Hurrá nyaralunk 2022/4 Szádvár és Derenk

Avagy a lerombolt múlt nyomában.

Negyedik nap 2022-08-03

Esti sétáink során megállapítottuk, hogy már járható az erdő. Eközben láttunk egy táblát, miszerint a szállásunktól 4,7 km Derenk. Ezért felvetettem, hogy mi lenne, ha a meghirdetett gyalogtúrát úgy csinálnánk, hogy a szállásunktól gyalog mennénk oda-vissza.

Ez nem aratott osztatlan sikert, hiszen a túra így alulról metszette volna a 15 kilométert, ami azért alapvetően a duplája annak a távnak, amire most nagyjából hitelesítve vagyunk.

A magam részéről inkább azért aggódtam, mert a Szelcepuszta – Derenk – Szádvár útvonalon nincs semmilyen vízvételi lehetőség. A karsztvidék tetején sétálva nincsenek források. Márpedig a vízhordási képességeink korlátozottak…

Így aztán maradt az eredeti terv, irány Szögliget és a Szalamandra háztól Szádvár – Derenk – Szalamandra-ház a túra!

Csakhogy Szögligetre az Aggtelek felől vezető út és a Bódva völgyében vezető út kereszteződénél becsatlakozó harmadik út vezet, én pedig elnéztem, úgyhogy már Bódvaszilason jártunk, amikor rájöttem, hogy már visszafelé akar vinni a Waze, ezúttal okkal. Ha már itt voltunk, vettünk vizet a COOP-ban és Szögliget felé indultunk. Ezúttal eltaláltuk a bekötőutat, úgyhogy hamarosan ott tornyosult előttünk Szádvár várhegye, uralva a látképet, előtte a völgyben Szögligettel. Egy borzalmas földúton eljutottunk a Szalamandra-házig, ahol felcuccoltunk. Ekkor odalépett egy éppen akkor érkező autóból kiszálló férfi és megkérdezte, hogy én vagyok-e a vezetőjük Szádvárba. Mondtam neki, hogy nem, erre rávágta, hogy kár mert egy ezrest buktam fejenként (hárman voltak). Erre mondtam neki, hogy ötezerért igent mondtam volna (lófaszt).

Ezek szerint létezik olyan sügér, aki vezetőt fogad a Szalamandra-háztól Szádvárig? OMFG. Egyébként a rövid párbeszéd után nekivágtak az erdei aszfaltnak (ami felvisz többé-kevésbé egyenesen a várhoz). Ekkor mi a másik úton indultunk el, szépen körbe. Ez az út is elég meredek volt eleinte, de túl lehet élni. Az erdő még mindig nagyon párás volt. Ahol megtörik a völgy, ott találkoztunk egy eltévedt csapattal, akiket útba igazítottunk, majd rágyújtottak egy cigire és turbó fokozatban eltűntek a szemünk elől. Tényleg lassúak vagyunk. Soha többet nem láttuk őket, se a várban, se máshol.

Mi viszont, ahogy megálltunk lihegni, a mohák kövek felett megpillantottunk két szarvast. Ott legeltek, álldogáltak. Az előttünk menők simán elmentek mellettük, ahogy a szarvasok is ott maradtak. Túl gyorsan mentek.

A vár ott várt minket, az alsóvárhoz értünk, amit nemrégiben a nemzeti felújítási kampány keretében felújították és egy 384 lépcsőfokból álló feljárót építettek. Ez most a vár bejárata, régen nem itt volt. Ezen a részen egy felvonót építettek, amellyel felhúzták a faluból az úton szekérrel odahordott dolgokat. Most sem ártana egy egyszerű felvonó, amivel a vizet és a szükséges anyagokat fel tudnák húzni a várba.

Szerencsére vannak pihenők, ahol félre lehet állni, a lépcső szűk lenne a találkozásokhoz. Mindenesetre jó sport itt fel-alá rohangálni lángost hozva a többieknek, gázpalackot vagy poroltót cipelve. De egy rekesz víz is elég lehet!

Mindenesetre felértünk a vár keleti oldalára, ahol először rossz irányban kerestem a távolban Füzér várát, de aztán a telefon iránytűjével megállapítottam, hogy rossza irányba nézek. Keleti irányban nagyon párás volt a levegő, végülis utólag sikerült a képeken megállapítanom, hogy a 40 kilométerre lévő kassai vasművet sikerült lefotózni. Füzér fehérre mázolt sziluettje elbújt a párában.

Bejártuk a várat oda-vissza, nagyjából felismerhetőek a részei, de azért még mindig jó sok fantázia és magyarázórajz kell hozzá. A nyugati oldalon elidőztünk a kilátásban gyönyörködve. De itt nagyon meleg volt, úgyhogy eljöttem onnan. A többiek azt hitték, hogy otthagytam őket. Nyilván erről szó sem volt, de kész, megvolt a perpatvar. Aztán elkapott minket egy vármentő, akinél relikviákat vettünk, támogatva a vármentést. Elmesélte azt is, hogy miért ásnak olyan bőszen a vár egy pontján, ott volt a kapu a felső várba és a régész arra gyanakszik, hogy ott több elszórt fémtárgy lehet. Találtak is mindenféle érdekes dolgot, pénzérmét meg hasonlókat.

Búcsút intettünk Szádvárnak, miután jól megnéztük. Magyarország legnagyobb alapterületű várromja lehet, hogy ennél többet érdemelne, mint ahogy a vármentők is, akik saját költségükre robotolnak 15 éve – sajnos nem sok eredménnyel. Ennél jóval több kellene ahhoz, hogy ez a vár elnyerje méltó helyét a magyar várromok körében és elismerjék az önkéntesek eddigi eredményeit és fáradozásait.

Szádvárból az úton mentünk lefelé, álltak ott autók, úgyhogy innen járható úton mentünk az elágazásig, amely elvezetett az egykori lengyel falucska, Derenk területére.

Derenk története szürreális. A békés kis lengyel falu Trianon utánválaszthatott, Magyarországot választotta.  Ez nem segített volna későbbi végzetén sem, hiszen 1938-tól a közeli Szelcepusztai vadászkastélyban (hoppá, itt laktunk éppen) gyakorta megforduló Horthy Miklós ötletére elrendelték a közeli Derenk falu felszámolását, mivel a környéken kialakítandó medvékre specializált vadaskerthez túl közel lett volna a falu. A négyszáz lakost különböző helyekre telepítették ki, a wikipédia szerint „a tulajdonosok teljes körű kárpótlásával”. Rossz indulatú vagyok, hogyha azt mondom, hogy hát persze, örülhettek, ha nem vitték el őket kényszermunkára… Esetleg menekülés közben hátbalőtték magukat, nem?

A lakosok Istvánmajorban, Andrástanyán és Sajószentpéteren telepedtek le, a közösség szétesett. 1943-ra a falut elbontották, a templomát is. Lerombolták.

Aztán a háború elsodorta az uraságok vadaskertes ötletét is.

Visszatérve a korábbi gondolatomra, azt kell mondanom, hogy nem csodálkozok rajta, hogy nem volt túl nehéz felhergelni a népet ezek ellen a valóságtól teljesen elszállt uraságok ellen. Vélek némi hasonlóságot felfedezni a jelenkori cselekményekkel, de úgy látszik, még nem tartunk ott.

Az biztos, hogy elképzelni is nehéz, hogy milyen lehet az, hogy egy ilyen elszigetelt közösség éli az életét a világ végén, távol a világ zajától, aztán egyik beállít egy ember egy pecsétes papírral meg a megfelelő karhatalommal gondolom, hogy akkor vége a bulinak, mindenki mehet, ahová akar. Kártalanítják, persze, szanaszét költöztetik, távol a rokonaitól, ismerőseitől.

Azt gondolom, hogy az az állam, ami ilyen arrogáns, felsőbbrendű hozzáállással kezeli a polgárait, megérett a pusztulásra. Így is lett.

A lengyelek azóta is ápolják a falu emlékét, az identitásukra mért megsemmisítő csapást gyászolják. A falu helyén táblák mutatják, hogy hol kinek állt a háza. Egy idő után az ember szeme felismeri a hasonló kupacokat, amelyek egykori házak helyei. Kicsi kis házak voltak ezek, sűrűn egymás mellett.

Az egykori iskola épületére tető került, üres ablakai azonban a pusztulás síró szemei, bent pedig a faluról szól egy döbbenetes kiállítás. Képek emberekről, akiknek a szülőföldjüket kellett elhagyni, pedig nem tettek semmi rosszat. Csak zavarták volna az uraságokat medvevadászat közben.

Megtörténhet-e manapság? Nagyon remélem, hogy nem. Nagyon nagy szégyen lenne. A megalománia győzelme a józan ész felett.

8 kilométer lett a vége, kitikkadtunk a végére. Visszamentünk a szállásra és megpihentünk.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.