Eljött az augusztus, és mi megint Nógrád felé vettük az irányt. Egyrészt azért, hogy meglátogassuk Drégely várát (más helyeken Drégelyvárt), másrészt hogy felmenjünk a Hegyes-tetőre egy jó sok pixeles panorámát készíteni. A délelőtti párás légkör miatt végülis ez utóbbi elmaradt, Drégely várának romját azonban meglátogattuk.

De miért rom?

A vár története a szokásos nógrádi sztori, a kitartó olvasók már nyilván kívülről fújják: tatárjárás után épült, Csák Máté, utána pedig királyi birtok. Utána pedig a törökök, akiknél a vár története nagyjából véget is ért.

Buda várának 1541-es török általi elfoglalása után megnőtt a hadászati jelentősége, az arany- és ezüstbányákkal rendelkező felvidéki német-ajkú városokat védelmezte. Csekély létszámú helyőrsége sokszor csapott össze a környékbeli falvakat fosztogató „pogány” lovasportyázókkal.

1544-ben nevezte ki Várdai Pál esztergomi érsek a vár kapitányává Szondy Györgyöt, aki megpróbálta a katonai szempontból már elavult végvárat megerődíteni. Ali budai pasa 1552 nyarán vonult fel a vár ostromára hatalmas seregével. A helyőrség létszáma ekkor mindösszesen 146 katona volt. A korszak leghíresebb versmondója, Tinódi Lantos Sebestyén Krónikájából ismerjük a háromnapos viadal részleteit. Az alsó palánkvár felgyújtása után a védők visszavonultak a sziklán magasodó felső várba, melynek kaputornyát a törökök tüzérsége hamarosan földig rombolta. A gyalogsági rohamokat visszaverő magyar végváriak még életben maradt katonái, végül a harmadik napon halált megvető bátorsággal kitörtek, és Szondy kapitánnyal az élen mind hősi halált haltak a véres közelharcban. A rommá lőtt Drégely várát a hódítók nem építették újjá, helyette a völgybeli községben emeltettek egy palánkvárat.

A történelmi emlékhely roskadozó várfalait az 1990-es években létrehozott Drégelyvár Alapítvány jóvoltából régész szakemberek tárják fel, hogy helyreállítása után még sokáig tanúhelye lehessen az itt életüket feláldozó vitézeknek.

***

Nos, a várat egy több helyen lezárt erdészeti úton lehet megközelíteni, amely út egyébként Bernecebarátit köti össze Nagyoroszival. A lezárt sorompókat figyelmen kívül hagyva jutottunk el egy parkoló-szerű helyhez, ahonnan egy kilométerre található a várrom.

Itt indokolt lehet a zárt ruházat és a szúnyogriasztó. Átvágva a vérszívók felhőjén, hirtelen balról felbukkan a várrom, amely tényleg nagyon rom. Sajnos tényleg csak a kontúrjai maradtak meg a bejárati oldalon. A helyreállítási munkálatok során a hátsó oldal felúl készítettek egy feljárót, lépcsőkkel és egy nagy réssel a valószínüleg felújított falon. Bár a jelenlegi helyzet még nyilván nem a végleges, viszont jól látszik, hogy a felújítók hatalmas munkát végeznek.

A várfalról remek kilátás nyílik a környező falvakra, feltéve, ha nem olyan párás a levegő, mint akkor, amikor ott voltunk.

A várrom tehát felújítás alatt áll, nehezen megközelíthető. Sorsát nagyjából a vértesszentkereszti romkerthez tudnám hasonlítani, valami hasonlót lenne érdemes itt is kialakítani, egy védett területet, ahol egyrészt belépő szedhető, esetleg egy szolid kis turistaházzal, hagyományőrző táborral. Nem tudom, működne-e, ezek a dolgok nagyon nehezen indulnak be nálunk – ha egyáltalán…

Az alábbi képre kattintva a fotóalbum válik elérhetővé, míg utána Arany János: Szondi két apródja c. verse olvasható!

Arany János: Szondi két apródja

Felhõbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszûlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali gyõzelem-ünnepet ûlet.

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fûzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillõt egy huri nyakra!’

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”

…S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bõsz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fûszer, és drága kenõcs…
Ali gyõzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdõn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tõrt keze forgat.

„Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hõs Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Vele halni meg, ócska ruhába’!

„S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedûl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja elõtt a had rendre ledûl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt õ!… s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kõ módra befolyván a hegy menedékét:
Õ álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretibõl az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely õt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lõn ily kora veszte!

(1856. június.)

x