Ma reggel megint úgy jártam, ahogy szoktam. Elszakadt a cipőfűzőm. Reggel, indulás előtt a kezemben maradt a vége. Amikor már semmire sincs idő, csak mennél, akkor. Zsír.

Lenni vagy nem lenni!

Szoktam így járni, igen. Mert az esetünkben olasznak álcázott kicsi kínai ujjacskák képtelenek arra, hogy lereszeljék a sorját a fűző-gyűrű belső oldaláról. Vagy képesek, csak olasz rabszolgatartóik nem hagyják nekik, ezért kevesebb idő alatt elkészül a cipő, nagyobb a profit. Vagy csak egyszerűen leszarják ezt az egész cipőfűző-kérdést. Lehet, hogy erről van szó, ugyanis az elszakadt cipőfűző pótlása egy külön Canossa-járással ér fel, ha nem kettővel. Szinte sehol sem lehet olyan cipőfűzőt kapni, amilyen cipőt árulnak. Mindenféle három forintos cipőfűzőt árulnak, de könyörgöm, egy alkalmi cipőbe nem rakhatok bele akármilyet. Nem azért, mert túlzottan igényes vagyok (pedig az vagyok), hanem azért, mert nem fér bele a lukba, b+.

Vagy netalán úgy gondolják, hogy ha elszakad a fűző, dobjam ki az egész cipőt? Az mekkora profit lenne! Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ma van harmadszor rajtam ez a cipő!
(És ez nem az a csodabakancs, ami szintén háromszor volt rajtam, de az első viseléskor szétszakadt a fűzőtartó szegecs, és a harmadikra már szemmel láthatóan válik le a talpa.)

És így indul a reggelem! Mi jöhet még? Innen vagy nagyon magasra vezet az út a ragyogásba, vagy csak lefelé a pokolba, de innen nézve az van közelebb.

Hová jut ez a világ, ha már cipőt sem tudnak gyártani?! Most ne gyere nekem azzal, hogy vannak jó cipők, mert ezek sem olcsó cipők. És ki kell ábrándítsalak, a drága cipőket is ugyanazok gyártják, csak azt lehet, hogy a reggeli műszak csinálja, ezeket meg az éjszakai? Hová jutunk jó cipők nélkül?

Itt lenne csinálni egy földindulást a kínai cipőiparban, vesszen az igénytelen, a méret-helytelen, a silány. A cipőt hordani akarom, de nem a boltba, ahol unottan kezelik a reklamációmat, ami a százezredik aznap.