Ritkán szólalok meg politikában, de most véletlenül összefutottam egy riporttal, amiről érdemes elidőzni egy picit.

Miután három évig életvitelszerűen Belbudán éltünk, érintettként mindig érdeklődve figyeltem a felépítendő szuperkórház témáját, ami az utóbbi évek egyik legnagyobb médiahekkje.

Belbuda az a terület, ahol Magyarország leggazdagabb emberei laknak, ami nem teszi a leggazdagabbá. “A” budai kórház a János Kórház, ami egy klasszikus pavilonos városi kórház.

30 éve megérett volna a szanálásra. Komáromi Zoltán helyi háziorvos szerint 20 éve – ezt a videót ajánlom mindenképpen megtekintésre.

Ezen kívül létezik még a Sport Kórház, ami valami számomra rejtélyes ok miatt külön kórház a sportolók sportsérülései ill. a baráti elvtársak különböző szexsérülései (ínhüvelygyulladás, izomhúzódások, stb.) gyógyítására. Hogy miben különbözik egy sportoló térdsérülése az egyszeri kisemberétől?  Rejtély.

Mindegy. Elitista hozzáállásra jellemző módon a kerületben nincs ún. “SZTK”, azaz járóbeteg-rendelésre szakosodott intézmény. Emlékszem, amikor felnőttként találkoztam ezzel a kifejezéssel, nem is tudtam, mit jelent, hiszen nem találkoztam vele, mert Belbudán bármi baja van az embernek,  a János Kórházba megy. Ami persze pazarló és gáz, de hát így jár egy kerület, ha a benne lakók elitista, földi halandó számára elérhetetlen/megfizethetetlen kórházakban kezeltetik magukat.

Már nem laktam ott, amikor a Gyurcsány-kormány idején felépült a Sport kórház új épülete, amelyet azóta sem vettek birtokba. Több, mint tíz éve áll ott az Alkotás utcában az új épület szerkezetkészen, a tetején egészséges nyárfa-cserjéket lehet bugázni, ha esetleg valaki…

Ez sem annyira meglepő, ha visszaemlékszünk a Honvéd Kórház sorsára, az is üresen állt évekig, mire végül befejezték. Más kérdés, hogy annak az ára az észak-pesti régió összes többi kórházának elsorvasztása volt. Lassan, biztosan.

Valahogy mindig is zavart, hogy senki nem vette észre rajtam kívül, hogy a szuperkórház nem egy valódi téma, hanem egyike azoknak a témáknak, amelyeket egy kiváló PR-elme (tuddjukki) felfűzött egy egyébként zseniális stratégia mentén. Mint egy doboz édesítőszer. Tele van édes kis fehér bogyókkal.Keserű a kávé? Érkezik egy rossz hír a kormány számára? Nyomjunk a kávéba egy bogyót, máris jobb lesz a helyzet.

Az a baj ezzel, hogy a mi bőrünkre megy. Akiknek egy ilyen elrohadt kórházban kellene az életét megmenteni.

A másik baj az, hogy a média nagy része készségesen rezonál a bedobált kamutémákra. Szolgaian tudósít és lelkesen rezonál rá. És ez nem a szolgamédia, amelyik pedig egyenesen ünnepli ezeket a híreket folyamatosan.

Vagyis a PR-gépezet által az előre meghatározott stratégia mentén csillapításnak bedobott híreken csámcsognak, minden különösebb alapvető kritika nélkül.

Szóval, itt futottam bele egy riportba Pusztai Erzsébettel, aki megmondom őszintén, sosem volt a szívem csücske, úgyhogy elfogultsággal aligha lehet vádolni.

Azt hiszem, ő fogalmazta meg jól szarkasztikus humorral azt, amit én is érzek: Miért foglalkozik egyáltalán a média ilyen hírekkel, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy az egész egy ordas kamu. Miért kellene agysejteket pazarolni arra, hogy a kérdést megpróbáljuk feldolgozni, amikor az egész nem vehető komolyan. És ezzel a hozzáállással a szerepéből kiütött műsorvezető sem tud mit kezdeni, mert neki sem ez a feladata, hogy ezt boncolgassa.

Ezt a hangot hiányolom a magyar közéletből, még több kellene ilyen. Tessék végignézni!