Szerdán sétatúrázni voltunk Mónival kettesben a Visegrádi hegység egyik csúcsán, az Urak Asztalán.
A sétatúrázás szókapcsolatot egyébként azért találtam ki, hogy jól jellemezzem azt a fajta mozgást, amelyet ilyenkor folytatunk. Régebben nagyon sokat jártunk a HBSE-vel gyalogtúrázni. Nekem (és nyilván nekik is) az volt a bajom, hogy nem nagyon bírtam a tempójukat. Pontosabban szólva, nem esett jól az a tempó, amivel még sík vidéken is képesek voltak teperni. Ez persze nyilván az én testi adottságaimból eredhet, de akkor sem szeretek annyira gyorsan gyalogolni, amennyire ők tették. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy az nem is volt gyors azokhoz képest, akik mindenféle gyalogos extrém teljesítménytúrán vesznek részt, ahol szinte futni kell, hogy meglegyen az 50 kilométer a szintidőn belül.
Én jobban szeretek lassan gyalogtúrázni. Ha gyorsabban akarok menni, akkor kerékpárra ülök, ha még gyorsabban akarom leküzdeni a távolságot, akkor pedig autóba szállok. Ha viszont friss levegőre, békére, nyugalomra vágyok, akkor elég egy 10-15 kilométeres túra, amit nyugodt körülmények között lehet abszolválni még egy rövid téli napon is.
Így történt tehát, hogy felkeltünk hétkor, szendvicset és teát csináltunk és nekivágtunk a hegyeknek kocsival. Kicsit aggódtam, hogy nem tudunk majd felmenni Pilisszentlászlóra, de végülis a busz is felmegy, úgyhogy nem okozott gondot. A faluban hagytuk a kocsit (egy picit rövidebb és kényelmesebb lett volna a túra, ha a Hegytető-parkolóban hagyjuk, de nem szeretem lakatlan vidéken hagyni a kocsit, ha nem muszáj), és nekivágtunk a hegyoldalnak. A hőmérő 7-9 fokot mutatott mínuszban.
A túra első szakaszán a kék/piros jelzésen a Rózsa-hegy oldalában mentünk felfelé, elérve a Szarvas-szérűt. Innen az letaposott, simára kotort aszfaltút vonalát követtük Paprétig. Az út mentén álló fák (bozót) hatalmasat nőttek, már nem lehet látni úgy a hegyeket, mint anno. Sokat bringáztam arra, bár vagy két éve nem is jártam arra…
Szóval, Paprét után az aszfaltot követtük, bár egy teherautó nyomának inkább hívnám, egészen a bázisig le volt taposva egy nyompár, úgyhogy szerencsére nem a szűz hóban kellett menetelnünk felfelé. Kicsit tovább tartott felfelé, mint terveztük, de simán felértünk.
A ködből egyébként még Szentendre határában kibukkantunk, úgyhogy az időjárás jónak ígérkezett. Sokkal szebb fotókat lehet csinálni kék éggel, mint ködben. Persze annak is megvan a hangulata, de a fényképezéshez nem árt, ha van egy kis fény, úgyhogy nagyon örültem neki, amikor láttam, ahogy az alacsonyan járó Nap súrolja a deres fák ágainak csúcsát, ahogy az út egyik fele árnyékba, a másik fele fénybe borul.
A bázisra érve megebédeltünk az egyik fedezékben, aztán indultunk bejárni a helyet. Ez a bázis volt az, amiről a legjobban sikerült felkészülnöm, amihez nem kicsit járult hozzá, hogy rátaláltam az Index Fórum Légvédelmi rakéták Magyarországon topikjára és kb. 2 napig csak olvastam. Eközben folyton megdöbbentem, hogy emberek milyen precizitással és profizmussal tudnak ilyen dolgokról írni.
Szóval, bejártuk a bázis, megnéztük a fedezékeket, aztán megcsodáltuk a harcállásponttal szemközti fenyőerdőt, aztán indultunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon.
Visszafelé mindig gyorsabbnak tűnik ugyanaz az út, de ez tényleg az volt, hiszen nagyrészt lefelé kellett menni, úgyhogy sötétedés előtt elértük a falut és némi autómelegítés után elindultunk hazafelé. Szentendrén újra belemerítkeztünk a ködbe, de az emlékeinkben megőriztük a csillogó hó, a gyönyörű kék ég és a havas táj látványát.
AZso dot net 
Nézegettem a képeket, és bennem is előjöttek a szép emlékek. Én ugyan a Lom-hegyen nem sok időt töltöttem el, nekem ott volt a kissé magasabb Pilis. De télen ott is ugyanolyan látvány fogadta az embert. Elég sokszor volt odafent a nagyon is jellemző zúzmarás köd, netán elakadt a hegy tetején egy felhő, de mindig ugyanaz volt az eredmény: Szinte tökéletesen nem lehetett látni semmit. Viszont ha eltűnt a felhő vagy a köd, akkor az a látvány mindenért kárpótolt. Szinte szikrázóan ragyogott az egész mindenség, ami a köd miatt megtapadt a fák ágain, az valami fantasztikusan nézett ki ilyenkor. Olyan is előfordult sokszor, hogy alattunk hömpölyög a fehér tejföl, mi meg a ragyogó napsütésben nézhettük az eget. Szerencsére ez a látvány sokáig megmaradt, ugyanis a napsütés télen ritkán hozott meleget, így a zúzmara sokáig ott maradt a fák ágain. Na persze ennek a fák nem nagyon örültek, mert hosszabb zúzmarás időszak után nagyon sok ág hevert a földön, amiket letört a jég súlya.
Felejthetetlen élmény volt.
Az persze tény, hogy most nem szívesen mennék fel ezekre a helyekre. Mi annak idején vigyáztunk ezekre a helyekre. Ápoltuk és szárazabb időben öntöztük a bánáti bazsarózsa helyett azt a “speciális?” hóvirágot, ami már akkor is védett volt. Hogy nem szedték le a kirándulók és nem legelték le az állatok, annyira elszaporodott, hogy a földön ülve – ameddig a karom elért – össze tudtam szedni egy kosárral, nem egy csokorral. Na de mikor? Mikor ott fent elolvadt az utolsó hó, akkorra már május közepe volt. Akkor meg már kinek adom a hóvirágot? Így az ott hervadt el, ahol az Isten megteremtette. Mi meg örültünk, hogy már megint milyen szép fehér a talaj.
Még valami: Bár most a levegőben lóg a dolog, de remélem, hamarosan pozitívan fog változni a helyzet. Vagyis reményeim szerint sikerül visszakapaszkodnom a zsámbéki múzeumba. (Na nem azért, hogy az nekem anyagilag mennyire megéri, hiszen kész ráfizetés az egész. Viszont már három évi munkám van benne és azt sajnálnám veszni hagyni.) Nos akkor találkozhatunk ott egy előzetes egyeztetést követően. Mire a múzeum kinyit, addigra ilyen képeket nem tudok garantálni, (ennyire szépeket télen sem) de ezekről a helyekről mondhatok néhány dolgot.