Hurrá nyaralunk 2022/8 Irány a Balaton!

A “szarvasokkal suttogó”-ból a “hekk-kel nyúlom a pénzed”-ig

Nyolcadik nap

2022-08-07. Irány a Balaton!

Reggel felkelvén, kinézve az ablakon mit láttunk? Felhőket? Szelet? Eső nyomát? Az időjárás megint tréfás kedvében volt, nyoma sem volt az előző napi masszív kánikulának. Az esti szélvihar őszi időjárásba csapott át.

Mindegy, elindultunk.

Utunk első megállója a Völgyhíd Kávézó volt, ahol a kedves pincér nekünk szegezte a kérdést: „Miben tudok segíteni?”. Ez az a kérdés, ami felébreszti bennem a szunnyadó trollt, mert mit lehet erre a kérdésre válaszolni?

„Verd félre a haragokat, atyafi, jönnek a tatárok!”

„Nadrágban és cipőben, minimum, ha kérhetem. Hajat hátrafogni, rágót kiköpni!”

„Nem tudom, vennék a környéken ingatlant, kivel tudnék egyeztetni?”

„Jó napot kívánok, kérem hívja ide az üzletvezetőt, mert maga egy barom!”

Hirtelen ennyi jutott eszembe…

Mindegy, végülis kitaláltuk, hogy a kávézóban nem kávézás van folyamatban, hanem valamilyen elitista szektagyűlés, étkezni, kávézni alul a szabadban lehet.

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy mire a Balatonhoz értünk, a Nap is kisütött!

Szóval, lementünk alulra, kértünk két kávét, két sütit, egy ásványvizet. Ez utóbbit úgy rakták az asztalra pohár nélkül, mintha teljesen normális lenne, hogy üvegből innék.

Kicsit furcsálltam. A két tortaszeletnek becézett diszkosz kemény, száraz és ízetlen volt. Végül azért becsületből elfogyasztottunk mindent és kértük a számlát. A számla ötezer forint körüli végösszege nem lepett meg, mégiscsak egy pucctanya, Balaton, tetkós/hipszter felszolgálók.

De az, hogy egy toprongyos, kócos hajú figura egy terminállal a kezében megjelenik és képes azt mondani, hogy „Ide jövök?” – nos ez meglepett. Igazából ki kellett volna röhögni és megmondani neki, hogy hová menjen.

Mindegy, nagy nehezen rájöttünk, hogy ez itt a bizalmi ember, a fizető-pincér. Fizettünk és húztunk onnét. Senkinek nem ajánlom.

Ez a megálló azért elég jól megalapozta a hangulatot, a kereki Dínó-parknál leparkoltunk és elindultunk a vár felé. Az utca végén van ugyan egy parkoló, de az dugig volt, szóval egyértelműen jó döntés volt előbb megállni. A várhoz vezető út egy nagyrészt a gerincre merőlegesen felfelé vezető rémálom, láthatóan nem keresték a könnyebb feljutást.

A vár egy hajszállal van jobb állapotban, mint ha egy a nyomait a földön keresendő rom lenne. Egy része értelmetlenül magasodik a másik része fölé. Valamikor nemrég egy egy pallós-lépcsős sétányt szereltek rá, hogy ne négykézláb botorkáljon a jónép, miután felmászott négykézláb. Ez az előző héten lett újra átadva, azóta graffitisek már összefújták, törne el a kezük.

Szóval, megnéztük, kicsit felengedtem a drónt, valaki beszólt a hátam mögül, hogy „Persze, ilyenkor drónoznak, mert ilyenkor nem jön ki a rendőr!” – a házmester-ország itt ért utol. Újabb agyfasz.

Innen már egyenes út vezetett a balatonfenyvesi Fenyves Yacht Hotelhez. Fél kettő körül érkeztünk, bementünk megkérdezni, hogy nem gond-e, ha beállunk kettőig a parkolóba.

A recepciónál három vendég próbált – feltehetően – bejelentkezni, ezt nehéz volt megállapítani, mert egyrészt nem álltunk közel hozzájuk, másrészt a tevékenységük érthetetlen volt. A szinte mozdulatlan recepciós néha motyogott valami, két nő kavargott ide-oda a pultnál, a fickó meg sandán pillantgatott ránk és pakolgatta ide-oda a bőröndjeiket. Végül fizettek és meg tudtam kérdezni, hogy akkor mi a szityu, mire az volt a válasz, hogy tulajdonképpen be is jelentkezhetünk. Meg is tettük papíron, személyit nem kérték, pedig kötelező és abban maradtunk, hogy mivel le van lassulva a rendszer (a világhírű fenyves yacht hotel szállodalánc minden tagja egyszerre akart checkint végrehajtani?), ezért megkaptuk a kulcsot és mehettünk is.

A szálloda további érdekessége, hogy egyetlen ponton lehet bejutni akadálymentesen (20+ kilós bőrönddel azért ez is szempont), amire egy hevenyészett „személyzeti bejáró” feliratú papír volt ragasztva. Így aztán, amikor amúgyis nyitva volt és kellett, akkor használtuk, egyébként cipekedtünk.

Maga a szálloda egy elfuserált konstrukció, egy magasabb ponton álló családi ház kinézetű része az étterem és alatta a közösségi helységek (amelyek nem működnek) a másik szélén lévő szállodával egy folyosó köti össze, ahonnét a magasan lévő, étteremként, kávézóként használt rész is elérhető (ennek van le-/feljárata a végén). A szállodaépület merőleges a partra, vagyis a szobák egy csatorna felé néznek, ahol egész nap és éjjel is kocahorgászok pofáznak szünet nélkül. Reggel a felkelő Nap sugarai belesütnek a vendégek arcába. Ráadásul így az épület tömege nem csillapítja az utca másik oldalán lévő nagyforgalmú vasútvonal zaját.

Mintha a restiben rakták volna ki az ágyakat.

A híres-hírhedt (ezek szerint még mindig létező) éjszakai tehervonat mintha a fejemen ment volna át 120 km/h-val hajnali fél háromkor.

Ja, a külső zajok azért problémások, mert a szobánkban rossz volt a klíma berendezés. Egyáltalán nem hűtött, viszont cserébe zúgott. Egy idő után ráadásul magától kikapcsolt. Így aztán az icipici szoba, amely két főnek is inkább csak alvásra és a fürdőszoba használatára alkalmas, hármunknak levegőtlen cellává vált, ahol állandóan nyitva kellett tartani az erkélyajtót. Viszont a klímavezérlő konzolja szüntelenül világított – ennek az az előnye, hogyha az ember éjszaka ki akar menni WC-re, akkor nem kell villanyt gyújtania.

Az ágyak kényelmesek voltak, csak egy bibi volt velük, hogy a fejrésznél befékezés nélküli görgők voltak, úgyhogy a két egymás mellé tolt ágy többször nyílt szét a fejrésznél úgy, hogy majdnem beestem a résbe…

A berakott pótágy jó volt, de a szoba gyakorlatilag használhatatlan volt bármire, szerintem nem lenne szabad így árulniuk.

A szokásos bukta, a tusoló pedig ugyan meglepően jól záródott, viszont nem nagyon folyt le, úgyhogy megint bukta.

A klímához keddre ígértek alkatrészt, nem csinálták meg a szerdai távozásig. Szerencsére nyitott ablaknál tudtunk aludni, bár nem nevezném optimálisnak.

A beköltözés után (kipakolni nagyjából sikerült, mivel alig voltak szekrények a szobában) elindultunk ebédelni illetve felfedezni a lehetőségeket. Végül a Torino Bár nevű lacikonyhánál kötöttünk ki, mivel ott láttunk hekket és teljesen rá voltunk indulva, hogy hekkezzünk egyet. Na, ez volt az a pillanat, ahol úgy átvertek minket, hogy a fal adta a másikat.

Talán nem meglepő, hogy a következő napokon csak néhány olyan arcot láttunk a teraszon, akik a korsó sörüket szopogatták. Azzal nehéz átverni valakit, aki hajnali tízkor már hideg sört ölelget és kiszámolt pénzzel érkezik…

Az idő jónak tűnt, meleg volt, bár elég erős nyugati szél fújt, de ez nem akadályozott meg minket az első fürdőzésünkben.

Ami akadályozott, az az volt, hogy hiába mentünk el a bólyákig, nem volt a víz mélyebb, néhol bokáig ért, néhol térdig maximum. A partmenti homok pedig a rothadó szerves anyagoktól nyálkássá vált trutyival volt borítva. Nem egy plázs.

Mindegy, bementünk, belefeküdtünk, kicsit csapattuk magunkat a hullámokkal.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.