Hurrá nyaralunk 2018 – Schneeberg

Ahogy tavaly is, idén sem vacakoltunk sokat, rögtön érkezésünk másnapján a legnagyobb programmal kezdtük.

Az út eseménytelenül telt, bár megállapítottuk, hogy itt még az InterSpart is Euro Sparnak hívják, az Aldit Hofernek és tényleg minden faluban van Billa, aminek a cégére egy forgó, sárga bevásárlószatyor.

A Puchberg felé vezető völgyben útitársunk lett a vonat, amit kétszer vártunk be a fénysorompónál, de végül lemaradt és akkor került elő, amikor már a vasútállomás felé igyekeztünk a parkolóból.

Gyorsan meg is vettem a jegyet a 11:00 indulású Salamanderbahnra, vettünk egy-két szuvenírt és vártuk az indulást. A felszállás egészen jól sikerült, nem volt tele a vonat, úgyhogy elfértünk (az ülőhelyek kb. gyerek méretűek).

A Schneebergbahn nagyon profi cucc, nem kattog, nem hangos. Cserébe a vonatvezetőnek kocsányon lógtak a szemei, amikor az utaskísérő kisasszony ellibbent a peronon, kicsit aggódtam az egészségéért.

Szóval a Schneebergbahn tényleg az a szinvonal, amit Magyarországon nem kapsz meg. Figyelve az osztrák mentalitást, persze könnyen lehet, hogy a jövőből időutazók utaztak vele vissza a múltba, és ott hagyták a jelen osztrákjainak egy sóbányában, mindenesetre példásan működik ez az üzem, miközben a helyieket figyelve nem érteni, hogy voltak erre képesek egyáltalán.

Az utazás csúcspontja (bár nekem valahogy nem tűnt fel, hogy akkora csúcs lett volna ezúttal) a Schneebergbuchtel, azaz Schneeberg-bukta, amit barackos és szilvalekváros töltelékkel készítenek pontosan a vonat érkezésére. Szinte még forró, ahogy a tepsiből árulják, 3,20 € ez a remek darab. (Igazából ez is egy okos trükk, ugyanis itt kezd el a vonat meredekebben kapaszkodni felfelé és a forró buktát evő embereknek nem dugul be a füle.)

Misinek is nagyon ízlett a bukta, olyannyira, hogy lefelé is venni kellett.

Felérve leültünk az asztaloknál gyönyörködni a kilátásban, Misi felkapta a pulóvert, amit szerencsére elhoztunk; húsz fok volt csak a lenti harminchoz képest és erős szél is fújt, úgyhogy lehetett érezni vagy tizenötnek. Kifejezetten jól esett a hetek óta tartó kánikulában.

Ezután megtámadtuk a vasút végállomásánál lévő játszóteret, ami őszintén szólva, látott már szebb napokat is, kifejezetten lerobbant állapotban volt.

Ugyanez mondható el egyébként a hegyen elhelyezett különféle információs táblákról is, az időjárás tönkretette azokat is. Valamikor a 2010-es látogatásunk után tehették ki ezeket, mára csak kopasz fémlapok meg szobornak tűnő kisplasztikák gyanánt találhatóak meg a hegyen.

A játszóteres mászás után elindultunk a hegy tetején lévő belső medence felé, készült néhány remek fotó, majd elindultunk a Wildriegel csúcs felé, amely egy kisebb csúcs a Schneebergbahn végállomása felett 1888 méteres magassággal.

Relatív gyorsan felértünk, bár nem mondom, hogy sima ügy volt, el vagyok szokva az ilyesmitől. A Wildriegel csúcsról elég jó körpanoráma tárult elénk, lejjebb a Damböckhaus várt minket ebédre, valamivel távolabb pedig a Schneeberg igazi csúcsa és a valamivel lejjebb található Fischerhütte is látható volt. Felhős volt az ég, de a hegy nem merült el bennük, viszont nem sütött folyamatosan a Nap.

Lefelé menet Misinek sikerült hasraesnie egy nagyobb fűcsomó segítségével, egyenes bele egy fekete földdel borított gödörbe, ezt is kipipálhatjuk. Végül beértünk a Damböckhausba, ahol rendeltem egy húslevest meg egy Wiener Schnitzelt. A turistaszálló őslakos személyzete láthatóan jól szórakozott azon, hogy a németül talán értő turistáknak a legmélyebb alsó-osztrák hegyibunkó dialektusban válaszoljanak. Remek poén volt, gratulálok!

Valami miatt az almalét szódával adták, amit persze Misi nem akart meginni, szóval azt is bekajáltam, igaz, amikor bemondták a számomat, a cipőm beakadt a padba, úgyhogy szépen hanyatt estem a teraszon a nagyközönség örömére.

Ebéd után elindultunk visszafelé, kicsit leültünk a hegygerincen a padra, hogy gyönyörködjünk a tájban. Ekkor szúrtam ki a nyugatra lévő hegyek gerincén lévő szélturbinákat, nem semmi!

A gugli alapján ez a Rettenegg nevű területen található, bár nem tudom pontosan beízonosítani. Szerintem ott mindig fúj a szél.

Lefelé jövet még megnéztük a Schneebergbahnt, ahogy jön felfelé, aztán ahogy lefelé (ez az előző vonat volt, mint amivel mi mentünk lefelé 15:15-kor).

Végül betolakodtuk magunkat az őslakosokkal együtt a vonathoz és lejöttünk a hegyről. Ahogy jöttünk lefelé, egyre jobban érezhető volt a forróság, ami megülte a völgyet. A hazaút eseménytelenül telt.

A Jégverem Étteremben vacsoráztunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.