Nos, vágjunk akkor gyorsan bele, az emlékek frissek, a fotók készülnek, nem marad más, mint az emlékek friss rögzítése.

Idei nyaralásunk meglehetősen rövidre, intenzívre és természetesen jóra sikeredett. Ehhez mindenképpen fél siker volt az úticél, Ausztria kiválasztása. Ausztria nagy kedvenc. A jó úticélok kiválasztása innen már gyerekjáték volt. A rövid idő nem szabott túl nagy lehetőségeket, így egyértelműen a közeli célpontok kerültek a látókörbe, így jutottunk el Puchberghez.

Első célpontunk azonban nem ez volt, hanem a Hazajáró rovat egyik hiányzó “láncszeme”, a lébényi román stílusban épült templom. Erről majd lesz külön szócikk, most egyelőre maradjunk a nyaralás témakörhöz jobban passzoló szubjektív részeknél.

Szóval, nem lehet osztrák autópálya-matricát venni a városban (legalábbis ahol régebben lehetett, ott most nem sikerült), úgyhogy pénteken azzal nyitottunk, hogy autópálya-matricát vásároltunk. Volt egy kisebb tömeg a benzinkútnál, jó magyar módra egymást akadályozták a sietős terepjárós menedzserek, éhező gyereküket dupla sajtos toasttal csitítgató merdzsósok tolongtak és állták el egymás útját. Érdekes látvány volt.

Lébény

Lébényt megcélozva akadálytalanul suhantunk a pályán, semmilyen rendkívüli esemény nem volt. Nemsokára a Lébénybe vezető alsóbbrendű úton voltunk, ami legalább 30 évet jelent visszafelé az időben. A templomot egy kocsmában elfogyasztott kávéval cserkésztük be, úgyhogy álmosak legalább nem voltunk. A templomban éppen asszonyok díszítették az oltár környékét, úgyhogy gyorsan meg is kaptuk a felvilágosítást, hogy ha gyorsan körbenézünk, akkor nem kérnek belépőt, de felhívhatjuk a hivatalos vezetőt is, ha gondoljuk. Nos, arra nem igazán akartunk időt fordítani, hiszen felkészültünk a templomból kellőképpen, úgyhogy gyorsan körbementünk bent, aztán már mentünk is. A referenciaképet nagyjából sikerült elkészíteni, bár annyira közelről lehetett csak fotózni, hogy kicsit hordóhatása lett… A templom egyébként nagyon jó állapotban van. Méretét illetően nagyobbra számítottunk, és a tornyok tetején a tető borzalmasan néz ki. Nem illik rá. Készül majd róla külön poszt.

Körbefotózás után a távozás mezejére léptünk. Megállás nélkül hasítottunk tovább a határon (hogy miért nem rakják rendbe az aszfaltot ott, azt nem tudom), majd Forchtenstein felé vettük az irányt.

Utunk itt a Fertő-tóhoz közel, Eisenstadt (Kismarton) mellett vezetett, jártunk erre tavaly. Még mindig csodálatos vidék.

Forchtenstein magyar neve Fraknó (továbbiakban így hívom,  mert rövidebb), az Eszterházy család birtoka és tulajdona.  Legfőbb úticélunk a falu fölé magasodó, tiszteletet parancsoló kinézetű vár megtekintése volt.

Itt rögtön be is csúszott az egyetlen komolyabb malőr a Navigon szoftverébe, felvitt minket a hegyeken át egy Güterwegre (ami Ausztriában a mezőgazdasági út a földek között, de jellemzően jobb állapotban van, mint Magyaroszágon a frissen felújított utak nagy része), ami meglehetősen kacskaringós és meredek volt, miközben a falun/városon keresztül vezetett a szerpentinen a rendes út. Nem tudom, miért csinálta, de mindegy, túléltük.

Kultúrsokk

A várhoz érve leparkoltunk, ettünk egy szendvicset és elindultunk megtekinteni. Mindenképpen ettől a pillanattól volt egyértelmű a teljes kultúrsokk, ami innentől kezdve kb. még két napig megállás nélkül ért minket.

Kezdhetnénk talán azzal, hogy a vár felé haladva egy tábla szúrt szemet, ami egy MTB-útvonalat hirdetett lefelé a hegyről. Hol vagyunk mi még ettől!

De igazából a sokk a várba lépéskor vágott teljesen mellbe minket, már eleve egy szokatlan dolog, hogy egy vár nem rom, de az, hogy mind a mai napig magántulajdonban van, az elég érdekes dolog számunkra, (nem is olyan) messziről hüje magyarok számára. Pedig a vár magánkézben van. Megkímélték a történelmi viharok, nem foglalták el a törökök, nem foglalták vissza a Habsburgok, senki sem robbantotta fel, stb. . Túlélte a modern korok viharait is (az, hogy az oroszok nem fosztották ki, az egy külön sztori lehet, de erről nem is nagyon beszélnek), úgyhogy szépen rendberakva, de sokkal inkább karbantartva magasodik a vidék fölé. És nem hevert a föld alatt 300 évig, mint mondjuk a visegrádi királyi vár.

Az éles szeműek a soproni Tűztoronyból is kiszúrhatják, akárcsak a mögötte magasodó Schneeberget is, amellyel később foglalkozunk.

Szóval, a vár elképesztően gyönyörű. Kicsit borsos a belépő, de ez csak a magyarországi múzeumbelépőkhöz és várromokhoz szokott hozzám hasonlatos bugrisoknak magas, valójában nem az. A belépő áráért kapunk egy kiadós kiállítást, amelyen végig németül és magyarul van minden kiírva, így megtudhatunk mindent a saját nyelvünkön is, illetve egy magyar nyelvű vezetett túrát a vár másik oldalán kialakított termekben, illetve a fegyvertárban. Minden nagyon profi. A kiállítás bőséges, jó állapotú, gazdag. Egyszerűen szavakkal leírhatatlan, amit ott éreztünk! Talán úgy tudnám megfogalmazni  (és ez érvényes az Ausztriával kapcsolatos általános véleményemre), hogy vajon mit csinálnak másképp, hogy ennyire másképp, jobban néz ki/működik náluk minden? Minden! Vajon hány év(tized?)nek kell eltelnie, hogy úgy működjenek a dolgok Magyarországon, mint Ausztriában?

Nem tudom. Én úgy tippelem, hogy Magyarországnak testvérek között is van vagy 50-80 év lemaradása. Ez a lemaradás a legrosszabb, ami létezik, a fejekben van. Van nekünk sok szép modern dolgunk, autónk, autópályánk, meg csúcstechnikás mindenünk, de egyre jobban úgy érzem, hogy sokkal inkább a külsőségekre hajtó ország vagyunk, szemben a normális menettel, amikor a belső értékekre építve megteremtenénk a sziklaszilárd alapokra épülő értékrendet, közösséget, várost, megyét, országot.

A mi kis Magyarországunkkal az a baj, hogyha megkapargatjuk a felszínt, akkor alatta csak papírmasét találunk és felszínre törni akaró ellentéteket, míg mondjuk Ausztriában sokkal inkább a felszínre rakódott kosz alatt kősziklát, nemes ásványokat és kincseket találunk. Melyik az erősebb?  Ez a kérdés!

Persze tisztában vagyok vele, hogy nem feltétlenül mi vagyunk a hibásak azért, mert itt tartunk, de 20 éve ez már csak rajtunk múlik. És 20 évvel a rendszerváltás után még mindig úgy megyünk ki Ausztriába, ahol zöldebb a fű, tisztább a levegő, tükörsimák az utak és nem térünk magunkhoz.

Visszatérve a látnivalóhoz, Fraknó vára gyönyörű. A vár megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudom. Ilyen példás állapotban régen láttam műemléket. Lehetne ilyen sok végvár és főúri központ nálunk is, ha a történelem másképp alakul.

A vártól továbbmenve az út felkapaszkodik a Rozália-hegység tetejére, ahol a Rozália-kápolna áll. A város felé egy füvesített hegyoldal néz (volt annyi eszük, hogy egy ideális kilátódombról kivágták a fákat és befüvesítették), onnan gyönyörködtünk egyet a panorámában. Látszik a vár (sajnos néhány modernebb épületet rondán melléépítettek), de ellátni a Fertő-tóig és egy jó távcsővel Sopron jellegzetes tornyai is kivehetőek.

Innen utunk Puchbergbe vezetett, de milyen út volt ez! Kifogástalan minőségű országút. Egy helyen meg kellett állnunk a sorompónál, mert jött a vonat. A sorompót a vasutas, a bakter nyitotta fel. Egy szépen felöltözött, rendezett kinézetű bakter. Kézzel. Érted, bakter!

A vidék hibátlan, természetesen. Relatív gyorsan értünk Puchbergbe, ahol a Triebl panzióban szálltunk meg. Ez a városból kicsit kifelé, a hegy felé (Losenheim, Schneebergdörfl) van, talán még egy kicsit így is nagy a forgalom, de nem vészes. A szoba elfogadható volt, bár a tévének nem működött a távirányítója (két napot kibírtunk így is), illtve az ágynak volt vége. Ez azért gond, mert egy 170 centis ágyon csak úgy férek el, ha a végén lelógatom a lábam, márpedig ha vége van, akkor nem tudom ezt megtenni.

Mindegy, összességében egy nagyon kellemes kis szállás volt, de nem sokat időztünk a szálláson, nem azért mentünk. Kocsival elmentünk megnézni a vízesést Losenheimben, a  várat és nézegettük a hegyet, ahogy hatalmas felhőbe burkolózik sejtelmesen…

Esti sétánk után már igazán nem kellett sokat altatni, annyi malőr csúszott be csak, hogy a fürdőszobában a lámpa lekapcsolása után a hálózati aljzat is áramtalanítódik, úgyhogy a fényképezőgép akksija így eléggé mínuszosan vágott neki a másnapnak…