… avagy vigyük el a végletekig Füredilaci bicajának teljesítõképességeit, avagy másszunk hegyet kerékpárral, avagy minél kevesebbet menjünk aszfalton, avagy miért megyek én ilyen túrákra, avagy mekkora jó túra volt… [Elõ kell vennem a babakocsis térképet, mert nem emlékszem, merre jártunk…] … Ez nem történt meg, mert jött az este, vonzott az ágy és élménybeszámoló elmaradt. Fussunk neki tehát térkép nélkül még egyszer (mégiscsak hüjén nézne ki, ha a munkahelyemen elõkaparnám a turistatérképet…). Szóval, az immár szokásosnak mondható kezdeti vízszintes szakasz után a hattagú, ámde lelkes csapat (Árpi, a 3 Peti, FürediLaci és én) nekivágott a hegynek, bár legalább kétszer eltértek a megszokott iránytól, de végülis kilyukadtunk a Virágosnyeregbe vezetõ úton. Itt megegyeztünk abban, hogy ez az út szar. Az. A kútnál miután átvertem a társaság felét (hogy ez még a múlt heti víz a zacsiban), utána egy túrázó családot paráztattam be, mert miután beleittam a zacsiba, a nagy lyukon át az orromba ment a víz, amit le is tüdõztem, majd ennek folyományaként kiköhögtem szép kultúráltan. Ez úgy nézett ki, mintha a víztõl lettem volna rosszul. Meg is kérdezte az ürge: “Rossz a víz?” “Persze – mondtam – fõleg, ha az orrán át letüdõzi…” Na, ott is hagytak minket gyorsan, hogy aztán persze utólérjük õket, aztán küzdöttünk felfelé. Az irtásnál elénk tárult a panoráma, gyönyörködés címén fújtattam egy sort, szerintem a távolban a Mátra vonulatai bontakoztak ki… Felérve nem idõztünk túl sokat, megvártak engem és zúztunk is a sárgán, amibõl elõször kék lett majd zöld majd valahogy megint sárga lett. Az egyik kanyarban megtaláltam Árpi kulacsát, mint kiderült, ott szaltózott egyet elõre, miután konstatálta, hogy nem blokkol eléggé a hátsó kerék, hogy adott az elsõnek is, aminek az eredménye remek szaltó lett… Az út maga egyébként ezen a részen inkább a járhatatlan kategóriába tartozott, figyelembe véve a sziklákat, kidõlt fákat és egyéb akadályokat. Solymárra a sárga turistajellel jelzett patakvölgyön vezetett az út, ahol kicsit állítottam a nyergemen és a váltómon, és elõzgettük a rémült turistákat. Az út keresztezése után bevágtuk magunkat a susnyásba, ahol egy alig ösvényen mentünk, mivel a bicajjal allándóan beleakadtam a növényzetbe, inkább toltam, viszont így vagy a bicaj, vagy én jártunk a dzsindzsásban, horror volt. Végülis kisebb-nagyobb küzdelem árán eljutottunk a Muflon-itatóig, ahol megpihentünk, fél óra alatt elfogyasztottuk a büfé egész heti forgalmát hétfõtõl-szombatig, így elégedett tulajokat hagytunk magunk mögött. A Zsíroshegyrõl gurultunk erre-arra, majd bevágódtunk az Antónia árokba (egy néni meg is jegyezte az unokájának, hogy látod, azon a nagyon veszélyes ösvényen mennek a bicajosok), szigorúan az árokban maradva és követve a turistaútvonalat legurultunk az aljába. Az árok nagyrészt letört fadarabokkal gazdagon borított, kimondottan elhanyagolt jellegû, tudtam, hogy otthon vagyok… Tudatosan hagytam, hogy elõttem menjen a csapat, közvetlenül elõttem pedig Neszveda Peti derítette fel a talajszerkezetet, az aljában egy helyen egyértelmû halálsikollyan jelezte is, hogy fosóhomokra szaladt és most dob egy csõröst, de aztán megúszta, én pedig láttam, hová nem érdemes menni… Így aztán gyorsan lent voltunk, ahol átmásztunk a kibontott kerítésen (valakinek nem volt elég jó a kerítés feletti átjáró, bár gondolom, nem muflonok bontották ki), majd pedig a kerítés menti homokban szépen lassan eljutottunk Pilisszentiván külterületére. Onnan átgurultunk egy helyi népünnepélyen, majd mentünk tovább a faluban felfelé. Az utca végén Zaki rábökött a szemközti hegyre, hogy “hát akkor izé… arra”. Mi meg mentünk. Zaki képein látszik, ahogy a csapat mosolyogva abszolválja a hillclimbet (én nem vagyok rajta a képeken)… Ezután némi szint után hasonló vacakon kellett lemenni, majd újabb susnyás után következett egy önfeledt lejtõzés a 10-es útig. A Kopár csárda parkolójában sajnálattal állapítottuk meg, hogy FLaci bringája az elõzõ lejtõn meghaladta a technikai paramétereket, amikre készítették és a hátsõ kerekében egy komoly nyolcas keletkezett. Zaki némi ócska szerszámmal és egyéb erõhatások igénybevételével csinált belõle egy négyest (erõs jóindulattal), ami arra alighanem elég volt, hogy eljusson vele a Pvörösvári vasútállomásig, bár azóta sem hallottunk róla, hogy hazaért-e sikeresen (pedig megígérte, hogy jelzi). Szóval innen Zaki szerint csak meg kell mászni a Vörös-hegyet és lejtõzés következik Pilisszentivánra. A piros jelzés hangulatosan emelkedett (volt benne csalán, végigcsipkedte a csapatot, hallottam, ahogy a maga módján mindegyik sikítozva/üvöltve haladt át rajta), volt minden. A hegy tetején szép kilátás nyílt a környezõ hegyekre, eddigi útvonalunkra Nagykovácsi felõl, és további útvonalunkra a Pilis lábához, a Hosszú-hegyre és a Kevélyekre… A szép kilátás végül nem a hegy teteje volt, az a Gyula-pihenõ volt, onnan egymást váltogatta az eszelõs lejtõ (amelyeken csak Árpi ment le blokkoló hátsó kerékkel) és fújtatós emelkedõk homokos felülettel (melyen tolni is szar). Utána kiértünk egy rétre, majd egy hosszú, köves dózerúton döngettünk lefelé tényleg nagy-nagy tempóban. Egy-két flikkflakk után már bent is voltunk Pilisszentivánon, amely fölé magasodik hatalmas tömbjével a Pilis hegy. A kocsma egyben fagyizó is volt, belenéztünk a Forma1-be és elindultunk a hivatalos Hosszúhegyin visszafelé. Volt három emberes pocsolya, ahogy Zaki írta, radioaktívak voltak, nekem mondjuk a biológia fegyver jutott eszembe, meg az, hogy ez a hivatalos, engedélyezett kerékpárosútvonal Csobánka felõl Pilisszentiván felé… Szerintem csak tankkal lehetne azokon a gödrökön átkelni… Köszönjük. A csobánkai nyeregben Zaki közölte, hogy márpedig õ aszfalton nem megy haza, én meg beadtam a derekam (ami egyébként nem fájt (igaz, a térdem annál inkább)), mentünk az egri vár felé. Felfelé mondjuk elpukkantam, mondtam, hogy ennem kell, megettem a müzlimet (a sonkás szendvicset nagy bátorság lett volna). Ahogy felértünk az út tetejére (ahonnan már csak lejt), száraz pocsolyákat találtunk, mentünk lefelé Pilisborosjenõig. A Nemzeti Parkban éppen három quados sporttárs gondoskodott a szilikózisról, és akkor még a kerékpárosokat vadásszák… Zaki végül megmutatta az alternatív útvonalat Ürömre, amin kisebb a forgalom és kellemesebb – tényleg. Ürömrõl már eseménytelen utunk volt, aszfalton mentünk, fokozatosan búcsút intve egymásnak. Nem így járt az a bicajos, aki trekking bicajával sikeresen abszolválta a híd járdáján lévõ süllyedést, éppen a budai oldalon tolta lefelé bicaját, amikor találkoztunk vele, az elsõ kerékben egy hibátlan görbület volt, abból már nem lesz kerék. Összegezve azt mondhatom, hogy remek kis túra volt, számomra ismeretlen terepen, néhány olyan résszel, amit magamtól eszembe sem jutna megcsinálni. Továbbá kiderült, hogy elég rosszul megy a hegymászás kerékpárral a hátamon ill. hogy elég gyenge vagyok ilyen extrém-futamokhoz. Az 56 km távot végülis kb 4 óra alatt teljesítettük, de a bruttó menetidõ 8 óra lett, ebbõl kb. 3-t rám várt a csapat… Mindent egybevetve király kis túra volt, van hova fejlõdni. Köszönet Zakinak a túravezetésért, a többieknek a türelemért! Képek a fotó szekcióban!