Első nap az ötödik zacskóig jutottunk, a majdnem kész S-IC fokozattal, úgyhogy második nap (fürdés és vacsora után) nekiugrottunk a maradék 7 zacskónak.

Misi kezdte, szépen haladt az S-II fokozat belső tartályaival.

Az S-II a második fokozata volt a Saturn V rakétának.

 Létrejöttét a holdrakéta harmadik fokozatához, az S-IVB-hez hasonlóan – a hidrogén-oxigén hajtás robbanásszerű fejlődésének köszönheti. A fokozatot a Saturn V második fokozataként építették be a saját korában forradalminak számító, hajtóanyagként cseppfolyós oxigént és hidrogént használó technikán alapuló szerkezetet. Az S-II meghajtására 5 db, kereszt alakban beépített J-2 hajtómű szolgált, amelyek kicsit több, mint 521 tonna tolóerőt szolgáltattak.

A folyékony hidrogén és oxigén használatát már 1903-ban felvetette Konsztantyin Ciolkovszkij, de mivel az alapanyagok előállítása nehéz volt, ezt a módszert nem alkalmazták. A második világháború után a technikai fejlődésnek köszönhetően az 1950-es évek végére az Abe Silverstein által vezetett mérnökcsoport ért el áttörést: a működőképes LH2-LOX hajtóművet tudtak építeni.

Magát a J-2 hajtóművet 18 hónap alatt fejlesztették ki, így az S-II fokozatra 5 db, a harmadik fokozatra, az S-IVB-re pedig egy ilyen hajtómű került.

Az S-II-ben 69 400 kg cseppfolyós hidrogén és 357 900 kg cseppfolyós oxigén volt. Nagyon fontos volt, hogy a -253 Celsius fokon gázzá változó hidrogént cseppfolyós állapotban kellett tartani, ezt a fémtartályra belülről elhelyezett poliuretán-hab szigeteléssel oldották meg.

Az S-II a Saturn V rakéta második fokozataként üzemelt a Hold elérésére indított expedíciókon, valamint a Skylab űrállomás felbocsátásakor. Feladata az űrszerelvény gyorsítása volt. A fokozat az S-IC leválását követően, 2 perc 45 másodperccel a start után lépett működésbe, 61,15 kilométer magasságban, 2,69 km/s sebességnél. Az öt J-2-es közül a középső 4 perc 58 másodpercig, a külső négy pedig 5 perc 30 másodpercig működött, 6,84 km/s sebességre gyorsítva és 184 km magasra juttatva a szerkezetet.

Ezután átvettem a műszakot és nekiálltam a harmadik fokozatnak, az S-IVB-nek.

Az S-IVB a NASA által az Apollo-program során használt Saturn rakéták utolsó fokozata volt. Létrejöttét a hidrogén-oxigén hajtás robbanászerű fejlődésének köszönheti, a Saturn I rakétákba épített S-IV fokozat továbbfejlesztésével jött létre. A Saturn IB második, a Saturn V harmadik fokozataként építették be a saját korában forradalminak számító, hajtóanyagként cseppfolyós oxigént és hidrogént használó technikán alapuló fokozatot. Az S-IVB meghajtására egyetlen J-2 hajtómű szolgált, amely kicsit több mint százezer N tolóerőt szolgáltatott. A hajtómű és ezáltal a rakétafokozat fő tulajdonsága az újraindíthatóság volt. Erre a Holdelérésére kitalált LOR koncepció diktálta repülési profil miatt volt szükség: a Holdhoz tartó űrhajók először Föld körüli pályára álltak, majd egy rövid rendszerellenőrzés után indultak tovább, emiatt az ellenőrzési szünet miatt kellett leállítani és újraindítani a hajtóművet.

Ez már egy jóval kisebb fokozat volt, ezt használták a kisebb Saturn IB-nél is, sőt később ebből építették a Skylab űrállomást.

Ebben már csak 18 000 kg hidrogén és 87 200 kg oxigén volt.

Ennek a tetején a kúpos rész alatt volt a holdkomp, a kúp tetején pedig az Apollo űrhajó. A hosszú rúd egy szilárd hajtóanyagú mentőrakéta, amely vész esetén leemelte volna az Apollo űrhajó parancsnoki modulját (a kúpos részt, ami visszatért a Földre végül).

A felbocsátott S-IVB fokozatok háromféle sorson osztoztak, visszasüllyedve elégtek a Föld légkörében, becsapódtak a Holdba és a Nap körüli pályára álltak és így egyfajta különleges státuszú űrszemét lett belőlük. A csak a Föld körüli pályára küldött expedíciók – Apollo–7 és Apollo–9 – S-IVB-i az Apollo űrhajóval együtt Föld körüli pályára álltak, majd néhány év alatt a légkör közegellenállásának fékező hatása annyira lelassította őket, hogy visszasüllyedjenek a sűrűbb légrétegekbe, ahol a súrlódás hője miatt elégtek. Az első holdexpedíciók S-IVB-i – Apollo–8, Apollo–10, Apollo–11 és Apollo–12 – elrepültek a Hold mellett és mivel rendelkeztek a Föld gravitációs terének elhagyásához szükséges második kozmikus sebességgel, Nap körüli pályára álltak. Az Apollo–13-tól kezdődően az S-IVB-ket tudományos célra használták fel: amikor az űrhajósok már eltávolodtak tőle a holdpályára állás után, az irányítás üzemanyagmaradék felhasználásával, távirányítással egy utolsó manővert hajtott végre velük, amelyekkel ütköző pályára küldték a őket a Holddal. A rakétafokozatok így becsapódtak az égitestbe és ezek a mesterséges becsapódások észlelési lehetőséget szolgáltattak az űrhajósok által kihelyezett ALSEP műszerek számára.

Az Apollo-12 S-IVB-jét 2002-ben fedezték fel kisbolygófigyelők a Nap körüli pályán, majd 2006-ban ismét.

Végül elkészült az Apollo űrhajó is és a Holdkomp is, elég picik és nem túl részletgazdagok. Az eredeti Saturn V 110 méter magas volt, míg a LEGO 1 méter, úgyhogy az 1:110 kicsinyítési arány más, mint amit a LEGO használ a minifiguráknál.

Este kilencre lett kész minden, készült még néhány fotó.

Most azon filózunk, hogy hová tegyük.