttesről van szó, azt kell mondanom, jól vezeti ez tovább az utaknál megkezdett gondolatmenetet: ha nincs út, nincs turizmus, pusztulnak az emlékek. Személy szerint nagyon sajnálnám, ha ez a látványosság, ez az emlék eltűnne, márpedig elfog, ha ez a vidék nem tud fejlődni.

Megpróbáltuk megtalálni a tanösvényt, hogy eljussunk a várromhoz, de kb. egy órás kalandozás után végülis csak annyit sikerült elérnünk, hogy visszaértünk a faluba, átkeltünk a patakon és elindultunk a Honvéd Üdülő felé vezető úton, amelyről elérhető a várrom is. Kb. egy kilométer séta következett, ahol a Honvéd üdülő előtt egy honvédségi út felkanyarodik az erdőbe, a sasbérci kilátó felé, na ott kell jobbra felmenni a várromhoz. A várrom úgy nézett ki, mint valami rom a Gyűrűk urából (lehet, hogy megártott ez a Gyűrűk Ura maraton a múlt héten?), a gazos várrom, benőve fagyönggyel ugyan különleges látványt jelentett, de várból már nagyon kevés látszik, ráadásul a pusztítást a növények végzik, amelyek gyökereikkel szétfeszítik a köveket, a víz befolyik, télen megfagy, szétrepeszt mindent. Lassan, de biztosan romlik a várrom állaga, pedig nem túl régen kitakarították, de mára megint teljesen benőtte az erdő. Pedig hangulatos hely lehetne, az egyik leghangulatosabb várrom az eddig látottak közül, de erre nagyon sokat kellene áldozni valakinek (időt, pénzt, energiát – vagy legalább valamelyik kettőt a háromból).

A tanösvény tájékoztatója csak itt és a kilátónál volt meg. Ezek után lesétáltunk a kocsihoz (50 perc), majd felhajtottunk a kilátóhoz, amelyet a HM rakott rendbe 2003-ban, és amire már ráférne itt-ott egy kis javítás, de úgy tűnik, hogy itt elfogyott a lelkesedés, és ezért nem is lehet senkit hibáztatni. A kilátóba (ahonnan egyébként a környékre nyílik nem túl különös látvány) 250 HUF a belépő, vállalható. Az odavezető út már kevésbé, de még mindig jobb, mint a közút, csak autó ne jöjjön szembe…

Kitérőként ellátogattunk Kozárdra, ahol egy jó palóc gulyást ettünk a Vadvirág Étteremben, majd megpróbáltunk a leggyorsabban kijutni a 21-es útra, hogy véget vessünk a futóműtesztnek. Eseménytelen utunk volt hazafelé eltekintve néhány traffipaxtól, akiknek mosolyogva integettünk.

Hazajáró-kompatibilis posztok is lesznek hamarosan…