A kapruni tározó- és erőműrendszerrel tavalyi látogatásunk negyedik napján találkoztunk. Valójában azonban a második napon találkoztunk vele tudtunkon kívül, ugyanis a Grossglocknerre menet megálltunk a Glocknerhaus-nál, ahol annak idején Sissi is járt többször, és onnan láthattuk a Margaritzensee-t, akárcsak az alábbi képen:

Tudtunkon kívül ez volt az első találkozásunk Ausztria legnagyobb víz- és energiatározó-rendszerével, amelynek néhány nappal később megnéztük a legfőbb létesítményeit. De ne szaladjunk így előre, következzék a kapruni erőműrendszer története!

A kapruni völgy régóta izgatta a helybeliek fantáziáját. Eleinte turistalátványosságnak gondolták jónak, ezért tették látogathatóvá a Sigmund-Thun-Klamm-t, ami a kapruni patak egy mély szurdokvölgye, amit az utolsó jégkorszakban a puhább kőzetbe vájt a jég, másrészt pedig a mai felső tározó helyén épült meg a Hotel Moserboden, ahová lovon hordták fel az ételt és fogadták az akkoriban divatba jövő túrázásnak a híveit. Íme egy kép erről a szállóról 1900 környékéről!

A képen jól látszik a Karlinger-gleccser, ami már akkor sem volt egy nagy szám, illetve a mai Mooserboden tározótó keleti oldalán magasodó hegyvonulatok (amik a fuschi völgy felé a vízválasztók).

Az első próbálkozás a terület energetikai és vízrajzi hasznosítására 1928-ból valók, amikor a gazdasági világválság jött közbe, utána 1938-ban a németekkel való együttműködést a háború zavarta meg. A háború után az amerikai kormány által biztosított Marshall-segélyből végre felépülhetett ez a rendkívül komplex rendszer, amelyet 1955. szeptember 23-án helyeztek üzembe.

A fenti képen látható szálloda ezen építkezés áldozatává vált, alapjainak romjai valahol a Mooserboden alján vannak.

A komplexum az alábbi részekből áll:

• Felső lépcső: Margaritzensee, Mooserboden,
• Középső lépcső: Wasserfallboden
• Alsó lépcső: Klammsee, kapruni erőmű

A felső lépcső része a Grossglocknernél látott Margaritzensee, amely Ausztria és egyben a keleti-Alpok legnagyobb gleccserének, a 9 km hosszú Pasterze-nek az olvadékvizét gyűjti össze. Jellemző, hogy a tó mintegy száz éve vált jégmentessé, mára azonban mintegy 2 kilométerre van már a gleccser nyelvének hegyétől.

A jó mérnökök ekkor gondoltak egy merészet, és építettek egy 11 km hosszú 3 méter átmérőjű alagutat a 2000 méter magasan fekvő, 3,2 millió köbméter víz tárolására alkalmas Margaritzensee-től a leendő, 2036 méter maximális magasságú, 84,9 millió köbméter kapcitású Mooserbodenig a hegyek alatt, közbeiktatva az első turbinát, az ún “Möllpumpwerk”-et. Ráadásul mindezt a hegy gyomrában, úgy, kívülről csak néhány jelentéktelen épület látszik. Így lett a Grossglockner gleccseréből a hegy túloldalán áram és víz.

Igen ám, csakhogy a Pasterze vize a Mölltalon át dél felé folyik, a Mura vízgyűjtő területére, míg a kapruni patak a Salzach-ba folyik bele, amely az Innbe, a Duna vízgyűjtő területére. Úgyhogy itt gyakorlatilag elég rendesen beavatkoztak a természetes vízrendszerbe. És itt nem álltak meg!

A keleti oldalról a Wielingenbachot és a Hirzbachot is elterelték, míg a nyugati oldalon a Dietersbachot és a Mühlbachot is összekötötték a tározórendszerrel, amelynek segítségével szabályozni, állandó szinten tudják tartani ezeknek a patakoknak a vízhozamát, ami annyit jelent, hogy a környező völgyekben is megszűntek az áradások és a hirtelen lezúduló esőzések utána eróziós károk. Ha belegondolunk, ha a mi kis Bakonyunkból egészen az M1 autópályáig hömpölygött tavaly egy patak vize, hogy alámossa az autópályát, akkor elképzelhetjük, hogy mennyit javított az ottani óriási hegyeken rengeteg havon és hirtelen olvadásán ez a rendszer.

A Mooserboden vize egyébként nagyon hideg és nincsenek benne halak, mert nem él meg benne a plankton sem, tehát a halaknak táplálékuk sem lenne. De nem is céljuk ez, nekik itt csak a vízre van szükségük.

A középső lépcsőt a Wasserfallboden elnevezésű tározó tó, a gát és a Limberg-turbina jelenti. A Margaritzensee vizét vagy egyenesen a Mooserbodenbe, vagy a Wasserfallbodenbe engedik. A Wasserfallbodenból leengedett víz táplálja a Kapruner Ache-t, a kapruni patakot, illetve áramot termel a gátnál lévő turbinákon.

Ezen kívül van egy Magyarországon teljesen ismeretlen funkciója a két tározónak, képesek energiatárolásra is, vagyis amikor a szélerőművek túl sok áramot termelnek, a pumpákat arra használják, hogy feltöltsék a Mooserbodent a Wasserfallboden vizével, hogy szükség esetén, amikor többletáramra van szükség, akkor abból le tudják engedni a vizet, áramot termelve.

Ez aztán a kegyelemdöfés!

Az alsó rész – a végül de utolsósoran kategória – a legnagyobb áramtermelő fokozatot tartalmazza. A Wasserfallboden vizét egy csövön levezetve 858 méter szintkülönbséget leküzdve, óriási nyomással esik a víz a turbinalapátokra a Kaprunban, a Sigmun-Thun-Klamm bejárata mellett lévő erőműcsarnokban.

A rendszer fentről lefelé az alábbi áramtermelő kapacitással rendelkezik:

• Möllpumpwerk 13,4 MW
• Krafthaus Oberstufe 242 MW
• Pumpstation Maiskogel 2,2 MW
• Krafthaus Hauptstufe 220,5 MW

Jó hír az osztrákoknak, hogy épül a Limberg II. turbinaállomás a Mooserboden alatt a hegy belsejében, további 480 MW áramtermelő kapacitással (amit elvileg azóta már át is adtak). A Limberg 2-vel együtt Ausztria áramellátásának 60 – azaz hatvan – százalékát vízenergiából állítják elő oly módon, hogy szükség esetén 20 másodpercen belül képes áramot termelni!

Ottjártunkkor egyébként számunkra meglepően kevés víz volt a tározókban, de az idegenvezető szerint aggodalomra semmi ok. Jól mutatja a méreteket, hogy a Mooserboden szintje a gát tetejétől 55 méter mélyen volt, vagyis durán 1981 méter környékén, ami jóval a tározó 2004 méteres közepes vízállása alatt volt. Egyébként a vendéglátónk is aggodalmasan közölte, hogy a 2009/2010-es tél nagyon kevés hóval járt, és túl gyorsan olvadt el, ami miatt kevesebb a víz.

Ebből persze a környező völgyekben semmit nem érezhettek, mivel a víz pontosan szabályozva volt.

Az egész erőmű-rendszert Bécsből irányítják távirányítással.

Számomra ennek a létesítménynek a meglátogatása majdhogynem nagyobb élmény volt, mint a Grossglockneré (persze ebben jelentősen közrejátszott, hogy a Grossglockneren nagyon rossz időnk volt). Ezt a fajta előrelátó gondolkodást kicsiny hazánkban az én életem során tényleg csak nyomokban tudtam tapasztalni. A vízenergia felhasználása pedig ugyebár olyan módon a demokratikusnak semmiképp sem nevezhető rendszerváltás egyik szimbóluma lett a résztvevők akarata ellenére, hogy mára gyakorlatilag a Duna magyarországi szakasza a szégyenfolt Európában, egy hajózhatatlan, rendezetlen, kárba veszett erőforrás – amit rajtunk kívül mindenki felhasznál és lehet, hogy egy-két schnaps után rajtunk röhögnek hangosan…

No mindegy.

Az erőmű-komplexum egyébként rengeteg látogatót fogad, mióta látogatható, azóta mintegy 10 milliót, május végétől októberig van nyitva. Eleinte elsősorban a technológia hívei látogatták, azonban ahogy elterjedt és népszerűvé vált a hegymászás és gyalogtúrázás, egyre inkább arra használják fel a túrázók az erőmű nyújtotta lehetőséget, hogy gyorsan és kényelmesen elérjék a 2000 méteres magasságot, majd onnan túrázzanak a környező hegyoldalakon.

A közeli, 1902-ben épült és 2802 méter magasan lévő Heinrich-Schwaiger-Haus-hoz is vezet például turistaút, persze az is talál magának megfelelő túraútvonalat, aki nem akar ekkorát túrázni. Mindenesetre 16 db  3000 méter feletti hegycsúcsban lehet gyönyörködni, már persze ha nem jár úgy a turista, mint mi.

Lezárva ezt a posztot, egy júliusi forró napon jó korán érdemes indulni, fel a Mooserbodenhez, bejárni minden zegzugát, majd felmászni a hüttéhez és ott aludni. Onnan csodálni a napfelkeltét esetleg? Aztán még egy kicsit sétálgatni erre-arra és lemenni a hegyről. Ez egy kerek program.

Kaprunról szóló sorozatunk következő részében a tározórendszer legalsó elemét a Klammsee-t és a Sigmund-Thun-Klamm-ot keressük fel, maradjatok velünk!