Ez a 2003-as Fertő-tó körüli élménybeszámolóm. Két nap alatt tettük meg kollégákkal, barátokkal. Szóval, történt, hogy csütörtökön felkerekedtünk és elindultunk. Elmentünk két utitársunkért, majd még elgurultunk egyikőjükhöz, mert otthon hagyta az útlevelét. A csütörtök déli/kora délutáni csúcsforgalomban indultunk el, a kijutás a városból nagyon nehéz volt. Végül az M1-en nagy nehezen eloszlott a forgalom, de addig kijutni több, mint egy órába került. Az M1-esen feltámadt a szembeszél és egyre durvábban fújt, amit leginkább a kilométerórán lehetett látni, mert sík terepen pillanatok alatt tíz kilométer/órát is visszaesett a sebesség. Volt olyan emelkedő, ahol a kapaszkodósávban csordogálva padlógázzal sikerült 65 kmh-ra is lelassulni. A fogyasztásunkat ki sem mertem számolni, egy dráma lehetett… Szóval, hat óra után nem sokkal megérkeztünk Sopronba és sikerült megtalálni a korábban ott eltöltött napok/hetek alapján a kempinget. Kifizettem a szállást és bementünk. Amikor Móni meglátta a bungalókat, amikben aludni fogunk, majdnem rosszul lett; a szemöldöke mindenesetre eddig nem ismert magasságokba szökött… A faházak ugyanis valóban erősen nyárias klímára összetákolt, toldozott-foltozott bódék. Az egyik ágy a házunkban középen el volt törve, szerencsére ezt borítottuk fel, hogy valahová elférjen a két bicaj; a kemping ugyanis nem tud tárolóhelyet biztosítani. Szóval, ahogy pakolászunk, megáll egy mikrobusz és a sofőr közli a kiszálló utasokkal, hogy “holnap reggel jövök”. Ahogy később figyeltük szomszédainkat, meg kellett állapítanunk, hogy valamilyen nem teljesen legális munkások lehetnek, akik itt a kempingben laknak…élnek… Lassan beesteledett, az egyik kerék útközben végképp leeresztett, úgyhogy nekiálltam a majdnem tök sötétben defektet szerelni. Az egyik bennszülött még oda is jött, amikor látta, hogy bénázok a drótperemes IRC gumival, végüól a három feszítőpöcök együttes használatával leugrott a felniről a külső, újdonsült ismerősünkre pedig elég volt csúnyán nézni… lelépett… Este nyolckor jelezték a többiek, hogy most értek ki a városból, valami hihetetlen dugó volt, úgyhogy 3 óra múlva kb. már ott is lesznek… Így aztán tizenegy után érkeztek valóban és kb. éjfélig tartott míg mindenki elfoglalta a szállását… A hideg idő miatt persze senki sem rohant aludni, úgyhogy egy kicsit elbeszélgettünk a bódék előtt a szomszédok nyilvánvaló örömére (hangszigetelés=0, ők meg aludni szerettek volna). Szóval, reggel már öt óra után elkezdett valaki óbégatni (illetve még), valami nőnek rimánkodott, hogy engedje be, hogy a házba vagy máshová, arról is esett szó bőven… Aztán néhány tuning Lada érkezett és lelépett a bennszülött csapat… Aztán elegem lett a hidegből, hogy hiába takarom be magam akárhogy, fázom, felkeltem és kint sétálgattam… Kint legalább nem volt az a vak hideg, amit utoljára a katonaság alatt éltem át, amikor ül az ember egy hideg helyen mozdulatlanul… Itt legalább lehetett járkálni, nem úgy, mint akkor az őrségben… Végül a kocsiban üldögéltem, de elég rossznak tűnt a helyzet… Az első ébredő, Zoli szépen ki is röhögött, amikor meglátott a kocsiban dideregni… Aztán elkezdtek felébredni a többiek, rá kellett jönnünk, hogy a mellékhelyiség színvonala gyk. csak a legigénytelenebbeknek felel meg, úgyhogy mivel nem nagyon izzadtunk meg éjszaka, átöltöztünk és elindultunk. “Egész jó” – gondoltam, ahogy az órámra tekintettem. Arra persze nem számítottam, hogy a Lővérekből lefelé jövet ketten úgy gondolják, hogy elkanyarodnak másfelé, úgyhogy végül a Tűztoronynál kötöttünk ki. Ott megállapítottuk, hogy az egyik bicaj (Neuzer tip. bár ez részletkérdés)középtengelye olyan irdatlan mértékben mozog, hogy ezzel sehová nem érdemes indulni, másrészt próbáltam meggyőzni a társaságot, hogy ne szakadozzanak szét, mert ebből csak gond lesz. A Tűztorony alatt találtunk egy tuti pékséget, ahol reggeliztünk, sajtos, csirkés, baconos-csirkés, stb. bagettet, ami tényleg nagyon finom volt. Ezután kávéztunk a kicsit arrébb található Café Randevú-ban, ahol a kávézást összekötöttük a mellékhelyiségek intenzív használatával. Én mentem be kávézni utolsónak, kértem két capuccinót, mire a pincérnő közölte, hogy a mellékhelyiségek a lépcső alján találhatóak… 😉 Hárman elindultak egy kerékpárboltba, ahol a hibás bicajt megcsináltatták és jó tempóban utánunk indultak. A temetőig tartó emelkedő tetején (3 km) máris látszott, hogy egyik kollégánk rendkívül rosszul bírja. Ebből később még rengeteg problémánk (neki és a többieknek) adódott. Sopronból kifelé viszont már remek szembeszél fogadott minket,úgyhogy a lejtőn lassított, az emelkedőn pedig végképp… Szóval, megcéloztuk a határt. Dél volt (!), mire eljutottunk a Fertőrákos/Mörbisch am See határátkelőhöz. Mörbischben még egyszer meg kellett állnunk, mert valakinek hasmenése volt… Hát itt már kezdtem látni, hogy nagy gondok lesznek az idővel és a tempóval. Innentől kezdve megkezdtük vesszőfutásunkat. A szőlőskertek között vezetett kerékpárútvonal (hibátlan aszfaltcsík) elég forgalmas volt, ugyanis ezen a részen éppen szüretelnek. Ráadásul a szőlőt ott a helyszínen ledarálják és a maradványokat vagy kupacokban felhalmozzák, vagy szétszórják. Rohad az egész… Darazsakat viszont nem láttam… Szóval, az óriási forgalom ellenére voltak, akik úgy gondolták, egymás mellett kell biciklizni. Egyszerűen képtelenség volt rávenni némelyik útitársat, hogy te kóvályogjon a szembe jövő traktorok előtt… A szembeszél ugyancsak betette a kaput a fittebb részének a csapatnak, így aztán Rust-t már elég rossz hangulatban (és tempóban) értük el, majd amikor Oggauból a szántóföldek mentén össze-vissza kanyarogva tekeregtünk, már néhányan nagyon kivoltak. Anyukám meg csuklott… Persze hiába magyaráztam, hogy egymás mögött menjenek, egészen közel, hogy a szélárnyék egy kicsit érvényesüljön, nem tették meg… Donnerskirchenben vettünk fel pénzt a Raiffeisen Bankban, majd beültünk egy étterembe, enni-inni-melegedni.Innentől kezdve viszont már egyre sűrűbben néztem az órára, mert ausztriai szállásunk nem volt és féltem, hogy nem is lesz. Podersdorfig már biztos nem érünk el – gondoltam – de talán Neusiedl-ig igen… Amikor azonban láttam, hogy a hátuljövők mozgása már egyre furcsább, ezt is revideálni kellett. Amikor pedig a hátul jövő kolléganőm leesett a bicajról egy átjáróban, elkezdtem szállást keresni.Winden-ben még megettük a dumát, hogy menjünk Neusiedlig, ők bírják, Jois-ban azonban azt mondtam, megállunk. Az első helyen megalkudtunk, kellemes szobák, reggelivel 21 €. Az utolsók majd negyven perc hátránnyal értek be… Elköltöttünk egy vacsorát egy közeli étteremben és nem kellettkétszer jó éjszakát kívánni senkinek… A finom, bár nem túl bőséges reggeli után elindultunk. Első utunk a közeli boltba vezetett, ahol vettünk némi ételt és közben felöltöttük esőkabátunkat, hiszen elkezdett ömleni az eső. Ez az eső elkísért minket Neusiedl-Weiden útvonalon, Podersdorf határáig. Podersdorfban beültünk teázni a kerékpár-autópálya mellé egy kávézóba. Osztott útpályás kerékpárút… nem semmi… Itt jó félórát vártunk a hátvédjeinkre. Közben valami észméletlen kerékpáros-áradat lepte el a bicikliutakat. Amíg ott ültünk, majdnem összehoztak egy kisebb vérfürdőt, hiszen az egyik néni felakadt a szélén vezető sövényre, majd onnan lepattanva kis híjján keresztbe feküdt a bicajúton, ahol éppen mindkét irányból nagyon sokan jöttek… Itt már eldöntöttük, hogy véget vetünk a túrának, a tó déli o
ldala úgysem túl izgalmas. Az idáig követett és korrekt módon kitáblázott B10 Neusiedler See Radwanderweg -t elhagytuk a B20 Lackenradweg kedvéért, ami kivezetett az Illmitzet a parttal összekötő útra, onnan pedig a kikötőbe mentünk. Evés után (ilyen almáspitét még nem ettem!!!) felszálltunk a hajóra, aminek az orrába teszik a bicajokat (kb. száz volt ott éppen). Az egész hajó egyébként üvegszálas műanyagból volt és úgy rengett, mintha éppen szét akarna szakadni… Szóval, ahogy kiszálltunk Mörbischben, rá kellett jönnünk, hogy szitál az eső. Ez sajnos végigkísért minket, olyannyira, hogy a Sopronba megérkező csapat teljesen elázott. A városban megállva el is döntöttük, hogy nem töltünk egy éjszakát ezekben az áthűlt viskókban, hanem hazamegyünk. A kempingben rekordidő alatt összepakoltunk és villámgyorsan elindultunk hazafelé. Éppen valamilyen bokszgála kezdődött a parkolóban, úgyhogy a nyugodt éjszakánk nem volt garantálva. 3 óra múlva Bicske magasságában kisütött a Nap és Budapesten nyoma sem volt csapadéknak, vagyis csak pechesek voltunk. A túrát viszont végülis teljesítettük. Képek.