(talán kicsit tiszteletlennek hatnak, de azért próbáljunk meg koncentrálni)

… tele a híradó a nyuggerekkel, ahogy megtöltik a balesetit. Kezük-lábuk, fejük, csípőjük tört, mert simán leszarták a piros ónos-eső riadót. Pedig ez aztán elég korrekten bemondták (korrektebbül, mint a szmogriadót). Komolyan mondom, hogy nem értem a nyugdíjasokat, mi az, ami hajtja őket annyira, hogy figyelmen kívül hagyják az életüket megmentő figyelmeztetést és rohannak a három zsemléért és a 10 deka lóparizerért a CBA-ba. Nyakukat törve. Nézzék meg azt a szerencsétlen öregasszonyt, amint gépészkedik az életéért! Hát ér annyit az a zacskónyi kaja? Nincs valaki, aki elhozná neki? Azt a leborult szivarvégit…

(Mellesleg azt sem értem, amikor a véres szemű nyugdíjasok nyitásra rongyolnak oda a postára,  a hivatalba, mert hamar túl akarnak esni a dolgokon, miközben rohadtul ráérnek egész nap, míg a mögöttük álló dolgozó sietne a dolgára. A nyugdíjas korban az a szép, hogy ráér az ember, ja meg az, ha megéri az ember… És mivel reggeltől estig nyitva van minden, teljesen tök mindegy lenne, hogy mikor megyek oda. De nem nyitásra, meg ebédidőben, amikor a dolgozók próbálják az ügyeiket intézni…)

Meg persze szép dolog a magántulajdon, de a járdák csúszásmentesítése bizony a tulajdonosok feladata…

Ráadásul létezik egy spéci kütyü (itt láttam és a kép is innen), amit már fel sem kell találni, csak megvenni (talán csöppet drága lehet a magyar átlagnyugdíjhoz) és lehet menni a jégen. Semmi kecmec, se combnyaktörés.