Július első hétvégéjén egy újabb tematikus túrát csináltunk, amelynek keretében a nógrádi várak közül látogattunk meg hármat, nem titkoltan a Hazajáró rovat “megbízásából”. Az első úticél máris nevezhető tulajdonképpen egy “hazajáró-extrának”, ugyanis szigorúan véve nem fér bele hazajáró rovatba, ugyanis az “ojjektum” nem a mai Magyar Köztársaság határai között van, azonban annyira különleges fekvésű (alig néhány méterre a fizikai határvonaltól), hogy történelme alapján én nagyvonalúan a sorozatba illőnek vettem.

Korai indulással ismertük el, hogy a nap sűrű lesz, a célpontok is távoliak, több is van. Ráadásul a szombati borongós, bizonytalan idő miatt végülis a vasárnap maradt, ami nem túl kései hazaérkezést is borítékol.

Nagyjából eseménytelen út után értünk Salgótarjánba, a 21-es út hasonlít kicsit a nyolcas útra, bizonyos helyeken széles, bizonyos helyeken éppen építik, elég zűrös. Leparkoltunk a vár alatti parkolóban, ittunk egy kávét a közeli Bazalt Fogadóban (350.- HUF a presszókv), aztán felsétáltunk a várhoz.

Pont jött egy nyugdíjas-csoport, ők lefelé vették az irányt a bazalt-orgonához, úgyhogy mi gyorsan felfelé kanyarodtunk a várromhoz.

De miért rom?

Korai vármagját a vidéken birtokos Kacsics nemzetség emeltette a 13. század második felében. Az Árpád-házi uralkodók férfiágának kihalását követő anarchikus belháború idején a nemesi család kénytelen volt behódolni Csák Máté tartományúr előtt (naná!). A korabeli oklevelek szerint Anjou Károly serege 1320-ban foglalta vissza a Csák birodalomból Fülek és Sirok  várait, ekkoriban kerülhetett királyi kézbe a somoskői várbirtok is. A győztes uralkodó kedvelt hívének, Szécsényi Tamás bárónak adományozta, kinek leszármazottai egészen a 15. század közepéig lakták épületeit.

A török hódítás fenyegető vihara a következő évszázadban érte el Nógrád vármegyét, ekkor kerültek a közeli Salgó és Fülek végvárai a „pogány” seregek hatalmába. Somoskő helyőrsége majd két évtizedig kitartott a két ellenséges vár között. Az Oszmán Birodalom hadai végül 1576-ban rövidebb ostrom után elfoglalták, így egészen 1593 őszéig lengette a szél a török lófarkas zászlót tornyai felett. Ekkor helyőrsége a közeledő királyi sereg elől gyáván megfutamodott. A következő időszakban, jelentős mértékben átépítették védőműveit, például ekkoriban emelték a hatalmas ágyútornyait.

Végső romlását az 1682-es füleki ostrom idején, a környéken portyázó (egyesek források szerint tatár) lovasok okozták, akik felgyújtották épületeit, s ezzel végképp elvesztette hadi fontosságát. Az 1840-es években erre járt Petőfi Sándor és a következőket írta róla az Útirajzokban: „Somoskő nem nagy vár, nem is nagy hegyen fekszik, de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van.”

További romlásának az 1970-es években megkezdett helyreállítási munkálatok vetettek véget, melyek – Szlovákia önálló állammá alakulása után – sajnálatos módon félbeszakadtak.

A vár és a falu történetéhez hozzátartozik még egy “unikum”. A trianoni békeszerződés 1920-ban a települést Somoskőújfaluval együtt az újonnan létrejött csehszlovák államnak juttatta. De a Somoskőújfaluban birtokos Dr. Krepuska Géza  gégészprofesszor és lokálpatrióta társai elérték (egy francia antanttiszt életmentő műtétéért cserébe), hogy a Nagykövetek Tanácsa 1923. április 23-án Magyarországnak ítélje Somoskőújfalut, Somoskőt a bazaltbányával egyetemben (de a vár nélkül) és a Medves-fennsík egy részét. A terület 1924. február 15-én tért vissza Magyarországhoz.

A fiatal csehszlovák állam pedig lezárta a határt, úgyhogy a várhoz csak a határ túloldaláról, hatalmas kerülővel lehetett odamenni. Ez számomra az egyik jó példája a XX. századi európai történelem/politika ostobaságának (sok ilyen jó példája van, de nem is kezdenék bele a felsorolásába, mert igen hosszú lista lenne). Ott állt egy vár a hegyen az utolsó utca túloldalán, ahová nem lehetett átmenni, a csehszlovákok számára nem jelentett semmit, a világ vége volt, nagyon karban sem akarták tartani, mégis nekik ítélték. Ráadásul mindezt úgy, hogy 1945 után ezek az országok “baráti” országok voltak, vagyis a felső akarattal bármit el lehetett volna érni. Mi szüksége volt a csehszlovákoknak arra a várra? Micsoda nevetséges dolog ez.

Mindegy, mára eltűntek a határok, Somoskőről az utcáról lehet felmenni a várba, alatta magyar oldalon a parkoló. A túloldalon ugyan létezik a tanösvény, de szerintem a kutya nem jár arra, sűrű erdő van csak ott.

***

Szóval, a vár nagyon szép fekvésű. Különlegességének is lehet nevezni, hogy a várat a hegyet és az egész környéket alkotó bazaltból építették. Ezt egyrészt fel lehet ismerni a köveket a vár falában, szögletesek, ami a lassan kihűlő bazaltoszlop specialitása, másrészt a szlovák oldalon a tanösvényen visszafelé haladva ott van a híres bazaltömlés, amelyből állítólag csak 4 van a világon, (és amely egyébként az emberi tevékenységnek köszönhetően került napvilágra).

A másik a vulkáni tufából kialakult kőtenger, amely egyrészt természetes, másrészt pedig a vár építésénél használt törmelékből kialakult kőfolyam, amely folyamatosan mozog, másrészt csak kőből áll, ezért a növények se nagyon tapadnak meg rajta. Egy nagy, lassan mozgó kőfolyam a hegy oldalában. Igazán impresszív.

A vár állapota nyilván hagy kívánnivalót maga után, de végülis elfogadható. Bár a belsejében néhol az embermagasságú gyom azt mutatja, hogy szépen lassan a természet visszaveszi azt, ami az övé.

Szednek valami 350 forintos belépőt, de az éppen a semmire elég, legalábbis úgy tűnik.

A várból egyébként jól látszik Salgó vára. Sajnos nem volt idő rá, hogy elmenjünk a szemközti hegyre, egészen pontosan a macskajuki (?) bánya előtti kilátóhoz, hogy elkészítsem ennek a képnek a saját verzióját: http://www.panoramio.com/photo/15956988 , de végül is Móni folyamatos tiltakozása miatt úgy döntöttem, hogy nem megyünk át oda. Utólag jó döntésnek bizonyult, bár akkor még nem tudtam, hogy feleslegesen fogunk 50 kilométert pluszba autókázni a Hollókő út felújítása miatt, de ez egy másik történet.

A hegyoldalból visszatérve Salgó vára felé vettük az irányt….