Boszniai benyomások #3/2

A Neretva-nap nem ért véget a folyóban való gázolással és csónakázással. Miután visszavedlettünk utcai ruháinkba, a folyó mentén elindultunk Mostarba, a szépség és a borzalmak városába.

Csontváry: Római híd Mosztarban (1903)

Csontváry: Római híd Mosztarban (1903)

Utunk a folyó mentén haladt, elértük a jablanicai víztározót, ahol hatalmas vízfelület alakult ki a hegyek közé szorított folyó 1953-tól kezdődő felduzzasztásával. Az így kialakult tavon aktív sportolás zajlik a leírások szerint. Mivel éppen esett az eső és ködfelhők borították a hegyek tetejét, nem láttunk sportolókat.

Jablanica másik nevezetességéről sikerült idegenvezetőnknek lemaradni, ugyanis félálomban oldalra pillantva láttam egy hidat leszakadva a folyóba, a másik parton pedig egy gőzmozdonyt egy vagonnal. Nos, ez volt a híres jablanicai híd, amelyet a második világháborúban Tito és partizánjai egy éppen áthaladó vonattal együtt robbantottak fel, majd a történetet megfilmesítették (ez volt a legnagyobb költségvetésű jugoszláv film), ujjáépítve és újra felrobbantva a hidat. Később pedig építettek egy korszerű hidat valamivel arrébb.  A régi híd környéke pedig múzeum lett. Abszurd?

A jablanicai partizán-híd Fotó: http://www.flickr.com/photos/quickfix/2816338492/

A jablanicai partizán-híd Fotó: http://www.flickr.com/photos/quickfix/2816338492/

Ja igen, Zoltánunk mire előadta a sztorit, addigra már nem látszott a híd. Kár érte.

Aztán már nem volt túl sok nevezetesség, elnyomott az álom. Mostarba kora délután értünk. Kezdtem megint izgulni az idő miatt, nehogy megint csak esti képekre fussa.

Mostar. Huh.

Végignéztem a képeket, mielőtt belevágtam az írásba, megnéztem néhány videót a Youtube-n. Teljesen a hatásuk alá kerültem.

A tegnapi posztban leírtam a város történetét. A város kinézete még a mai napig leírhatatlan. A főút mellett, egy benzinkútnál álltunk meg, nos, kicsit arrébb magasodott a város fölé a katolikus templom, új, ronda vasbeton épület,  olyan stílusú, mint a tengerparti horvát városkákban, csak nagyobb és betonabb.

Katolikus templom

Katolikus templom

Kísérőnk szerint azért épült, hogy megmutassa a város keleti részeinek is, hogy ott vannak a horvátok. A város legmagasabb épülete, mindenhonnan látszik. Ami még ennél is durvább, a város nyugati része fölé magasodó hegy tetejére épített kereszt, amely szinte az egész városból látható. A kereszt helyén a háború során tüzérségi állások voltak. Onnan lőtték a keleti városrészt, a bosnyákok otthonait. Az morbid az egészben, hogy az ENSZ fegyverembargója akadályozta meg a bosnyákokat abban, hogy olyan ágyúkat és aknavetőket szerezzenek be, amelyekkel a hegy tetején lévő állásokat a bosnyákok által uralt távolabbi magaslatokról elpusztítsák, így bizonyos szempontból a szenvedések meghosszabbítása nagyban köszönhető azoknak, akik segíteni szerettek volna.

Kereszt a hegytetőn

Kereszt a hegytetőn

Az érkezés sokkja után ebédelni indultunk, bár már jócskán délután volt, a horvát városrészben szépen felújított, kultúrált étteremben ettünk, pisztrángot és a szokásos almás-diós desszertet. Nagyon elment az idő, ezután még beköltöztünk  a szállásunkra, ment az idő nagyon. A szálloda egyébként mondhatni korrekt volt, leszámítva, hogy három-négy szintes létére egyáltalán nem volt benne lift, úgyhogy a csomagjainkkal kajtathattunk felfelé gyalog. Nem is lett volna baj, ha az előző napi gyalogtúra eredményeképpen nem lett volna egy komplett görcs a lábamban. Főleg lefelé mentem nagyon lassan, szinte már nevetségesen.

A Spanyol-tér és a szétlőtt irodaház

A Spanyol-tér és a szétlőtt irodaház

Én türelmetlenül vártam, hogy elinduljunk végre a városnézésre. Így is történt, a városnézés megkezdődött. A szálloda utcájából egy hatalmas, romos épület mellett jutottunk ki a Spanyol térre, amely ott elhunyt spanyol nemzetiségű ENSZ-katonáról kapta a nevét. A romos épület egykor egy ún. Pénzügyi Központ volt, gondolom, bankok és egyéb pénzügyi vállalkozások székhelye. Nos, az épületet a háborúban a horvátok arra használták, hogy mesterlövészeik innen lőjék a túlparti épületeket. Ezért cserébe a túlpartról lőtték a magas irodaházat. Ennek nyomai akkor is láthatóak voltak.

A szétlőtt kollégium

Utunk a nyugati városrész főutcáján vezetett, amely észak-déli irányban átszeli a várost. Ez az utca, illetve ennek keleti oldalán lévő házak voltak a frontvonal helyszínei hónapokon keresztül. Ezt a vonalat védték a bosnyákok és támadták a horvátok. A bosnyákok otthonaikat védték, míg a horvátok szerették volna átkergetni a folyón a bosnyákokat és beszorítani őket a keleti városrészbe. Elszigetelni és megsemmisíteni.

A főút mindkét oldalán találhatóak voltak még tavaly nyáron is romok. Szétlőtt, felrobbantott, leégetett házak, amelyek 15 év után is érintetlenül állnak a helyreállított vagy új építésű házak között. A legtöbbnek nyilván bosnyák tulajdonosa lehetett, vagy valamilyen bosnyák érdekeltség volt, mint amilyen például a fenti képen látható bosnyák kollégium, amelyből a falakon kívül minden elpusztult. Sajnos nem töltöttünk ott elég időt, hogy megfejtsük, mi lehet az oka ezeknek a romos épületeknek, idegenvezetőnk sem helyi erő volt (határozottan sajnáltam), így tehát csak a fantáziánkra volt bízva, hogy mit gondolunk a romokról.

Végül letértünk a főútról és elindultunk az Öreg-híd felé. A kis utcában, amely hónapokig a frontvonal része volt, szintén szépen felújított és teljesen romos házak váltogatták egymást. Egy nagyobb épület mellett megálltunk, az valamilyen óriási szállodának épült, azonban a háború óta üresen áll, alighanem le fogják bontani.

Stari Most. Öreg-híd

Stari Most. Öreg-híd

Végre odaértünk a híd környékére, amely nagyon szépen rendbe lett rakva, hiába, mégiscsak ez a város magja, a turistacsalogató látványosság. Ezt a környéket Stari Gradnak is hívják, mindkét oldalon üzletekkel, éttermekkel várja a látogatókat.

A kontraszt elég nagy. Míg a nyugati oldal eléggé világi jellegű, a keleti oldalon rögtön iszlám jelképek és mindenféle, keleties hangulatú étterem, ajándékbolt található. A hídon letámadott minket egy fiatalember, aki közölte, hogy 100 euróért megmutatja a helyi nevezetességet, a hídról a folyóba ugrálást. Ez persze súrolja az elmebaj határát, de azért annyira nem veszélyes, mint amilyennek látszik.

Ugró speciális testtartással

Ugró speciális testtartással

A helyiek szerint egy igazi férfi életében egyszer biztosan leugrik a Stari Most-ról. Ez amolyan bátorság-próba. Akik pedig ezt a turisták kedvéért napi szinten űzik, azok gyerekkoruk óta gyakorolják  kisebb magasságokból. Olyanok, mint a síugrók. Ha az ember felmászik egy sísáncra, tuti, hogy eszébe sem jutna onnan leugrani, örül, ha lemászott. De a kisgyerekként pár méteres ugrásokkal elkezdett szisztematikus nevelés után a síugrók már nem érzik veszélyesnek a százméteres repülést.

Nos, mivel ötvenen voltunk, száz euró nem okozott volna gondot, de persze jócskán lealkudtuk az árat, végül ha jól emlékszem valami 55 euróért ugrott, az idegenvezetőnknek legalább ennyi hasznát láttuk.

Az ugrás után átsétáltunk a keleti városrészbe, szuveníreket vettünk, és sétáltunk vissza észak felé. A történelmi épületeket elhagyva egy modern városrész házai között haladtunk. Meghallgattuk a naplemente alkalmából  (felvételről) megszólaló müezzint (akinek hangjától azért nem állt meg úgy az élet, ahogy azt korábban képzeltem volna), majd egy éttermes utca következett, ahol a teraszokon éppen Szarajevóból közvetítették a Bosznia – Magyarország kézilabda világbajnoki selejtező mérkőzést. Amikor elsétáltunk ott, éppen a magyarok lőttek egy gólt és vezettek is. Csak a másnapi hírekből értesültünk arról, hogy a meccset a nézők inkorrekt viselkedése miatt idő előtt fejezték be.

Itt egy videó a svéd ellenőrről, aki próbálta nyugtatni a helyieket, ám amikor újra elkezdték skandálni a jelszavukat és megint megdobták valamivel, akkor a meccset befejezettnek nyilvánította. Ezzel Bosznia nem jutott be a kézilabda vb-be. Saját szurkolóik intézték el a válogatottnak a vereséget.

Este tíz körül értünk vissza a szállásunkra, ahol megvacsoráztunk, majd én a lefekvés mellett döntöttem, mert nem éreztem magam teljesen jól, de ezt csúnyán elhibáztam, el kellett volna menni a többiekkel az éjszakába, fotókat csinálni az Öreg-hídról, magamba szívni a város hangulatát.

Nekem egyébként úgy tűnt, hogy a keleti városrészt elég szépen rendbehozták, míg a nyugati városrészben, főleg a frontvonal környékén még elég sok romos rész van. Ahol sok turista jár, ott rendbehozták a dolgokat teljesen, de ahol nem, ott rengeteg elhagyott, szétlőtt ház, rom található.

A kollégák végül valamikor éjjel kettő körül értek vissza, a nyitott ablakon át hallottam mókázásukat, aztán visszazuhantam a lázas kómába, ami egészen másnap, hazáig elkísért.

Nagyon sajnáltam, hogy annyira későn értünk oda, hogy alig jutott időnk megnézni a várost. Én két-három napot egészen biztosan el tudtam volna ott tölteni, megpróbálni megérteni, vajon mi visz rá embereket arra, hogy egyik nap még jó szomszédok, rokonok, barátok, másik nap pedig elkezdik ölni egymást!?

Fotók itt: