… tegnap olyan élményben volt részem, hogy azóta is mosolygok rajta. Nem igazán esett rosszul, mert súlytalan, de érdemes megállni egy szóra és elgondolkodni rajta… (tovább után csúnya szavak tartalom sejthető)

Az általános iskolai osztálytárs, akivel 30 éve nem is találkoztam, csak be van jelölve a Facebookon, rámír egy üzit este fél nyolckor:

Vazze! Ezt a lókupec azt hiszi, hogy én mások képeit töltögetem fel a fészre. Szerintem nem is gondolta, hogy ez így leírva ezt is jelenti. Értem én, hogy divat, sőt, trend mások képeivel vagánykodni a fent említett médiában, de miért néz ez az ember ab start ilyen átlagparasztnak? Nem látszik ki a Calvin Klein alsógatya gumija a gatyámból? Vagy mit kellene villantani, hogy elhiggye, hogy én odasétáltam a Margit-hídhoz, elővettem az iPhone-t és a Google Street View alkalmazás segítségével csináltam egy 360 fokos panorámát?

Udvarias válasz tőlem, két körrel később megint kiböffen ez az ösztönös felsőbbrendűség, amitől az ember csak pislog kínosan:

Értem. Több kamerával? Hát persze. Egy kamera már nem is elég. Nagy felbontású? És mégis minek? Legyet akarsz keresni a hídpilléren? Vagy Cousteau kapitány elveszett aranyát a Dunában? Mi akar ez lenni? Ja várjál, tudom! Ez a nekem nagyobb van, mint a tiéd – verseny? Nanemár! Ha a Google-nak elég volt 11264 x 3568 képpont, neked mennyi kell?

Összefoglalva, szeretném kifejezni, hogy mit érzek. Hogy mennyire megtisztelő egy ilyen felsőbbrendű lénnyel szóba elegyedni, hagyni, hogy a közelsége, az egyénisége gravitációja egy kicsit magához vonzzon és kiemeljen a képtolvajok és kisfelbontású tartalomszemét-gyártók sivár és szürke valóságából! Mindig elmosolyodok, amikor rám pazarolja valaki a felsőbbrendűségét, annyira jól esik.

Sajnálom, de nem jutott eszembe semmilyen méltó magyas-irodalmi idézet (szar volt a magyartanárom), csak egy részlet egy filmből, amit csak megfelelő állapotban lehet végignézni. A filmrészlet címe már sok mindent elárul: Kúrjál kecskét!