Tavaly ugyebár megjártuk ismét Ausztriát (az időjárással jól megjártuk), volt is erről szó már korábban, viszont nem meséltem arról, hogy mit láttunk – a Grossglockner Hochalpenstrasse kanyarain kívül.

Szóval, a negyedik napon, ami igazából tartaléknak volt szánva (így utólag hiába, hiszen az időjárás érdemben nem változott 4 nap alatt), szóval, a negyedik napon szabad volt a választás, hogy hová menjünk.

Választásunk az általunk nem ismert, de a vendéglátóink ill. a programfüzetek által bőszen ajánlgatott kapruni erőműrendszerre esett, amelyet elképzelni sem tudtunk, hiszen még sosem láttunk ilyet közelebbről.

Szóval, a kapruni erőműhöz való feljutás nem egy egyszerű történet (viszont tök izgi):

1. Menj el Kaprunba, menj fel a völgy legeslegvégébe, túl a Maiskorn-ra vezető függővasúton és túl a Kitzsteinhornra vezető függővasút/sikló végállomáson (ez utóbbi két dologról ismert: 1. a gleccseren nyáron is lehet síelni 2. Ebben a siklóban történt Ausztria egyik legnagyobb balesete, amikor 2000. november 11-én 155 ember (köztük gyerekek és fiatalok) égett az alagútban, 12 ember menekült meg, amikor egy szakszerűtlenül, engedély nélkül átalakított és beszerelt légmelegítő felgyújtotta a vonat hidraulikavezetékeit. A sok áldozat halálának fő oka a feltételezések szerint az volt, hogy a sikló megállt az alagútban és a szétspriccelő hidraulikaolajat a kéményhatás meggyújtotta, felfelé fújva a mérges gázokat, egyenesen a felfelé menekülők felé; illetve az, hogy a vonat állva maradt az alagútban. A 12 túlélő lefelé menekült. A balesetnek konkrét személyi felelőse azóta sem került megállapításra. Ez volt a második világháború óta a legtöbb halálos áldozattal járó katasztrófa Ausztriában. Napjainkban a vonatot a hegyen keletkező évi 600 tonna szemét elszállítására használják. Az áldozatok emlékét egy emlékmű őrzi a völgyben. Bővebben itt lehet olvasni róla!), egészen az 1068 méteren lévő Kesselfall Alpenhaus-ig, ahol parkolj le az ötemeletes parkolóházban (ingyen).
2. Vedd meg a jegyet, és szállj fel a buszra a ház mögött! Ez a busz egy jó kilométeres alagúton a hegy belsejében felvisz 1209 méterre, ahol a “Lärchwandschrägaufzug” vár.
   
3. Menj fel a “Lärchwandschrägaufzug”-val 1640 méterre! Itt kell megjegyezni, hogy mi is ez. Nos, ez olyan, mintha egy nagy vonat lenne, ami sínen fut (de drótkötél mozgatja) és oldalazva felcsúszik a hegyre. 431 méter szintkülönbséget küzd le, 820 méter alatt, ahol a legnagyobb meredekség 81 százalékos. A sínek távolsága 8.2 méter. Az 1952-ben épített szerkezet képes 139 embert vagy 65 tonnát felvinni a hegyre. Ez a legnagyobb ilyen jellegű nyitott berendezés a világon, ezzel vitték/viszik fel az építési anyagokat a hegyre, illetve a turistákat fent fuvarozó buszokat is ezzel vitték fel. Ezzel hozzák le a fent élő tehenek tejét is, ahogy ottlétünkkor éppen láthattuk is.
   
4. A felvonóból kiszállva ott állnak a buszok, amelyek egy kacskaringós, meredek, szalagkorlát nélküli szerpentinen visznek tovább a Wasserfallboden elnevezésű tározótól egészen a Mooserboden elnevezésű felső tározóig, amely utazásunk végét is jelenti 2040 méteren.

A buszokról leszállva a turista elé tárulhat a félig üres alsó tározó madártávlatból, majd pár perces sétával a a felső tározó gigantikus medencéje. A feltételes mód indokolt, hiszen ha valaki úgy jár, mint mi, akkor bizony nem látszik egyik sem, csak sejteni lehet valamit a ködben/felhőben. Tegyük hozzá, hogy még így is gigantikus ahogy a hatalmas tó fölött 400 méterről lenézünk, olyan magasság ez, mint mondjuk anno a WTC tetejéről lenézni az utcára, csak egy természetes környezetben. Döbbenetes, ahogy elvesznek a méretek ebben a környezetben, pedig iszonyatos nagy az, ami ilyen távolságból is ekkorának látszik…

Zárjuk is az első részt ezzel a momentummal, felértünk a Mooserbodenhez és várjuk, hogy felszálljon a köd! A második részben érkezünk az erőmű- és tórendszer történetével és felépítésével, működésével!

Források:

• Wikipedia
• Verbund