Bicajtúra a két mumushoz

A túra ugye egy community ride-nak indult a BB-vel, amit aztán végül átalakítottunk egy sima HBSE õszi túrává, lájtos tempóban végigvezetve a két mumuson (a Pilis hegyen és Dobogókõn)! Reggel elég lassan indultam be, ezért is volt a hétórás kelés, hogy magamhoz térjek. Végül azért többnyire. Kivettem a kocsiból a mobilt, amit elõzõ este felejtettem benne, és elindultam. A találkánál már hárman voltak, annak ellenére, hogy kilenc elõtt odaértem. RZsolti, András a levlistáról és a Giant Gyömrõ csapat egyik oszlopos tagja, aki úgy döntött, hogy ma velünk tart. Lassan érkezett mindenki, aki szólt elõre, Laci egyedül érkezett, mert az enyészet magáévá tette Veronika összes belsõjét és így nem tudott velünk tartani. Végül tizenöten vágtunk neki a túrának! Az elsõ, kisebb izgalom az Üröm felé vezetõ úton ért minket, aholis a Dobogókõ utcában nekünkrontott egy kiskutya, akinek nagyobb volt az önbizalma, mint a valódi képességei, úgyhogy végülis Kaszi mondta neki azt, hogy elég, és bezavarta egy telekre. A kutyát azóta is keresik, mert nem mert elõjönni. Mentünk szépen tovább, Ürömöt eseménytelenül értük el, majd ugyanígy tettünk Pilisborosjenõvel is. Onnan már szépen kolbászoltunk az egrivár felett, majd hamarosan elértük a Csobánkai temetõt, ahol többen vizetvételeztek, míg Szabi defektet szerelt. A defekt kiváltó okát nem találtuk meg, úgyhogy csak bizakodhatunk, hogy rendben hazaért. Az események tükrében? A hosszúhegyi úton Erikát kísérve értem célba, igaz félúton Szabi száguldott szembe, idõre akart hazaérni. Neki maradt két mumusa. 😉 A hosszúhegyi után, a szántói nyeregbõl a zöldön mentünk felfelé, õszintén szólva, rajtam csúnyán kifogott ez a szakasz, valahogy olyan alattomosan emelkedett, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Volt egy elágazás, ahol egy néni kereste a helyes utat, a kezében lévõ térképpel útba is igazítottuk. Aztán késõbb ott volt a csapat is, ránk várva, úgyhogy haladtunk tovább felfelé. A Hosszúhegy és a Kevélyek... Az elsõ kilátó-kanyar után valami olyan hihetetlen köves törmelékes út fogadott, hogy nem volt mit tenni, toltuk. Dingoval és Erikáékkal. Nem adtuk fel. Késõbb volt néhány kisebb szakasz, ahol felültünk, de átalában egyrészt nem esett jól, másrészt hamarosan jött újra a köves szakasz. Így jutottunk el a kilátós részhez, ahol a többiek már rommá unatkozták magukat. Megpihentünk Dingoval, majd Erikáék érkezése dobta fel a kedélyeket, ugyanis Erika felszólította Árpit, hogy ne fotózzon, ha lehet. Nehéz egy ilyen kérésnek ellenállni… ;–))) Aztán csoportkép és nyomás tovább. Rendes csoportkép Haladtunk tovább a szerpentinen, néha rövidítettünk, de végülis nagy nehezen felértünk a tetejére. A katonai ojjektumok elõterében pihegtünk, ebédeltünk, napoztunk, kinek mi jutott. Megállapítottuk, hogy ritka szar erõnlétnek örvendünk úgy en block. Na mindegy. A nagy hidegre tekintettel továbbindultunk, lefelé remek szolgálatot tett a wind-stopper felsõ. Annak a kis emelkedõnek nem annyira örültem, rögtön lelassultam. A kétbükkfa-nyeregben búcsút intettünk Erikának és Szabinak, nekik egy mumusuk maradt legyõzetlen. Innen unalmas 3 kilométer emelkedõ következett, nem különösebben meredek, nem tú hosszú és végülis felértem én is Dobogókõre. 12-en nyírtuk ki mindkét hegyet. A Matyi-büfé elõtt 25 méteres sor állt, amelybe végülis Dingoval álltunk be, mintegy bõ félórányi várakozást nyerve az almáspitéért és a teáért cserébe. (Már ott is elmondtam, most is megteszem, egészen egyszerûen nem értem, hogy miért nem tudnak Magyarországon (de Dobogókõn és még jónéhány általunk látogatott helyen biztosan) mit kezdeni a turizmus vállalkozás-részével. Dobogókõn szemmel látható tömeg volt most is, és ehhez van egy Matyi-büfé, ahol félórát kell sorba állni egy pitéért, van egy lepukkant turistaház, amelynek fõszalácsa “Kell még valami, bazmeg?” kiáltással irányítja a részeg pincérnõt (ezzel a beszámolóval azóta is adós vagyok), és van egy furcsa formájú fa-épület, amibe nem sok bizalmam lenne bemenni. (Lehet, hogy van még ezeken kívül, de azokat ügyesen titkolják.). Egyszerûen nem értem, hogy egy ilyen frekventált helyen hogyan nem lehet minõségi szolgáltatással fogadni az odalátogatókat. Pedig lenne rá igény is és fizetõképes kereslet is, szerintem. Na mindegy.) Mire sikerült valahogy égési sérülések nélkül a szájüregembe termelni a pitét és a teát (mindkettõ über-forró), a többiek már kockára fagytak. Így hát elindultunk a két körön, majd a csapat nagyobbik része a piros háromszögön jutott le az aszfaltra (ez szintén a téli túráról ismert eldobom az agyam, hogy feljussak Dobogókõre-szakasz, csak lefelé), néhányan pedig aszfalton nyomtuk. Aztán változott a felállás, Joe-val ketten repesztettünk lefelé Dömörkapu felé, míg a többiek további terepgyakorlaton vettek részt. Õszintén szólva, nekem elég volt a terep, úgyhogy szépen kihagytam. Dömörkaputól gyk. eseménytelen utunk volt Szentendrére, majd tovább a Rómaipartra, ahol rohamos osztódásnak indult a csapat, elõször Dingo-nak intettünk könnyes búcsút, majd Kaszi és Joe távozott a Bíbicbõl, míg Klaresz hazament leszedni a ruhát a szárítóról, mielõtt belepi az esti pára. A Bíbicben (a rohamosan hülõ levegõnek is köszönhetõen) nem idõztünk túl sokat, kávéztunk egyet és mentünk is. A pesti oldalon búcsúzás és mentünk hazafelé a szélrózsa minden irányába. Összefoglalva, remek kis túra volt, amit nyögvenyelõsen, de teljesítettünk. Adatok: Tm: 5:28:01 Dst: 69,70 km (lehet, hogy pontatlan) Av: 12,7 km/h Mx: 57,3 km/h Odo: 1018.9 km (nincs jelentõsége, mióta a szezon közepén reset-teltem az órát) Fényképek: http://www.flickr.com/photos/azso/sets/72157594329557636/