Kirándultunk a közelmúltban egy jót Esztergomba, az ezzel kapcsolatos élményeimről számolnék be röviden.

Előre bocsátom, hogy tisztában vagyok vele, hogy Esztergom az egyik legnagyobb pénzügyi válságban lévő város, ami itt következik, tökéletes illusztrációja ennek. Megdöbbentő, hogy ilyen állapotba lehet juttatni egy olyan várost, ahol az egyik legnagyobb autógyár van és ennek kapcsán a régió gazdasági fellegvárának kellene lennie. Ehelyett van ez.

Vonattal mentünk, mert legyen már Apának is egy jó napja – ne kelljen autót vezetni. A vonatjegy két fő részére oda vissza 3000 forint volt kedvezményesen, ami kb. kilenc liter benzin, vagyis kb. 100 kilométer autóval, míg Esztergom oda-vissza kb. 90 kilométer. Vagyis az útköltségen nem spóroltunk semmit, cserébe elvetettük az akkor-indulok-amikor akarok elvet. És még sok mást is…

A Budapest – Esztergom vasútvonalat az éppen hatalmon lévő kormányzat (sic!) három év alatt újította fel uniós forrásokból természetesen. A felújítás igazi sikertörténet. A papíron német alvállalkozó, aki hetente helikopterrel szállt e táj fölé és onnan szemrevételezte a munkálatok alakulását természetesen nem német munkásokkal dolgoztatott, de nem mielőtt elégedetten hátradőlnénk – nem is magyarokkal. A szemtanúk szerint alighanem román vendégmunkások vették el a helyi munkanélküli magyarok munkáját e projektben. A Piliscsaba – Esztergom szakasz felújítása olyan jól sikerült, hogy a szakaszon újra fel kellett újítani a vágányokat, csak a szerencsén múlt, hogy az első próbajárat nem a töltésről lefordulva végezte az árokban. A vörösvári aluljáró évekig épült, támfalomlással színezve az unalmas hétköznapokat. Az átadás után sem maradtunk hasonló földtani esemény nélkül, az új solymári bekötőút eléggé csúnyán megcsúszott a hegyoldalban…

Három év ahhoz sem volt elég, hogy a villamosítást megépítsék, kb. Vörösvárig állnak az oszlopok.

Most végigmenve a vonalon további benyomásokat szereztünk, és elmondhatom, ahogy távolodunk Budapesttől, egyre kevésbé tapasztalni a felújítás nyomait. Esztergom vasútállomás konkrétan nem létezik. Két vagy három vágány üzemel, amire befutnak a vonatok, az épület ugyanaz a rom, mint amikor legutóbb erre jártam, a környék is wasteland.

Úgy tűnik, idáig a felújítás csak a vágányokra szorítkozott.

De lépjünk tovább! A vonattal érkező turistáknak (nem kell izgulni, rajtunk kívül nem volt ilyen) (ha már itt tartunk, megjegyezném, hogy már a nyaralásunk kapcsán is rájöttem, hogy kis hazánkban a vonatos turistáskodás olyan nagyfokú lazaságot igényel (pl. nem baj, ha nem akkor és nem oda érkezel, mint ahová a menetrend szól), ami sajnos belőlem hiányzik) egy (illetve kettő, bocsánat) autóbusz-járat áll rendelkezésére. Az óra 11-kor érkező vonatra a KNYKK elnevezésű sóhivatal szervez egy óránként 43-kor érkező járatot. Vagyis a turista fél órát vár a buszmegállóban, miközben egyébként egy busz elszáguld, de meg nem áll… Esetünkben a másik busz éppen abban az órában nem járt (rejtély, hogy miért marad ki szombaton egy délelőtti menet), szóval marad a félórás vakarózás.

A helyieket ez nyilván nem éri váratlanul, legtöbbjüket vagy várja valaki autóval, vagy maga az autójuk. A turisták meg várjanak.

Fél óra viharos, hideg szélben várakozás után jött a busz, persze nem állt volna oda, hogy felszállhassunk rá, hanem a megállóból néztük, ahogy a sofőr matat vagy ebédel vagy mittomén.

A járat útvonala is egy vicc, végigmegy lakóövezeteken, ahol nem áll meg/nincs megállója, beszorul a buszpályaudvar szűk utcájába, ahol a Volánbusz és a KNYKK szemmel láthatóan egymás szívatását próbálja csúcsra járatni…

Összefoglalva, nem tudom, mihez lehetne még egy városon belül keresztül-kasul járkáló buszjáratot, mint a beérkező és vagy induló vonathoz. A KNYKK helyi járatának ez nem sikerül és nincs is szándékában…

De ha már végre valahára bejutunk a szűk utcákon a láthatóan az összedőlés szélén álló romokkal szegélyezett főutcán a Bazilikához, akkor tulajdonképpen örülhetünk is.

A Bazilika a szokásos, ami az újdonság a korábbi évekhez képest, hogy a Kincstár felett kialakítottak egy panoráma-termet, amely a nagy félkör alakú ablak mögött található és néhány maketten kívül egy büfé/ajándékboltot tartalmaz. Alighanem ez Magyarország egyetlen olyan múzeumi ajándékboltja, ahová csak borsos belépő fejében lehet bejutni. Jó, van egy másik shop is a jegypénztár környékén is, de ez a fenti mégiscsak…

Szóval, mi volt még?

A Mediterraneo nevű étteremben ebédeltünk, ahol kb. budapesti árakért cserébe finom ételeket ettünk, amit annak ellenére elég gyorsan hoztak, hogy teljesen telt ház volt. Talán a sütemény-fronton volt egy kis megingás, de a paradicsomleves és a főétel kifogástalan volt.

Visszafelé – és most tényleg nem akarom a KNYKK-t tovább bántani, de nincs mit tenni – először is nem volt ott a megálló, ahol a Google Maps mutatta, úgyhogy elindulva a vasútállomás felé mire találtunk egy megállót, már olyan közel voltunk és olyan soká jött volna a busz, hogy addigra oda is értünk volna gyalog, de a vonat el is ment volna, szóval mentünk gyalog és egyhamar odaértünk.

Érdekes volt látni, hogy ebben a jobb sorsra érdemes városban hová vezetett az inkompetens “hatalomgyakorlás”. Gyakorlatilag semmi sem működik. Kár érte, nagy kár.

Hazafelé egészen meglepően teltház lett, öreg este lett, mire hazaértünk.

Tanulság nincs. Illetve van, de az olvasóra bízom! 😉

 

Összes kép itt: