Mivel lefagyott a Flickr képszerkesztés közben, nekiállok gyorsan beszámolót írni… (visszajött a flickr)

Komótos (fel)kelés, időjárás-check (5 fokot mutat a hőmérő, 2-t a Firefox, ami azt jelenti, hogy max kettő van, meg azt, hogy szar a szigetelése az ablaknak, de ezt eddig is tudtam), email-check (senki sem mondta le, de senki sem iratkozott fel sem, Chiiko megy autót szerelni, egy ilyen napon, eszemf….) (ez még rímel is, ha érted)…

Jól van, akkor reggeli-rutin, reggeli (mint kaja), öltözés. Ésszel, hogy csak az utolsó pillanatban vegyek fel mindent, hogy ne izzadjak le, mire kimegyek az ajtón… A kerekek megint laposak, francba, most megint fújni kell… Kell majd két új belső is a külsőkhöz, mert ez nem állapot.

Irány a Fóti-úti Mol-kút. Hamar lefújja a szemüvegről a párát a menetszél, járókelők néznek kicsit furcsán (utólag jöttem rá, hogy valószínüleg a maszk miatt). 10:30, benzinkút, aztán megyek tovább, immáron suhanok zérő gördülési ellenállással. Az egyesület székhelye előtt majdnem dobok egy hátas 8-10 autó előtt, ahogy hátrafordultam, hogy megyőződjek, sávot válthatok-e, a maszk a maradék ereket is nullára zárta, úgyhogy visszafordulás után némi akrobatika montival és autókkal, aztán felgurulok a járdaszigetre. Mivel már jobb idő van, maszk megy a zsebbe, a vérellátás helyreáll (ezt majd upgradelni fogom, mert így nem érek vele sokat – nagy a fejem, tudom). Laci köröz a túloldalon a járdán…

Így aztán párban gurulunk a székhely felé, nemist pedig az erkélyen kihajolva integet nekünk – csak le ne essen….

Jön lefelé már, átverekszi magát a zsilipen (ez amolyan Árpi féle tudod-hogy-értsd poén, bocsika), aztán várjuk gageszt. Hamarosan fel is tűnik, egy pillanatra mintha Évát látnám, de aztán elmúlik a látomás, gagesz az, csak egy pillanatra Éva ugrott be a piros kabátról és a Speckó bukóról… Csoportkép és már megyünk is, nemist benzinkút-kereső projectjét egészen jól blokkoljuk, végül végig lapos gumival ment (ez volt neki a nehezítés).

Utunk eseménytelenül telt, a HBTT-re vezető útvonalon haladtunk némi flikk-flakk-kal, de végig a bringás út környékén. Jeleztem, hogy visszafelé oszlopfotózásra félre fogunk állni, és már mentünk is tovább. Gödre érve kicsit akrobatikáztam az elrohadt faleveleken, Laci megvárta, amíg túlestem rajta, de jó tempóban haladtunk, nem különösebben sietősen. Gödön átérve lezúztunk a lejtőn és fel a gátra. Itt én haladtam elöl (a lejtő miatt), nemisttel azon filóztam, hogy hihetetlen, hogy egy ekkora mezőn valaki az út közepére hagyni szarni a kutyáját, mi meg kerülgethetjük, ha nem akarjuk beszórni magunkat vele… Az emberek is leszarják – no nem a gátat, hanem a másik embert. Még jobb.

Befordultunk a Dunával párhuzamosan, a távolban látszott a következő megoldandó feladat, olyan ez mint a Quake III utolsó előtti pályája, látod a problémát, érzed, hogy baj lesz, és továbbmész. A probléma az volt, hogy a gát belső oldalán 5-6 felnőtt ember sétáltatott kb. 3 kutyát. Éva, ne olvasd tovább!

A kutyák semmilyen formában nem voltak fegyelmezve, élvezték, hogy a szabadban sétálhatnak. Futkároztak fel és alá. Kb. 100 méterre (vagy messzebb) lehettünk, amikor a három kutya felszaladt a gátra és leszaladt a Dunához. Néhány pillanat múlva újra a gáton voltak, megálltak a tetején. Két kutya elszaladt, a harmadik, egy fekete kölyökkutya téblábolt. Ekkor már láttam, hogy gond lesz. Mivel azonban folyamatosan ment jobbra, le a belső részre a gazdái felé, húzódtam balra. Sima ügy, elmegyek mögötte.

Ekkor azonban megjelent a kutya gazdája a jobb oldalon és rákiáltott a kutyára (vagy mondott neki valamit?). Ezt a kutya úgy dolgozta fel, hogy letottyant és ott lapult az út közepén. Innentől felgyorsultak az események. 2-1, bumm. A kutya felborult, az első kerekem a mellső lábán állt meg. Én meg kicsatoltam magam és leszálltam. Alig mentem, de nem volt korrekcióra idő, hely. nemist jött mögöttem, kicsit balra érzékeltem, ő is arra játszott, gondolom, hogy elmegyünk a kutya mögött.

Hát így történt. Szegény kiskutya folyamatosan vonyított, mondjuk gyanús volt, hogy azután is, hogy levettem róla bringát. A többi kutya csak nézett. Szerencsére nem ugrottak nekem. A gazdáik is néztek, de valahogy annyira egyértelmű volt, hogy mi zajlott le, hogy nem volt se vita, se anyázás, se más. Az egyik idősebb ember felkapta a kutyát a földről, és odavetettem egy “sajnálom”-ot és a többiekre néztem. Menjünk, mondta valamelyikőjük és mentünk. Hát ez megrázó volt.

Remélem, hogy az ijedtségen kívül nem lett más baja a kutyusnak, vagy legalábbis semmi maradandó, de azt is remélem, hogy a gazdái is tanulnak ebből (mégha teljesen véletlenül és nem szándékos volt is az eset).

Nem tudom. Mindenki a másik rovására él. Belelógunk egymás aurájába. A kutyás a bringaútra szaratja a kutyáját, ott sétáltatja póráz és szájkosár nélkül, a bringás a gyalogúton közlekedik, a futó a bringaúton, a gyalogos az úttesten, és így tovább. És ha még szabályosak is, akkor is gond van ezzel.

Én most nem fogom ezt is megoldani, de érzem, hogy nem jó ez így. Mindegy.

Utazásunk eseménytelenül telt Vác határáig, itt csináltam néhány fotót menet közben, majd a gép kiírta a, hogy megtelt a belső memória. Szóval vagy elhagytam megint a kártyát, vagy nem is volt benne. Mindegy, elő a tartalékkal, nyomás a többiek után. Vácra érve lecsengetett minket az útról egy országútis, elengedtük. Végülis a Diadalívnél kötöttünk ki, csináltunk fotókat. Irány a Fő tér, megkajáltunk, kicsit beszélgettünk, integettünk egy népes országútis csapatnak, fotózkodtunk és mentünk tovább.

Vácnál lementünk a partra, kicsit ökörködtünk, a többiek pózoltak a kamerának, jól éreztük magunkat a kicsit erőtlen napsütésben…

Végül is még két helyen álltunk meg, az egyik egy tűzrakóhely, ahol fákat és barkát fotóztam, majd Dunakeszin a távvezetéknél, régóta akartam egy fotót csinálni a távvezeték alól, arra mondjuk nem számítottam, hogy valaki teledobálta levágott faágakkal, amitől kicsit nehézkes a bejutás (ráadásul nem is látni, mi van vagy mi nincs alatta…).

Ez a fotó is megvolt, húztunk haza. Dunakeszire már úgy értünk, hogy szemből jött a sötét felhő, de végül hazaértünk eső nélkül mindannyian. Lacinak meglett az ezredik kilométere az idén, nekem meglett a második bringázás, mindenki örülhet.

Aki nem jött el, az sajnálhatja, ugyanis egyáltalán nem volt hideg, sár alig, szint nulla. Ideális idő volt egy koratavaszi testmozgáshoz. Nekem jól esett.

Március 15-re azért illene valami formát összehozni, úgyhogy ha nem esik, alighanem bringával megyek dolgozni. Jó lesz ez.

Ui: Laci csodálatos bringája egész úton nyikorgott, még mindig cseng a fülem tőle. Amint elváltunk, a nyikorgás elmúlt, úgyhogy nem belőlem jött ez az átható nyikorgás….Bocs.